A Budapesti Fesztiválzenekar a Zeneakadémián
2017.11.20.

Nagyszerű orosz karmester, világklasszis orosz hangszeres szólista – és három lenyűgözően sokszínű orosz mű. A Fesztiválzenekar zeneakadémiai koncertjén a kimeríthetetlenül gazdag szláv zenei géniuszt ünnepeltük. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

Sosztakovics 1. szimfóniája (f-moll, op. 10 – 1925), Rachmaninov Rapszódia egy Paganini-témára című zongoraversenye (op. 43 – 1934) és Csajkovszkij szimfonikus fantáziája, a Dante Isteni színjátékának epizódja alapján komponált Francesca da Rimini (op. 32 – 1876): az orosz zene három alapvetően eltérő fejezete, három különböző világ. Annyiban egyeznek csupán, hogy mindhárom remekmű, és mindhárom alkalmas arra, hogy kiváló előadók jelentős élménnyel ajándékozzák meg általuk a közönséget. Így történt ez a Budapesti Fesztiválzenekar novemberi hangversenyén, amelyen két, több mint negyedszázada Nyugaton élő orosz muzsikus lépett fel: a koncertet vezénylő Dmitrij Kitajenko (1940), valamint a Rachmaninov-kompozíció szólistája, Lilya Zilberstein (1965).

Dmitrij Kitajenko
Dmitrij Kitajenko


Kitajenko pontos, szuggesztív és különlegesen részletgazdag vezénylése világossá tette a hallgató számára, hogy Sosztakovics 1. szimfóniája szinte mozarti tünemény: egy tizennyolc-tizenkilenc éves fiatalember rendkívüli színvonalú alkotása (csak a befejezés dátuma 1925, maga a komponálás már 1924-ben elkezdődött), funkciója szerint konzervatóriumi vizsgadarab, ám jóval több annál. Mestermű, amelyet a leningrádi intézmény tanári kara, élén Glazunovval, csodált, noha nem értett.

A karmesterrel remekül együttműködő Fesztiválzenekar színekben bővelkedő és virtuóz játéka ráirányította a figyelmet arra, hogy a darab csírájában magában hordozza a teljes későbbi Sosztakovics-életmű legtöbb fontos jellegzetességét: a formálás sok szabálytalanul eredeti jegyét, főképpen azonban a megszólalásmód két később is mindvégig jellemző toposzát, a groteszk-ironikus-szarkasztikus tónust és a „de profundis” hangot, az összetéveszthetetlen sosztakovicsi tépelődést-önmarcangolást. Sokrétűségét feltáró, magas színvonalú tolmácsolásban hallottuk a gazdag kompozíciót.

Lilya Zilberstein olyan zongoraművész, akit nem kvalitásaihoz méltó mértékben ismer a magyar közönség. A kiváló muzsikus hangszeres tudására és előadói értékeire mi sem jellemzőbb, mint az, hogy termékeny művészbarátság fűzi Martha Argerichhez, akivel rendszeresen kamaramuzsikált az elmúlt években, s e felvételeken a két művész játékát színvonal dolgában nemigen lehet megkülönböztetni.

Előadásában Rachmaninov rapszódiája – amely valójában szabad variációsorozat – karaktergazdagságának teljes pompájában bontakozott ki, a hangütések és zenei magatartások sokaságát vonultatva fel. Sziporkázó technikai virtuozitás, makulátlan ízlés, a mű szigorát és pátoszát egyként vállaló és érvényesítő zeneiség és fölényes-elegáns együttműködés karmesterrel, zenekarral – ez volt Zilberstein produkciója. A közönség hosszas vastapssal küzdött a ráadásért, de a zongoraművésznő, akit pódiumjelenségként rokonszenves fegyelem és mértéktartás jellemez, nem ült újból a billentyűk elé.

Lilya Zilberstein
Lilya Zilberstein

Az izgalmas Sosztakovics-produkció és a szuggesztív-ihletett Rachmaninov-tolmácsolás után azt hihettük, tovább nem emelhető a színvonal, a műsor befejező számával mégis sikerült fokozni az élményt. Csajkovszkij szimfonikus fantáziája nem tartozik az életmű legnagyobb favoritjai közé, mindenesetre korántsem olyan fülbemászóan dallamos, mint a Rómeó és Júlia nyitányfantázia. A mű megszólalásmódjában meghatározó a félelmet keltő, zord karakter, összefüggésben a kárhozatra jutó házasságtörő szerelmesek, a képzőművészeket is sokszorosan megihlető Paolo és Francesca bűnhődésének helyszínével, a dantei pokollal. Kitajenko vezénylése azonban vonzóvá tette az opust: kiaknázta a mű egyéb vonzó tulajdonságait, mindenekelőtt a zene sodrát és erejét, szimfonikus hangzásgazdagságát, ábrázoló szellemét. Legfontosabbnak azt éreztem, hogy maximalista igényességgel fordult a részletek felé, ami ez esetben a csajkovszkiji zene ábrázoló jellegét, a Francesca da Rimini merészen pittoreszk komponálásmódját jelenti. Székhez szegezően hatásos, kivételes intenzitású és lendületű előadást hallottunk, amelynek végén azonnali ovációban tört ki a közönség, jelezve, hogy tisztában van a teljesítmény nem mindennapi értékeivel. 

Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2017. november 9.