Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A VÍG FÉRFI PANASZAI

Lovasi 50 a Sportarénában
2017. nov. 14.
A magyar popzene kiemelkedő figurája szirupmentes előadással esett túl az 50. születésnapjára szervezett nagykoncerten. GREFF ANDRÁS KRITIKÁJA.
Öreg, dagadt köcsög vagyok – jellemezte magát sajátos módon Lovasi András tíz évvel ezelőtt a Sziget nagyszínpadán, akkor még a Kispál és a Borz vezéreként. Pedig hol volt még akkor az öregség! (A másik két jelzőről nem is beszélve.) Negyvenesnek lenni szinte semmi – a popzenében igazán az ötveneseknek nehéz, hiszen ekkor már senki sem vár tőlük komolyabb, pláne frissebb dobást, de még nincsenek abban a korban, hogy ittlétüket a világban, vagyis deszkára lépésük puszta tényét önmagában számottevő örömfaktorként lehessen értelmezni. A komolykodás és a biztonsági játékok időszaka ez, ráadásul a két megközelítés gyakran jár kéz a kézben, mint influenzánál a láz és a végtagfájdalom. Az a régi, bárdolatlanságában is üdítően önironikus, Lovasira oly jellemző szigetes mondat világosan mutatja, hogy az ő esetében extrán éles a helyzet, hiszen tényleg nehéz elképzelni, hogy ez a magyar művészetben kivételesen önreflektív figura hogyan lesz majd képes ép bőrrel áttalpalni magát a korosodás bevezető szakaszának bokatörő torlaszain.
 
Lovasi András
Lovasi András

Ennek a küzdelemnek volt afféle próbafutama a szombati születésnapi koncert. Mert hát lássuk be: ez a sportcsarnokos, ülőhelyes önünneplés szöges ellentétben áll a jeles (bassz)gitáros-énekes egyfelől jellegzetesen keresetlen, másfelől pedig tántoríthatalanul gunyoros nyilvános megmozdulásaival. A koncert legelején úgy tűnt, hogy lesznek is bajok ebből a felállásból, és valóban megtörténik, amivel Lovasi a koncertet megelőző interjúiban ijesztgette közönségét, azaz megvalósul az úgynevezett zoránosodás. A Hang és fény című kesergőt ugyanis még diszkréten emelkedett hangnemben, szép zakóba csomagolva adta elő az ünnepelt – hogy aztán szerencsés gyorsasággal kerülje ki az ösvényt, amely a saját volumenüktől meghatódó jelentős emberek kellemetlen illatú akoljához vezethette volna. Innentől inkább egy lendületes, kifogástalan dalválasztással tüntető, kezdetben főleg a Kispál és a Borz korai (sokak szerint legerősebb) korszakára koncentráló rockkoncert vette kezdetét. Így viszont az a döntés tűnhetett kicsit furcsának, hogy a küzdőtérre is székeket pakoltak: a műsor első felében folyamatosan érzékelni lehetett, hogy a közönségben jó adag energia benne ragad, de az est főszereplőjének biztatására aztán így, a széksorok között is sokan megtalálták a módját, hogy ritmikus testmozgással is tanújelét adhassák a tetszésüknek.

 
Volt ugyanis minek örülni: a színpadon tevékenykedő, részben az aktív együttesként már nem létező Kispálból, illetve a Kiscsillag zenészeiből összeilllesztett öszvérzenekar kiválóan teljesített, bár Kispál András eredeti, az utolsó gerjedésig precíz, minimalizmusában is szíveket hasító gitárjátékának magasságáig a többiek csak ritkán tudták felemelni magukat. (Azokban a dalokban pedig, ahol Kispál a kispadon pihent, egyből meglátszott, mennyire hiányzik ma Lovasi mellől egy vele tökéletesen egyenrangú játékos.)
 
Az enyhe zavartságától a zakójával együtt hamar megszabaduló Lovasi egyébként olyannyira ki akarta kerülni a mértéktelen figyelmet, hogy kicsit túl is lőtt a rokonszenves célon. A hibátlanul teljesítő vonósok (Pál István Szalonnával az élen) mellé ugyanis hamar megérkeztek a vendégénekesek is, de olyan nagy számban, hogy ennél többen talán csak egy emlékkoncerten énekelhetnék el Lovasi sorait. Pedig ha létezik a magyar popzenében énekes, aki jellegzetes előadói modorával gyakorlatilag lecserélhetetlenné formálta magát a saját dalaiban, akkor ez csakis Lovasi András lehet. Bizonyos fokig persze minden markáns énekesre igaz ez a tétel, de amíg a nagy magyar beatzenekarok közül, mondjuk, az Omega vagy az LGT számait azért jó néhány képességes dalnok méltóképpen elő tudná vezetni, addig Lovasi számaiba annak rendje és módja szerint mindenkinek beletört ezen az estén (is) a bicskája. A folyamatosan vibráló ironikus távolságtartást (olykor: bohóckodást), ugyanakkor viszont gátlástalan lírai szárnyalást is igénylő témák még Bérczesi Róbert (Hiperkarma) póztalan előadásában csengtek a leghitelesebben, de így is szürkések maradtak, míg Varga Livius és Kiss Tibi a Quimbyből éppúgy fájdalamasan eltorzították ezeket a ripacskodásukkal, ahogy a másik irányba kilengő, hajtókára tűzött pátosszal, rockoperásan nekiveselkedő Likó Marcell a Vad Fruttik zenekarból. Persze, lehet-e vajon szebb születésnapi ajándékot adni valakinek, mint élő egyenes „adásban” bebizonyítani a nélkülözhetetlenségét?
 
Lovasinak persze nem minden színpadi megmozdulása makulátlan, arányérzéke például gyakorlatilag a pályája kezdete óta hajlamos meg-megdöccenni, és ez most sem történt másképp. Ezen a koncerten a kocsmai díszletek közé szorított mulatós betét bizonyult a kelleténél háromszor hosszabbra nyújtott, végeredményben elég suta viccnek – de ennyi azért belefért egy olyan estébe, ahol a szünetet leszámítva két és fél órán át kizárólag erős, szellemes, olykor pedig egyenesen nagyszerű popszámok követték egymást kikezdhetetlen minőségben. Inkább ne is gondoljuk végig, vajon hány magyar könnyűzenész tudná ma legalább megközelíteni ezt a mutatványt!

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek