Molnár Csaba: Watch me happening / SÍN Kulturális Központ
2018.01.28.

Szentségtelen és magasztos, profán és ironikus, civil és elemelt, szimpla és rétegzettebb jelek és történések mosódnak össze látszólag összefüggéstelenül, mégis sajátos megközelítésben, egyéni csomagolásban Molnár Csaba szólójában. KRÁLL CSABA ÍRÁSA.

Most már egészen biztosan kijelenthető, hogy 2017 a magyar kortárs táncban a szólók éve volt. Mintha tavaly e kétségkívül nagy hibaszázalékkal dolgozó műfaj szolgáltatta volna a legtöbb örömöt a tudvalevően szőrös szívű kritikusnak. A sort még februárban egy félig-meddig kakukktojás, a Hodworks több szempontból is paradigmaváltó Szólókja nyitotta meg, mely úgyannyira volt szólófűzér, azaz önálló táncmonológok eleven egymásutánja, mint a nézőtől karnyújtásnyira celebrált zsigeri átváltozás-történetekből kikristályosodó komplett műalkotás. Mondanom se kell, Hód Adrienn és alkotócsapata megint nem egyszernézős előadást (táncot? színházat? performanszt?) készített, hanem olyat, aminek csak többedszerre lehet igazán a végére járni, a mélyére nézni. 

Ezt követte áprilisban a Bethlen Téri Színházban a már hagyományos K-Arcok sorozat két újabb állomása: a fiatal, kísérletező alkotókat – egy-egy a társulat tagjai számára készült szóló erejéig – a Közép-Európa Táncszínházba csalogató kezdeményezés felettébb meggyőző és sikeres, pedig nem minden rizikó nélküli, hisz olyan táncosok és koreográfusok kerülnek itt munkakapcsolatba egymással, akik amúgy „rendes körülmények” között nagy valószínűséggel soha nem találkoztak volna. Hód Adrienn és Réti Anna tavalyi, több mint eredményes debütálása után ezúttal Mészáros Máté és Molnár Csaba volt a két kiszemelt, akik szintén nem okoztak csalódást, sőt, ha lehet, még emelték is a tétet, bátor, friss szellemű munkákkal demonstrálva alkotó és előadó közötti érzékeny rezonanciát. (Az InSoundOutban Mádi László, a Lilithben Jakab Zsanett mutatkozott be új előadói oldaláról és élt magabiztosan a hirtelen ölébe pottyant lehetőséggel.)

Molnár Csaba
Molnár Csaba

Még mindig tavasz és két, magukat ezidáig szintén inkább társulatban, társulati munkákkal észre vétető táncos-alkotó. Szász Dániel, aki a Tünet Együttes sokat próbált alapembereként állt elő egy figyelemre méltó, önanalizáló-önmarcangoló táncmonológgal Loop címmel, és Góbi Rita, aki legutóbbi munkáival most már egészen biztosan új fejezetet nyitott alig tíz éves múltra visszatekintő alkotópályáján. Andrea Miltrenovával közös kettősük, a Lábán-díjra nominált ragyogó Ellenpontok után Góbi saját, májusban bemutatott Reptében című szólója is az absztrakció, a táncminimalizmus és a mikromozgások iránti érzékenység jegyében fogant. Minapi hír, hogy a darabot Európa 18 legjobb táncelőadása közé választotta – a korábban a Hodworks, Fehér Ferenc, Fülöp László és más fiatal magyar koreográfusok munkáira is felfigyelő – ismert nemzetközi kortárstánc-platform, az Aerowaves-hálózat.

Hogy mért éppen szólók, és nem nagy létszámú koreográfiák a tavalyi esztendő húzódarabjai, arról hosszan merenghetnénk. A támogatások kiszámíthatatlansága nyilván egy fontos ok ezek közül, hiszen a táncművészeti innováció és elsősorban a fiatal alkotók eleve belekényszerülnek a minimál-költségvetés skatulyába, így, ha akarnának se tudnának nagyot álmodni. (Néha elnézem egy-egy vidéki balett-társulat nem éppen spórolós előadásdíszletét, és arra gondolok, vajon hány előadás születik ennyi pénzből a független területen.) A műfajnak ugyanakkor megvannak a maga praktikumai is: az önállóság, a rugalmasság (bárhol próbálható, kis technikai apparátust igényel), a mobilitás. Utóbbi persze akkor bírna igazi jelentőséggel, ha kiépült volna egy országos, a nagyobb megyeszékhelyeket a kulturális vérkeringésbe élő módon bekapcsoló kortárs befogadó-színházi hálózat – 6-8 MU Színház-méretű játszóhely –, de hát nem épült ki, és ahogy a mai kulturális közállapotokat elnézem, jó ideig még nem is fog, erre mérget vehetünk.

Az ősz szólókban csendesen telt, a legújabbért, Molnár Csaba szólóperformanszáért – és ez is szimptomatikus valahol – a XIII. kerület peremvidékére, a nagyközönség számára kevéssé bejáratott SÍN Kulturális Központba kellett kibandukolni. A családias közegben színre kerülő Watch me happening egy végtelenül személyes érzéki bolyongás, mely a jól megragadott szabadságélmény dacára is pontosan kijelölt útvonalon halad. Az alkalmi színpad (hiszen egy próbateremben vagyunk) olyan, mint egy nagy terepasztal, amelynek minden előre bekészített kellékével, tárgyi eszközével Molnár kapcsolatba kerül az előadás egy pontján. Játékra fogja, használja, magáévá teszi őket, akár egy kíváncsi felfedező, aki ebben a külső világgal összekoccanó privát labirintusban éli meg és fordítja ki önmagát. 

Fotók: Csányi Krisztina
Fotók: Csányi Krisztina

Egy átlósan futó, kevéske vízzel telt keskeny medence, vékony póznán égő gyertya, kávéfőzőgép, lengőhinta, hogy csak a legmarkánsabb „tereptárgyakat” említsem itt-ott elszórva a térben, amit Gryllus Ábris borongós-morajló hangdizájnja és Dézsi Kata atmoszférikus fényei nem csupán felstilizálnak, de még némi misztikus bensőségességgel is öveznek. A nyitó képben, hanyag testtartásban, félig a játékteret két oldalról körbeülő nézők felé fordulva még nem Molnár áll megmeredve, mozdulatlanul, hanem egy szerep. Egy megmosolyogtatóan bizarr, rajzfilmfiguraszerű alak, aki a továbbiakban egyre inkább Molnár Csabává vedlik (a szó legszorosabb értelmében pőrére). Laza farmerszerelésben, sárga simlis sapkában, piros zokniban, napszemüvegben pózol, a szemüveg mögött dió nagyságú (mű)szemgolyókkal, melyek az első hevesebb mozdulatok során puhán pattogva gurulnak szét a padlón. Egyszerű sárga vászontáska is tartozik a figurához, benne vízzel telt (biciklis) kulacs, amivel viszont már Molnár, a performer kezd el játszani, ahogy például félig letolt gatyával a (mű)patakba vizel. Szentségtelen és magasztos, profán és ironikus, civil és elemelt, szimpla és rétegzettebb jelek és történések mosódnak össze látszólag összefüggéstelenül, a performer személye által mégis sajátos megközelítésben, egyéni csomagolásban. 

Molnár végig mozog. Nem táncol, de folyamatosan akciózik, akcióban van. Akár egy hiperaktív gyerek, akit nem lehet székre parancsolni. Teste nyughatatlan és rakoncátlan, de önnönmagától nem független szerves képződményként mozgásban, mozgás által viszonyul mindenhez. Ez a szimpla tény viszont képes átkalibrálni a leghétköznapibb színpadi cselekvés-sorozatokat is: így lesz a vizes ruha levételéből (ha víz van a színpadon, az garantáltan játszani fog) elnyújtott mozgásrituálé, a megtörölközésből görög frízeket idéző lepedős „koreográfia”, a szalaggyakorlatból pillekönnyű ledér szellemtánc. 

Csendes, intim, befelé forduló darab a Watch me happening. Színei, sokfélesége ellenére sem harsány. Egyszerű történések költészete, egyfajta belső utak magánleltára, de kissé (hang)súlytalan, (túl) könnyen oldódó. Valahogy adós marad az egyik legfontosabb kérdéssel, a miérttel, és azzal, hogy hol helyezkedünk el ebben az egészben mi, nézők. Mi tartozik ránk, s mi szól mindebből nekünk. Molnár két nagy lépés között tett egy tétova, tapogatózó sasszét, ami Watch me happening. Neki valószínűleg nagyobb szüksége volt rá, mint a darabnak ránk. Megesik az ilyen.

Szerző: Králl Csaba