Bár a 120 dobbanás percenként már Robin Campillo harmadik rendezése, az alkotó eddig ismertebb volt Laurent Cantet forgatókönyvírójaként – együtt írták többek között az Arany Pálma-díjas, Oscar-jelölt Az osztályt is. Új filmjével Campillo önálló alkotóként is elismert lett végre: a 120 dobbanás percenként Cannes-ban elnyerte a zsűri nagydíját, ott van az Európa Filmdíj jelöltjei között és az Oscar-versenyben is jó esélyekkel indul.
Az alkotás logikus folytatása Campillo és Cantet közös munkájának, ahogy Az osztály, és az idei, szintén kettejük által írt L’atelier, a 120 dobbanás percenként is egy kicsi, konkrét célért munkálkodó, pontosan lefektetett szabályok szerint működő, fiatalokból álló közösség életét mutatja be egészen közelről, aprólékos részletességgel és elképesztő életszerűséggel. Az utóbbihoz bizonyára hozzájárul az, hogy mindhárom film megtörtént, személyes sztorit dolgoz fel, a 120 dobbanás percenként esetében ráadásul ez az író-rendező saját története.
Annyira magától értetődő számára, amiről beszél, hogy még évszámot sem kapunk, egyből belehajít minket a sztoriba, ami valamikor a 90-es évek elején, az AIDS legdurvább tombolásának időszakában zajlik Párizsban. Egy eligazításon találjuk magunkat: az ACT UP nevű, HIV-pozitívok és AIDS-esek jogaiért harcoló szervezet vezetője, Thibault (Antoine Reinartz) néhány újoncnak magyarázza a szervezet működési szabályzatát egy osztályteremben. A következő két óra 20 percet velük és hozzájuk hasonló srácokkal és lányokkal töltjük, akik elszántan küzdenek, szembeszállva gyógyszergyárakkal, politikusokkal, a közönyös vagy előítéletes társadalommal.
 Jelenetek a filmből |
Campillo saját elmondása szerint anno harcos tagja volt az ACT UP-nak, és ahogyan azt mások is elmondták, akik az ACT UP New York-i anyaszervezetében dolgoztak aktivistaként, óriási különbség volt az ő aktivizmusuk és a legtöbb mai aktivista csoportosulás tevékenysége, hozzáállása között. Mert ők szó szerint az életükért küzdöttek elkeseredetten, reménytelen versenyt futva az idővel; bármilyen elkötelezett szószólója is legyen ma valaki egy politikai vagy társadalmi ügynek, azt a legtöbb esetben össze sem lehet vetni azzal, amekkora számukra volt a tét. Élet vagy halál. És a film attól fantasztikus, hogy ez minden kockáján érződik.
Persze véletlenül sem valami Philadelphia-szerű érzelgősségről van szó, ellenkezőleg: annak az embernek az értő tolmácsolásáról, aki pontosan tudja, milyen az, amikor a halott pasidat kell felöltöztetned a virrasztáshoz, de azt is, hogy mekkora őrületes buli volt egy-egy gay pride, és azt is, hogyan marakodtak és fúrták egymást az egyesület tagjai. Minden perc megéltnek és valódinak tűnik, és egyetlen színészt sem kaphatunk rajta egyszer sem azon, hogy játszik. Az életszerűen gördülő dialógusok, a makulátlan színészvetés és a feltűnésmentes, végig kézikamerát használó operatőri munka miatt olyan, mintha ott lennénk mi is az ACT UP tagjai közt, és velük együtt csinálnánk végig mindent.
Ennek a mindennek a jelentős részét maguk a gyűlések teszik ki, amelyeken megismerjük nemcsak a szervezet céljait és módszereit – és ez részletessége, kulisszák mögé bepillantást nyújtó természete miatt önmagában is nagyon izgalmas –, hanem a tagok közti viszonyokat, dinamikákat is. Eleinte azt hihetjük, hogy Thibault, esetleg az egyesületben szintén fontos szerepet betöltő Sophie (Adèle Haenel) lesz a főhősünk, azonban a film második felében egyre inkább a HIV-pozitív Seannak (Nahuel Pérez Biscayart) és nem fertőzött pasijának, Nathannek (Arnaud Valois) a története kerül előtérbe.
 A képek forrása: MAFAB |
Szerelmük megrendítő ábrázolása óriási érzelmi hatást gyakorol, hasogatóan fájdalmas, gyönyörű és tökéletesen hiteles. Elképesztő színészi játékot látunk, egyetlen fals hang sincsen, kettejük erotikus jelenetei különösen életszerűek és megkapóak. Történetük a film egészén belül is remekül elhelyezett: Campillo épp időben helyezi át a hangsúlyt erre a személyes szálra akkor, amikor már úgy érezzük, a politikai aktivizmus számos arcát megismertük az egyesület különböző demonstrációin és vitáin keresztül, és már kezdünk telítődni ezzel.
Campillo remek ritmus- és stílusérzéke abban is megnyilvánul, hogy bár a film játékideje feszegeti a határokat, az osztálytermi vitákat mindig oldják a nézői adrenalinfröccsöt biztosító, művéres, sípolós, kiabálós demonstrációk, valamint a felszabadult bulijelenetek, és a realista ábrázolásmódba becsempészett lírai elemek is szépen gazdagítják a filmet. Különös tekintettel arra a visszatérő vizuális ötletre, amely többször is összeköti az egymásba áttűnő jeleneteket a hátulról megvilágított porszemek, a konfettieső, végül a szanaszét szálló hamvak megható egymásba játszásával.