Két éve az Agymanóknak köszönhetően nézők milliói siratták el a gyerekkorukat, most meg itt van ez a film, amely ismét bebizonyítja, hogy a Pixar gárdája tényleg nem szorulna rá a folytatásokra: a Coco azzal együtt csodálatos, s bizony igencsak intim produkció, hogy sokat énekelnek benne, a vibráló színektől szinte kiesik az ember szeme, továbbá egyetlen pillanatra sem akar úgy tenni, mint aki takarékosan bánik az érzelmekkel. Meseruhába öltözve kielemez egy ünnepet, s közben olyan gombokat nyomogat meg a nézőn – lakjon az a néző bárhol a világon –, amelyek használatáért tényleg csakis hálásak lehetünk.
A történet főhőse Miguel, a mexikói kisfiú, aki eléggé nem meglepő módon odavan a muzsikáért, maga is fabrikált egy hangszert titokban, amit azért kell elrejtenie, mert egy régi-régi tragikus sztori miatt otthon nem igazán támogatott a zenei pálya. Cipész náluk mindenki, a nagyi például előszeretettel vágja hozzá a papucsát ahhoz a mariachihoz, aki esetleg bűnbe csábítaná unokáját.
Miguel persze a maga kis eszközeivel küzd a família törvényei ellen, s amikor beköszönt a Día de los Muertos, a falu apraja-nagyja a temetőben tölti az éjjelt, hogy elhunyt szeretteiknek ajándékokat vigyenek, azok pedig a hagyomány szerint meglátogassák őket, a srác ellopja a leghíresebb mexikói zenész gitárját, annak nagybecsű oltárjáról. Lesz is nagy kavarodás, Miguel a holtak dimenziójában találja magát, felfedezi ezt a különös, vicces-bizarr világot, közben pedig a család nagy titkára is fényt derít.
 Jelenetek a filmből |
Hogy a Coco ennyire érdekes produkció, persze leginkább annak köszönhető, ahogy az alkotók felvállalták az ismeretterjesztést. Minden kocka ragyog az alaposságtól: stílusban, hangulatban, szenvedélyben, minden tekintetben Mexikóban érezhetjük magunkat, s bizony a játékidő végére alaposan megértjük, mit is jelent az ottani embereknek az egyik legfontosabb ünnepük. Igen, ez a film tulajdonképpen elmagyaráz egy népszokást, de kár lenne ennyivel elintézni, pontosabban minden nép minden szokását így kéne elmagyarázni. Egészen felemelő, ahogy Miguellel együtt mi is megismerjük a halottak univerzumát, ami persze egyetlen dologban szinte ugyanolyan, mint az élőké: mindenki szeretetre vágyik benne. Pontosabban arra, hogy ne feledjék el azok, akik a földi létben maradtak.
És akkor, az elvárhatóan varázslatos, hibátlan látvány, sok poén, dal, és egy remekül kidolgozott krimiszál mellett itt lép be a képbe az, ami miatt nem csak nagyon jó, de feledhetetlen is Lee Unkrich és Adrian Molina rendezése: hogy azt mondja, pontosabban a Día de los Muertosból azt a gondolatot tartja a legfontosabbnak, hogy a halottainknak szüksége van ránk.
 A képek forrása: MAFAB |
Mármint, hogy ez nem csak az élőknek fontos. Nem azért emlékezünk, hogy nekünk jobb legyen, s az sem igaz a film szerint, hogy az eltávozottakkal nem kell rendeznünk elintézetlen ügyeinket. Hogy az sosem lesz mindegy, mit gondolunk róluk, tisztázzuk-e őket, ha épp úgy távoznak innen, hogy kibeszéletlen konfliktusok, rejtélyek maradnak utánuk. Sosem késő megbékélni, sosem késő kicsit átnézni a túlpartra, sosem késő megbocsátani, kíváncsinak lenni. A halottak beszélnek hozzánk, s néha még azt is megmutatják, hogyan éljünk mi itt, amíg megtehetjük.
Tényleg komoly dolgok ezek egy hollywoodi animációtól, s bár hatos karikás a film, nem is biztos, hogy minden kisiskolásnak elsőre működik majd a történet szellemi szintje. De a Pixar minden tiszteletet megérdemel ezért a filmért (is), s az sem véletlen, hogy egy bizonyos országban a közönség már köszönetet is mondott nekik: Mexikóban egy ideje már műsoron van a Coco, s náluk jelen pillanatban ez minden idők legnézettebb mozifilmje. Merem remélni, mi is hozzátesszük majd a sikerhez a magunk kis korrekt nézőszámát. S nem csak azért, mert előtte egy Jégvarázs-kisfilmet is vetítenek.