Kálmán Imre: Csárdáskirálynő / Kecskeméti Katona József Színház
2017.11.22.

A Csárdáskirálynőt és egyúttal annak színháztörténeti legendáját is megkísérli színre vinni Béres Attila kecskeméti rendezése. Nagyralátó vállalás, érdemi részeredményekkel. LÁSZLÓ FERENC KRITIKÁJA.

Hogyishívjak
Sáfár Mónika, Kőszegi Ákos
A törekvés elvben jószerint magától értetődő, hiszen az operett műfaja általában, a Csárdáskirálynő pedig különösen nem értelmezhető - és nem is kezelhető az előadástörténettől függetlenül. Merthogy a színházi világnak az a szeglete ez, ahol a kezdetektől fogva és aztán mindig, mindenkor szabadon bővíthető és szűkíthető, toldozható és foldozható volt a mű aktuális alakja, s ahol egy emlékezetes alakítás, szerencsés pillanatban fogant notabene vagy épp egy jól eltalált színészi gesztus valósággal beépülhet az adott operett további életébe. A Csárdáskirálynő esetében pedig ráadásul itt van még nekünk, büszke utókornak két radikális magyar átírás-átdolgozás is: egy a Békeffi-Kellér párostól az ötvenes évek közepéről, a Gerbaud cukrászdából, egy pedig Mohácsiéktól a múlt évezred végéről, Kaposvárról. Most mindezeket tudva, beszámítva és megkockáztatva készült el Béres Attiláék kecskeméti Csárdáskirálynője, immár a Mohácsi-féle 1993-as produkciót is klasszikus gyanánt odaillesztve az előadás előtörténetéhez.
 
A néző persze első, de még második pillantásra sem feltétlenül ezzel a sajátossággal szembesül e Csárdáskirálynőt látván. Hanem azzal, hogy az előadás egyrészt felvállalja az operettet (is) éltető színpadi kulinaritást, másrészt érzékletes élményünkké teszi a műfaj mostanában gyakran mellékesnek tekintett kémiai alapképletét. A gusztusos, szegényszagot nem árasztó előadás közepén ugyanis ott áll előttünk az operett kötelező, de mégis annyiszor mellőzött álompárja: két szép, fiatal, jól összeillő - s ennek következtében: egymásnak rendelt - emberpéldány, a primadonna és a bonviván. Itt most mindemellett még némi emberi hamvasság is  átjön a rivaldán, ami végképp alkalmas annak a nélkülözhetetlen előfeltételnek a nézőtéri elfogadtatásához, hogy Edvin, a herceg és Szilvia, a sanzonett szerelme valóban megrendítheti a színpadon fennálló rendet - vagyis hogy van tétje a történet kismilliomodik újrajátszásának. Innen nézve, ha nem is mellékesnek, de bocsánatosnak tetszett, hogy Szilvia szólamának csúcshangjai többnyire túl vannak a sugárzóan szép Dobó Enikő vokális lehetőségeinek aktuális határain. Az pedig egyenesen szerencsésnek bizonyult, hogy az e sorok írója által szemlélt és szemlézett előadáson beugróként az egészen fiatal Koltai-Nagy Balázs egyetemi hallgató adta Edvint: a játékba hiba nélkül beilleszkedve, s ami ennél sokkal fontosabb, olyan heves-szeles, helyenként már-már kölyökkutyát idéző lendülettel, ami szinte helyből hitelesítette a kis herceg hol felindult, hol durcás figuráját.
 
Dobó Enikő
Dobó Enikő
Az előadás nagyobb dicsőségére nemcsak Edvin és Szilvia, de a jelentős szerepek majd' mindegyike jól lett kiosztva. Szemenyei János például egészen parádés Bóni: játéka és egész jelenléte stílusosan túlhabzó, csupaideg musicaltenorja pedig plusz érdekességet kölcsönöz Kaucsiánó gróf lengeteg figurájának. S talán neki jut az első kikacsintás lehetősége is, amikor számismétléskor szóval és gesztussal egyaránt jelzi a pillanat beállított voltát. (Az atelier-humor megjelenése itt futólagos hatású, de semmiképpen sem zavaró.) A Kellérék által Feleki Kamill számára fél-főszereppé kikanyarított Miska főpincér szerepe most Kőszegi Ákosé lett, s e választásnak hála nemcsak a színész egykedvűséget mórikáló, de azért mindentudó slemilségét csodálhattuk meg, hanem színpad és nézőtér tökéletes, és operettelőadáson oly nélkülözhetetlen összhangját is. Kőszegi első bejövetelének nézőtéri fogadtatása ugyanis rögtön a "város kedvencét" jelezte az esetleges avatatlanok számára, s az ilyen fokú meghittség valósággal éltető közege az operettjátszásnak.
 
Szemenyei János. Fotók: Kecskeméti Katona József Színház
Szemenyei János. Fotók: Kecskeméti Katona József Színház
Az orfeum hercegnévé átváltozó hajdani csillaga ezúttal a kaposvári Csárdáskirálynő-legenda irányából érkezett a kecskeméti előadásba. A Mohácsinál hajdan Szilviát játszó (és éneklő!) Sáfár Mónika most Cecília szerepében lép elénk, és a gesztus itt is érdemi tartalmat hordoz: a művészi és asszonyi érettség varázsa, meg a részint büszke, részint rezignált visszatekintés így egyszerre kapcsolódik a darabhoz, annak előadástörténetéhez - és természetesen Sáfár Mónika saját pályatörténetéhez. Kár, hogy Béres nem érte be ennyi visszautalással, s Cecíliájával elénekeltette Molnár Piroska egykori, személyre (és személyesen) szabott "Kvittek vagyunk"-dalát, ami pedig inkább volt egyszeri tünemény, semmint előadásról előadásra vándoroltatható magánszám.
 
Legalább a magyar színháztörténetben ugyancsak kaposvári datálású az a reveláció is, miszerint a Csárdáskirálynő az első világháború idejéről való. Ezt a banális tényt egyszer a nyílt színen kijátszani valóban felismertető erejű színházi pillanat volt, ám mindezt utánnyomásban, ráadásul többedik utánnyomásban reprodukálni - közhely, méghozzá unalmas közhely. Márpedig Béres Attila rendezése most mégis ezt teszi: a darabbéli főherceget Ferenc Ferdinánddá előléptetve, a harmadik felvonás közegéül a Szarajevóba induló trónörökös pályaudvari búcsúztatását választva. Valamint az előadást záró számot többszöri, ismételt géppuskás mészárlássá fazonírozva, mely ötlet éppen a jól megszolgált ünneplés zajos kitörése előtt ejti érezhető zavarba a közönséget. Habár igaz, az ilyesféle zavart mostanában gyakran szokás jóhiszeműen a katarzissal összetéveszteni.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.