Volt kollégám és barátom mesélte, hogy a tudományos cikkek írása közben feltűnt neki, hogy a világvégejóslatokkal foglalkozó írásait sokkal többen olvassák és érdeklődnek iránta, mint a bolygó megmentéséről vagy az új rákgyógyszerről szólókat. A tételt mi sem bizonyítja jobban, hogy a fél ország (vagy annál is több) mára megtalálta új, kiplakátolt mumusát, és szinte kéjesen retteg már a név említésétől is: mintha egy élőszereplős pszicho-horror kezdőképei peregnének előttünk Hollywoodot megszégyenítő méretekben. Egy ilyen közegben a zsigeri félelemre épülő mozi kész telitalálat. Lenne, ha egy kicsivel is okosabbnak látszana, mint ahogy első pillantásra tűnik.
Korábban, a nagy szériák idején, bevált receptet követett az ijesztgetés: volt egy maszkos és kellőképpen vérszomjas szörnyetegünk, aki családi traumák vagy egyéb sérelmek miatt kezdte (némiképp jogosan) irtani a vadászterületére tévedt turistákat. A jól kitalált maszk és a viszonylag racionális motiváció elég volt, hogy csontig rettegjük magunkat a mozikban. Ma mindez kissé megváltozott: a túl sok információ korában a minél kevesebb tudás, és így a teljes irracionalitás lett a menő, az igazi frász kiváltója.
Az új szörnynek nincs arca, nincsenek motivációi (legalábbis semmi konkrétumot nem tudunk meg erről), nincs kidolgozott előélete és traumája, és áldozatait is találomra választja ki. Akár a tömegbe belehajtó terrorista. A szituáció is nagyban hasonló: egy ártatlan, hétköznapi történés fordul át hirtelen rémálommá. Bárhol, bármikor – sugallják igen hatásosan ezek a mozik, miközben a rá- és felismerés katarzisa/izgalma/megkönnyebbülése elmarad. Nem áll fel senki, hatásosan leleplezve önmagát (és emberi vonásokkal ruházva föl a felfoghatatlant), ahogy Jigsaw tette a Fűrész fináléjában anno a boldog békeidőkben. (Bónuszként pár mondattal meg is indokolta szörnyű tetteit, amelyek az ő szemszögéből akár még logikusnak is tűntek.) Igazából a hasonló horrorok krimiként működtek: a szörnyűségeken túl mindig is az volt az alapkérdés, hogy ki rejtőzik a maszk mögött.
 Jelenetek a filmből |
Ennek, úgy tűnik, vége van. Olyan hétköznapi történések fordulhatnak át, mint egy egyszerű pénzfelvétel a pláza parkolójában álló, kalitkaszerű ATM-ben. Az ATM című moziban három fiatal alkalmazott kerül igen nagy bajba egy arctalan, ám igen tervszerűen viselkedő őrült miatt. Sőt az események úgy alakulnak, hogy végül az egyetlen túlélőt gyanúsítja meg a rendőrség, hiszen a kamerák felvételein az arctalan ember nem látszik, a kétségbeesett, menekülést szolgáló tettek pedig egészen más megvilágításba kerülnek. Az új szörnyről csak egy dolgot tudunk meg: vélhetően nem ez volt az első esete, de nem is az utolsó, hiszen a záróképekben már tervezi is a következőt.
Az arctalanság és irracionalitás sémájára épül a Szabadulószoba is. Ártatlan születésnapi meglepetésből lesz egyik pillanatról a másikra véres csapda, ahonnan nincs vagy alig van menekvés. Bár ebben van némi irónia is: a horrorfilmek hatására (leginkább a Fűrész-széria) gombamód elszaporodó szabadulószoba, amely játékosan idézi fel az önkéntes csapatoknak a „véres” csapdahelyzetet, válik a horror terepévé. A fikcióból előbb üzleti célokat szolgáló valóság, majd a valóság népszerűsége után ismét ijesztő valóságnak tűnő fikció válik: kár, hogy a Szabadulószoba csak igen mérsékelten képes kihasználni ezt az ironikus csiki-csuki játékot. Erről leginkább a forgatókönyvírók tehetnek, akik minden erőfeszítésük ellenére sem tudtak életet lehelni az amúgy igen jó alapötletbe.
 A képek forrása: MAFAB |
Az élettelenség sajnos igen hamar nyilvánvalóvá válik. A születésnapi asztaltársaság beszélgetése (ez lenne hivatott bevezetni a szereplőket) annyira kínosan erőltetett, fesztelenségében is izzadtságszagú, hogy az semmi jóval nem kecsegtet a későbbiek tekintetében. (Nem ártott volna megnézni, hogy Tarantino annak idején mit hozott ki hasonló nyitó helyzetből a Kutyaszorítóban elején.) És tényleg: szinte minden idegesítő, ami nem pusztán az ijesztgetést szolgálja. Nevetséges a szerelmi háromszög felskiccelése, fájóan művi a férjezett Natasha évődése a születésnapos Tylerrel, és az sem segít, hogy az írók csupán egyetlen tulajdonságot/jellemvonást találnak ki a karaktereik tekintetében, és azt fokozzák a karikatúra határáig. Tabby és Conrad szexuálisan túlfűtöttek, Anderson (Natasha férje) folyton elégedetlen, míg a szabadulószobát mint születésnapi ajándékot prezentáló Christen túlságosan és idegesítően naiv. Ráadásul a színészek sem elég jók ahhoz, hogy némi érzékenységgel szerethetővé, hihetővé formálják a már papíron is sántító karaktereket. Így egynémely szereplő halálát kimondott megkönnyebbüléssel fogadja a néző: végre nem fecsegnek tovább ugyanarról az egyetlen témáról.
A film erőssége a díszlet és a rejtvények. Bár a nyelvi feladványok tekintetében hallható nehézségekbe ütközött a fordító, hogy miként ültesse át magyarra az angol feladványt, minden más viszont épp olyan egyszerű és hatásos, ahogy a valódi szabadulószobák esetében lenni szokott. Annyi kivétellel, hogy élőben sokkal kevesebb pénz jut a dizájnra és a „lakberendezésre”. És ezzel el is érünk a film számára átugorhatatlan akadályig: akkor lenne jobb, izgalmasabb, feszültebb a film, ha valódi, megjegyezhető emberekért és nem papírmasékért szoríthatnánk. Ha valóban lenne tétje a szabadulásnak. Az immár mindenhonnan fenyegető irracionalitástól való megmenekülésnek. De nincs. Ráadásul így az igen hatásosnak szánt nem-leleplezés sem üt annyira, mint ahogy az sem, hogy az Ismeretlen Őrült most sem áll le, tovább folytatja kitudjamiért elkezdett játékát.
Dörzsölt amerikai producerek pontosan tudják, hogy tíz kisköltségvetésű horrorból egy mindig akkora siker lesz, hogy sokszoros nyereséggel hozza be az összes többi költségét is (A bűn éjszakája, Tűnj el!). A Szabadulószoba ebben a képletben a ballaszt szerepét alakítja. Azt viszont igen hatékonyan.