A fecsegő potyautas 13.
2017.11.16.

És hamar kint is vagyok az épületből, tessék kimenni, azonnal a faházba takarodni, szégyen gyalázat, mit tettél, mit tettél?! Hangzavar, vihogás, kuncogás, ordítás odabent, csönd legyen, akutyaúristenit! SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.


Alsós lehettem, másodikos, harmadikos tag, zoknis szandálban, pántos rövidnadrág, trikó, elálló fülek, ferdére nyírt frufru. Nyár volt, tábor. Hetvenes évek legeleje. Napközis tábor a város szélén, túl a strandon, hová libasorban átjártunk, ki bírja tovább a víz alatt, hogy tudnak csattogni strandkövön a gyerektalpak, forintos fagyi. Faházakban, az erdőben, a vízben teltek a forró napok. Volt sok sorakozás, volt sok vetélkedő, foci elmaradhatatlan összeveszésekkel, kié a csuklós hinta, iskolák vetélkedője. Kötelezően építendő, kaviccsal kirakott díszkertek sorakoztak a faházak előtt, valamilyen raj vagyunk, kié a legszebb, vörös csillag, békepálma akáclevélből, szavazás, pontozás, sorakozás. Nagyon sokat kellett sorakozni, naponta többször, az emberi egzisztencia egyik lényege a sorakozás, illetve a sorban állás volt. Az ebédlő nagy épület, lapos. Négyes asztalkák, guba, krumplis tészta, főzelékek, ne nyomd az ujjad a pürébe, ne rajzolj bele. A kelkáposzta is nagy, nagyon finom. Egyél! Az ebédet a kicsiknek, az alsósoknak a konyhás nénik mérték. Kimérte a néni szépen, mint az anyukánk. Adag. Meg kell enni mindet. Vietnam éhezik! Tessék csöndben lenni, magyar ember, na, hogy eszik. Evés közben nem be-szél. Éhes a banda, dübörög a gyomra, kajáááát!

Hanem egy alkalommal egyszerre megláttam valamit. A konyhás néni a szomszéd asztalnál porciózott. Odahajolt hozzájuk. A mi asztalunknak, nekem háttal. S ahogy hajolt, egyre közelebb került hozzám az a nagy és ringó és lágy erőfeszítéssel ketté váló testrész, amit azonban így, ezzel az érzéssel, még nem láttam. Tudtam, mi az, persze, de most másként kellett ráfigyelnem. Ezzel a tekintettel még nem illettem. Milyen tekintet ez? Érdekesnek látja. Zavarba ejtőnek. Feszültséget kelt, de mire föl. Mintha hívott is volna, gyere, kisfiú, itt vagyok neked. Ne félj te tőlem. Akarsz? Akarjál! Ringott az arcom előtt a női fenék, mint főzelékszagú szellőben az óriás, fehér lampion. És akkor valami idegen erő fölemelte a kezem, egy pillanatig fent tartotta, majd alárántotta.

Nagyot csattant a tenyerem rajta.

Olyan csönd, mint gyilkos lövés után a filmekben.

Megfordul, néz, döbbent, a száját is eltátja – micsoda, mi a…?!

Sikoltás. Hosszú, kitartott, a végébe belecsukló.

És hamar kint is vagyok az épületből, tessék kimenni, azonnal a faházba takarodni, szégyen gyalázat, mit tettél, mit tettél?! Hangzavar, vihogás, kuncogás, ordítás odabent, csönd legyen, akutyaúristenit!

Később a többiek, míg a faházban kucorgok, a nagyfiúk körbeállnak, hogy igen, pöpec, fasza gyerek. Hű azta’, csak így odavágni. Melyik kezeddel? Mintha tán csodálnának. Te, Ernő! Tényezővé válni.

Pedig nem is az Erzsinek van a legjobb segge.

Mi, mi, mi az, hogy a leh-gh-jobb?, már dadogok.

Jött aztán a napközis nevelő, addigra már remegtem a félelemtől, most pedig visszamész bocsánatot kérni. Azonnal. Igyekezz.

Ó igen, az emberi élet egyik leghosszabb útja, El Camino, Canossa, Damaszkusz vegyítve, dőlnek rám a tölgyfák, zúgatja őket nyári a szél, ropog a szandálom alatt a tavalyi makk, nincs ég, meg fogok halni, kocog a fogam. Sokáig állok a bejáratnál. Lépek végül az épületbe, tegnap még nem volt ilyen magas a küszöb. Ott van az Erzsike hátul, mutatja az egyik köpenyes néni, májast ken a kenyérszeletre, de miért mosolyog a szeme. Meglátom. Néni, kérem... Fordul az uzsonnás vájling felől, néz rám. Akkorát sóhajt, mint egy szomorú nagydunyha.

Kitör a sírás belőlem. Zokogva mondom, ne tessék haragudni, ne tessék haragudni, én nem tudom, hogy volt, bocsánatot kérek, és ahogy így sírok, és őszintén sírok, egyszerre ő is rákezdi, fölzokog, csináljuk már mind a ketten, na jól van, jól van, kisfiú, semmi baj, és akkor megfog, húz magához ölel, egészen szorosan, és a fejem két hatalmas melle közé veszi, fojtó édes pára, gyönyörű, puha sötétség, és közben az izzadt tenyerem is rátéved oda, a megbántott, megsértett, megütött emberi felületre, fogja, tartja, kapaszkodik benne, simítja is, és bár szinte fulladozom már, érzem, hogy jó lenne, elég sokáig jó lenne így maradni.