Cseke Péter, a kecskeméti Katona József Színház igazgatója
2017.11.07.

A színházigazgatást nem tanítják, noha egyes elemeit lehetne és kellene. Cseke Péter, a kecskeméti Katona József Színház igazgatója, aki két ciklus, vagyis tíz év után ismét pályázik a posztra, azt állítja: még mindig tanul. CSÁKI JUDIT INTERJÚJA.

Hosszan, alaposan beszélgettünk, mint valamikor nagyon régen, merthogy a pályánk kezdetétől ismerjük egymást. A kecskeméti színház elmúlt tíz évének fölidézése ürügyén sok mindenről szó esett, tán holmi tanulságos kanyarokat is sikerült érintenünk...

Revizor: Nem az elején, hanem épp a végén kezdem: mintha mostanában némi irányváltás lenne a színházban.

Cseke Péter: Így van. Amikor tíz éve átvettük a színházat, Réczei Tamással együtt csináltunk mindent; őt én nagyon-nagyon régóta ismerem, és annak ellenére, hogy nem ugyanolyan a színházi ízlésünk, nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Művelt, érzékeny ember - sokat tanulok tőle. Ír is, ezt te is jól tudod, és rendezett is. De úgy gondoltam, a rendezés helyett sok más formában tud nagyobb hasznára lenni a színháznak. Eljutottunk arra a pontra, amikor a "gyermekemnek" azt kellett mondanom, hogy ezt nem, viszont szükségem van rád, csinálj minden mást. Jött Rusznyák Gábor, ő lett a főrendező, vele nyilván tényleg jött némi irányváltás, Tamás pedig továbbra is a művészeti vezető. De hát a címek igazán nem lényegesek.

R: Kikkel beszélgetsz, amikor a következő évadot rakod össze?

CsP: Velük. Aztán másokkal is.

R: Mi a legelső szempont?

CsP: Talán az, hogy a társulatban a vezető színészeknek keresünk darabot. Most azt fogod kérdezni, hogy mekkora a társulat, ezért gyorsan elmondom, hogy az állandó vendégekkel együtt körülbelül harminc színész van, de ezt nem olyan könnyű megmondani, mert amióta megszűnt a közalkalmazotti státusz - persze már tudhatni, hogy ez nem volt jó ötlet -, azóta a művészi állomány "számlaadó-szövegmondó kisiparos". A háttérszemélyzet, mintegy száz fő, közalkalmazott. Ne mondd, hogy sok, három helyen játszunk, saját műhelyeink vannak, szóval inkább kevés. Most értem el, hogy kaptam tizenhat státuszt, és ezt felajánlottam tizenhat színésznek. Ők is közalkalmazottak lettek.

R: Miért jobb ez?

CsP: Egyfajta biztonság.

R: De ha jövőre mégsem akarsz valakivel együtt dolgozni?

CsP: Ezt mindig meg lehet oldani. Visszatérve az évadösszeállítás szempontjaira: szóval először azokra keresünk darabokat, akik "főszereplő osztályba" jártak. Aztán fontos az is, hogy Rusznyák Gábor olyant rendezzen, amit szeretne... És tudom, kiket szeretnék meghívni, ezt is egyeztetni kell a darabokkal. Fontos az évad egyensúlya a közönség szempontjából: legyen benne ilyen meg olyan. Ezt is tanulni kellett egyébként, hogy mire kell figyelni.

R: De az utódodnak már majd meg fogod tanítani. Tényleg, keresed már?

CsP: Gondolkodom rajta, persze. Gáborra is gondoltam, de ez nem egyszerű, vannak nehézségek, és nem is akarom meghallani azokat a mondatait, hogy ő most itt van, velem együtt tolja a színházat, de hát a jövő, ugye...

R: Lehet, hogy ő nem első ember, nem gondolod?

CsP: Lehet, igen. Azt hiszem, nem is szeretné. Tudod, az igazgatónak muszáj háttérbe tolni a saját ambícióit. Gábor viszont tehetséges rendező, nem szabad abbahagynia.

R: Neked ez pompásan sikerül: nem játszol, és azt rendezed, amit senki más nem akar megrendezni. Nem túlzás ez?

CsP: Tudod, amikor én idekerültem, már eljátszottam százhetven szerepet, nem volt és nincs bennem éhség.

R: Picit nem sajnálod, hogy az véget ért?

CsP: Nem, picit sem. Annyi szépet játszottam, annyi mindent kaptam.

R: Itt miért nem játszol?

CsP: Mert úgy gondolom, hogy itt nekem más a dolgom. Szerencsére azt nem kellett tanulnom, hogy a mérték a legfontosabb, vagyis az, hogy hogyan tudja az ember megőrizni magát. Ha kellett, akkor egyet játszottam. De nem vágyom rá. Ráadásul látok színészből lett színigazgatókat; van, aki épp azért lett igazgató, mert keveset játszott, és ebben a pozícióban kárpótolja magát.

R: A rendezésekből is azt látom, hogy azt rendezed, amit muszáj bemutatni, de más nem akarja.

CsP: Persze. Ez is természetes.

R: Nem is vágysz arra, hogy te rendezd a...

CsP: ... ne mondj példát, mert dehogynem. De amikor belegondolok abba, hogy akkor a Szász Janinak kéne megrendezni azt a bizonyos muszáj-feladatot, akkor máris azt mondom magamban, hogy ez hülyeség, majd megcsinálom én, ő meg rendezze a Platonovot. Muszáj mindig, minden helyzetben úgy gondolni magamra, hogy én itt igazgató vagyok, akinek az a legfőbb dolga, hogy mindenki másnak jó legyen.

R: Úgy lettél igazgató, hogy nem sokat tudtál az igazgatás szakmájából.

CsP: Igen. A színészetet tanítják, a rendezést tanítják, az igazgatást nem tanítják, pedig ma már el tudnám mondani, hogy mi az, ami ebből is tanítható és tanulható.

R: Fontos-e, hogy úgynevezett "színházi ember" legyen?

CsP: Lehet színházbarát menedzser, de biztos előny, ha belülről jön. Nekem szerencsém volt, hogy közgazdasági szakközépiskolába jártam, tanultam tervezést, statisztikát, könyvelést. Az is a szerencséhez tartozik, hogy az egyik legnagyobb segítőtársam Horváth Ili volt, a gazdasági vezető, és jól jött, hogy értettem, amit mondott... Itt minden nap tanulni kell, nincs két egyforma helyzet, én tíz éve minden nap tanulok.

R: Amikor idekerültél - aminek a körülményeiről mindjárt beszélünk -, milyen állapotokat találtál?

CsP: Rémeseket. Volt, amire számítottam, volt, amire nem. A belső szabályozás egyszerűen nem létezett. Szóval nem is nulláról, hanem mínuszból indultunk...

R: Milyen szakaszai vannak az elmúlt tíz évnek?

CsP: Nem tudom, meséltem-e, hogy voltak korábbi megkeresések. Kósa Debrecenbe hívott még jó régen, azon igen meglepődtem. A gyerekek még kicsik voltak, és a család nem akart odaköltözni; ezt meg is mondtam Kósának. Mire mondta, hogy ez nem probléma, lejössz kedden, kiosztasz néhány pofont, csütörtökön hazamész... Mondtam, van ilyen igazgató? Én nem ilyen vagyok, nekem ott kell lenni, ahol dolgozom. Tizedik éve vagyok itt, és most például haza tudtam menni négy napra; igaz, még nincs szezon, és él a telefonom. Amúgy meg itt lakom. Aztán Verebes is akarta, hogy az utódja legyek Nyíregyházán, úgy gondolta, egy évadon át közösen vezessük a színházat, de Csabainé, a polgármester ezt nem akarta.

R: Ez a közös vezetés egy évadon át, ez nem butaság.

CsP: Nem bizony. A társulat is látja, tudja, mire számíthat. Aztán egyszer megpróbáltam Kecskemétet is.

R: Arról azt mesélték, hogy a névjegyed küldted be pályázat helyett...

CsP: Nem egészen. Felhívtam az alpolgármestert, hogy van-e jelöltjük, mondta, hogy van - Csiszár volt az. Ezért nem pályáztam. Aztán őt kinevezték a Művész Színházba, és így lett Bal Jóska.

R: Köztudott volt, hogy politikai kinevezett voltál. Fideszes város, fideszes igazgatójelölt - esélye sem volt másnak.

CsP: Ezzel nem értek egyet. Épp egy nehéz időszak volt az életemben, ötvennégy éves voltam, a Madáchban csak régi szerepeket játszottam, szóval azt gondoltam, hogy vége egy szakasznak. Akkor is megkerestem az alpolgármestert. Azt mondta, hogy konkrét jelölt nincs, de a jelenlegi folytatását nem akarják - az Bodolay volt. Bemutatott a polgármesternek. Néztem előadásokat, ismerkedtem a színészekkel, megírtam a pályázatot, és amikor majdnem kész volt, megkerestem Schwajdát. Nagy kedvvel segített, és úgy terveztük, hogy ő lesz a művészeti igazgató. Az első pályázatot közösen adtuk be. Eredménytelen lett, szavazategyenlőség miatt, ha jól emlékszem. Újra kiírták, de Schwajda akkor már Kaposvárra készült. Ekkor pályáztam Réczei Tamással. És a második körben megszavaztak. Sosem kérdeztem, hogy mi történt az első körben.

R: Kívülről mégis úgy nézett ki, hogy a Fidesz embere vagy, ez neked volt kiírva.

CsP: Emlékszel, akkor azt mondtam neked is, Koltai Tamásnak is, hogy adjatok már egy évet, amíg kiderül, hogy hogyan gondolkodom a színházról. Csak pici türelmet kértem, illetve odafigyelést. Emlékszel, hívtalak minden bemutatóra, és nem érdekelt, hogy jót írsz vagy rosszat, csak gyertek, nézzétek, és mondjátok, amit gondoltok.

R: Ezt meg is kaptad, emlékszem. Mentünk a bemutatókra... Mi volt az a művészi elképzelés, amire a türelmet kérted? Egy évad nagyon kevés, szinte semmi.

CsP: De arra elégnek gondoltam, hogy az előítéletekre rácáfoljak. Tudtam, hogy azt gondolják, hogy ez a Madáchból jött, tudjuk, milyen színházat fog csinálni. Amikor Debrecenben voltam...

R: ... ahol igen jó szerepeket játszottál, mintha te is "főszereplő osztályba" jártál volna...

CsJ: ...igen, és ahonnan Vámos engem a Nemzetibe akart elvinni. Nem akartam menni - azt hitte, hülye vagyok. Pedig én tudtam, milyen szerepek várnak rám Debrecenben, és azokat el akartam játszani. Aztán a következő évben a Madáchba kerültem... Fájdalmas pontja az én életemnek, hogy nem dolgoztam nagyformátumú rendezőkkel; ez nekem nagyjából kimaradt.

R: Miért nem mentél onnan tovább?

CsP: Nem sikerült.

R: Próbáltad?

CsP: Persze. Nem ment. Aztán jelentkeztem rendezőnek, de nem volt szerencsém, mert pont Ádám Ottó indított osztályt, aki az igazgatóm volt; elengedett a harmadik fordulóig, akkor azt mondta, hogy "Péter, ha te rendezni akarsz, akkor rendezni fogsz, nem kell beülnöd az iskolapadba..." Szóval ez sem sikerült. De volt egy boldog évem, amikor Csiszárhoz szerződtem a Nemzetibe. Aztán jött Ablonczy, és akkor sokan azt mondtuk, hogy köszönjük szépen. Visszamentem a Madáchba, akkor már Kerényi volt az igazgató. Nem voltam tag, csak ott dolgoztam. Nem volt könnyű dolgom, akkor már jöttek Mácsai Paliék. Annyi előnyöm volt, hogy azt a bizonyos társalgási vígjátékot én tudtam játszani, és hát játszottam sorozatban; negyvennyolc évesen a kezdő ügyvédet... Könyörögtem, hogy cseréljenek már le, a sokadik lányt fogyasztom magam mellett... Aztán szerencsére jött az Örkény, és ez a trend megszűnt.

R: Igen, de az Örkény létrejöttével végképp elfogyott a levegő a Madáchban körülötted, nem?

CsP: De igen. Megmondom őszintén, még arra is gondoltam, hogy talán én fogom megkapni a Madách Kamarát. De hát... én elég sokszor mondtam nemet a Kerényinek, aki ezt elég rosszul viselte; előfordult, hogy egy premier után egyszerűen nem mondta ki a nevemet... Négyen játszottunk összesen abban az előadásban, szóval ez nem lehetett könnyű neki.

R: Kecskemét. Mit terveztél? Mire kérted a türelmet?

CsP: Hát erre, ami most van. Tudtam, mit gondolnak rólam, miért gondolják, hogy alkalmatlan vagyok, és tudtam azt is, hogy más vagyok, mint amilyennek ők hisznek, mint a közeg, amiben évekig éltem. Ezért kértem időt. Egy művészi népszínházat képzeltem.

R: Mik voltak a fordulópontok, a súlypontok? A társulathoz hozzá kellett nyúlni, ami vidéken nehéz...

CsP: Persze, hogy nehéz, hiszen ott él, ott jár iskolába a gyereke... Tizenöten vannak ma olyanok, akik 2008-ban is ott voltak. Tőlük is egy évet kértem annak idején. És én is egy évet adtam mindenkinek. Kölcsönös türelmi idő volt. És igen, volt, akit egy év után elküldtem, és azt is elmondtam, hogy biztosan jobban fog járni így, mintha marad, és nem kap szerepet. Ezt elhinni is nehéz, és elmondani is nehéz.

R: Mi történt az egy év alatt?

CsP: Rengeteget tanultam, és ebből rájöttem, hogy milyen baromi keveset tudok. Reggel tíztől késő estig bent voltam, és eleinte mindent magamra húztam. Látni akartam, hogy milyen betűtípus van a plakáton, tudni akartam, hogy ki lesz a büfé vezetője... Nekem nem voltak "embereim". Örököltem egy csapatot, akiknek elmondtam, hogy eddig így volt, mostantól meg másképp lesz. Aztán szép lassan összecsiszolódtunk, és ma már elmondhatom, hogy ez az én csapatom, ott tudom hagyni őket, tudom, ki mit fog csinálni, mikor fog felhívni és miért... De azért bizonyos szempontból talán még mindig túl egyszemélyes ez a színház, még mindig mindenben benne vagyok, de... én így tudok élni, nekem ez így jó. Az igazi nagy gond az, hogy ezt élvezem ugyan, de azok a bizonyos boldogság-pillanatok vagy boldogság-órák nincsenek meg az életemben. Hogy hátradőljek, és azt mondjam magamnak, hogy ezt jól megcsináltad.

R: Pedig azért csak rátoltad a színházat az ország szakmai térképére, ettől épp lehetnél boldog.

CsP: Persze, és ennek örülök is. Csak azok a nagy rácsodálkozó pillanatokat nem tudtam megélni, mert mindig jött a következő feladat. Örültem egy kicsikét, és máris léptem tovább. Szóval valahogy kiélvezni nem tudtam, és ezt így visszafelé sajnálom. Most, hogy készültem erre a beszélgetésre, és végiggondoltam az elmúlt kilenc évet, látom, hogy megvoltak ezek a pillanatok, de szinte nem vettem észre... Az is lehet, hogy én nem vagyok ilyen. Hogy eltolom magamtól ezeket az önfeledt pillanatokat.

R: Pedig van benned hajlam az életélvezetre, a hedonizmusra, vagy legalábbis volt...


CsP: Hát... ma már biztos introvertáltabb személyiség vagyok. Azért bizonyos pontokon meg kellett volna állni, és rácsodálkozni a dolgokra. Nem tudom pontosan megmondani, mikor, hiszen nem is mindig sikerhez kapcsolódik. Az első talán ott volt, a legelején, amikor bemutattuk a García Lorca házát; Barta Dórit kértem, ő rendezte, gyönyörűség volt. Öt előadás után le kellett venni, mert nem jött rá a közönség. De azért a Dóra kezét nem engedtem el, két évre rá megcsinálta a balett-tagozatot; nagyon szerettem azt, amit ő csinál. És nem tudok mást ajánlani a közönségnek sem, csak azt, ami nekem is tetszik.

R: Nemcsak az igazgatást - a várost, a közönséget is meg kellett tanulnod. Ez hogyan ment?

CsP: Voltak kísérletek. Megpróbálom-alapon... Azt elég gyorsan láttam, hogy mit szeretne látni a közönség: operettet. Azt is megtudtam, hogy a közönség nagyjából háromnegyede jött vidékről, busszal, és csak tizenvalahány százalék volt kecskeméti. Vagyis a város nem nagyon szerette a színházát.

R: Ebből hogyan következik, hogy mit fog szeretni?

CsP: (nevet) Amikor megkérdezték tőlem, hogy ebben az évadban milyen operett lesz, azt mondtam, nem operett lesz, hanem musical, de nagyon szép lesz. Szóval innen indultunk, és ma már a közönség közel nyolcvan százaléka kecskeméti. Ez nagy eredmény: tudják, hogy van nekik színházuk. Az út pedig elég döcögős volt, siker és bukás közt billegett...

R: De csak eljutottál az operettől a Zsótér rendezte Macska a forró bádogtetőn-ig...

CsP: Amire nem lehetett jegyet kapni, nem tudtuk elégszer játszani.

R: Szóval mikor is állhattál volna meg egy picit örülni?

CsP: Mondom, ezt csak nagyon lassan lehet megtanulni. Mert mindig ott a kérdés, a kétely, hogy jól döntök-e, hogy átöleli-e a kegyelem azt a produkciót, hogy összejön-e..., ezt nem tudom, az csak kiderül. Sokak szerint ez pofonegyszerű: kell egy jó darab, jó rendező, jó szereposztás, és minden rendben lesz. Hát nem, ez bizony nem így van. Ezért az örökös kétely... Muszáj néha merészet húzni; azt mondani Zsótérnak, hogy az előadását beteszem a nagyszínházba bérletbe. És amikor valaki az operettet keresi, aztán a Gabler Heddán ül leesett állal... és ha nem megy el a szünetben, akkor nyert. Meg mi is nyertünk.

R: Emlékszel a kezdetre? Minden új igazgató a színházcsinálásról tűz műsorra valamit...

CsP: Na, én is pont ezt csináltam: Keresztes Attilát hívtam egy vándortársulat életéről szóló darabra. Nem volt nagyon sikeres, mit mondjak. Azonnal nyitottunk a diákok felé - ez persze Réczei Tamás műve volt: megkerestük a gimnáziumokat, hogy segítsenek. A stúdiószínházat átneveztük Ruszt emlékére - ez sem aratott osztatlan sikert. Lett felolvasószínház - én csináltam az elsőt,Visky András Megöltem az anyámat - na, ez sem volt a legjobb ötlet... És hát küzdöttem az egyre-másra felbukkanó nehézségekkel, a szervezés anomáliáival, vagy azzal, hogy mennyi pénz csurog el a díszletgyártásnál... Gyorsan megtapasztaltam, hol és hogyan lehet engem "megvezetni", aztán megtanultam, hogy kell ezt kivédeni.

R: Mennyi idő, amíg nagyjából rend lesz a színházban, amikor már átlátod az egészet, ismered a közönséget? Egy ciklus alatt mire lehet menni?

CsP: Legalább két-három évad, mire a közönség "átáll" az új, más színházra - és onnan kezdődhet az építkezés. Aztán a belső rend, a szabályok, a rendszer kitisztítása, beindítása, ez is legalább ennyi, talán több is. Szóval az első ciklus majdnem rámegy ilyesmire.

R: Ezek szerint mindenki megérdemel még egy ciklust?

CsP: Valószínűleg nem mindenki, hiszen azt azért egy ciklusból is látni, hogy tart-e valamerre az egész, vagy csak toporog egyhelyben.

R: Igen. Szóval sem a túl rövid, sem a túl hosszú, évtizedekre nyúló igazgatás nem jó. Biztos van egy optimális időszak, noha lehet, hogy ez nem mindenütt ugyanannyi.

CsP: Biztosan nem. És az is biztos - legalábbis nekem -, hogy az igazgatás nem örökbérlet. Most még egyszer megpályázom, és ha megnyerem, akkor megkeresem az utódomat.

R: A próbálkozásoknál tartottunk. Mi volt még?

CsP: Próbáltunk színitanodát nyitni, az utánpótlás, a fiatalok miatt - az megbukott, nem sikerült. Próbálkoztunk internet-közvetítéssel - találkoztam valakivel, akinek az internetszínház volt a mániája -, a Szász János rendezte Három nővérrel (ami egyébként is fordulópont volt, szerintem), de ennek sem lett hosszútávú folytatása... Operett-pályázatot írtunk ki, nem mondanám, hogy eredménytelen volt, de bemutatható mű nem lett belőle. Elindult a Színtár, Tamás ötlete, ami viszont jó volt...

R: Erre jól emlékszem, nagyon ígéretes volt, hogy az összes színészképző intézmény hallgatói és tanárai találkoznak-beszélgetnek...

CsP: Aztán ez utóbbi kimúlt belőle, pedig a színházigazgatóknak is nagy börze lehetett volna ez, de legutóbb egy sem jött... Viszont a hallgatókat így mi láttuk először. Négyen-öten is idekerültek egyszerre, emlékszel.

R: Aztán előbb-utóbb...

CsP: ... elmennek, persze. Így természetes. Aztán visszajönnek, talán szerepre, vagy visszajönnének, de épp nem tudnak, szóval lehet bármi... Aztán elindítottunk egy országos zenésszínházi találkozót. Első évben még kaptunk rá pénzt, második évben kevesebbet, harmadik évben semmit. Nem tudott meggyökeresedni. Pedig nagy sikere volt. Aztán... próbáltunk dolgozni azon, hogy akik messzebb laknak, azok is hozzájussanak az előadásokhoz. Volt régen olyasmi, hogy a színház két hétre leköltözött Bajára, lejátszotta a repertoárt. A jegy és a bérlet ugyan relatíve olcsó, de ha rájön egy száz kilométer feletti útiköltség, akkor már elég drága. Na, ez sem nagyon sikerült. Átvettük viszont az "udvari színházat": ez a Városháza udvarán van, nyaranta rendezünk ott előadásokat. Mit még... Alapítottunk egy Latabár Kálmán-díjat a családdal együtt: minden évben egy-egy fiatal színész kapja. Némi pénz is jár vele, ez jó. Néhány évig volt nálunk egy "Pék Matyi-díj", egy lelkes színházbarát alapította, amikor megtudta, hogy egy másik díjunkhoz, amit minden évben minden kategóriában kiosztottunk, nem járt pénz. Nagyvonalú díj volt ez: kétszemélyes külföldi út, költőpénzzel. És a pék, aki adta, igazi mecénásunk lett.

R: Ez is, mármint a mecénás is hiánycikk...

CsP: Általában igen, bár nálunk a tao összeszedése sem probléma, szívesen támogatnak bennünket. Itt van a Mercedes, ugye. De menjünk tovább: 2010-ben jött a Nyomorultak, az nagyon nagy siker volt. A Tanárképző Főiskolával volt egy megállapodásunk, ez is Réczei Tamás találmánya volt, a "művelődési kurzus": a színházba járásért lehetett kapni kreditpontot. Gyorsan betelt a kvóta, nyilván átlátták a diákok, hogy ennél egyszerűbben kreditet szerezni nem nagyon lehet. Aztán volt egy Műérték - Mű érték kezdeményezés, ez még mindig van: tanárokat hívunk meg a főpróbára és beszélgetésre, hogy tudják, mire hozzák a diákokat.

R: Amikor először hívtad Zsótért, miért hívtad?

CsP: Mert már láttam A vágy villamosát és más rendezéseit, azért. Nekem nagyon tetszett ez az amerikai vonulat, ezért megkérdeztem, hogy lenne-e kedve ilyesmit rendezni nálunk, például egy Hosszú út az éjszakába című előadást... "Nekem nem szokták megmondani, hogy mit rendezzek", mondta. De én megmondom, feleltem, sőt, adnék szereposztást is. Ki lenne, kérdezte. A két fiúból az egyiket ismered, mert a növendéked volt, Orth Péter, a másikat nem ismered, de nagyon tehetséges, a kaposvári Porogi Ádám. Az apa meg Kőszegi Ákos lenne. Emlékszel, így lett. Trokán Nóra az anya szerepére - na, ez Zsótér ötlete volt. Aztán minden premieren odamentem hozzá, gratuláltam, és rögtön megkérdeztem, hogy jövőre ezt vagy azt megrendezné-e.

R: Ezzel együtt van ebben valami provokáció: Zsótért hívni Kecskemétre.

CsP: És akkor Szász is az? Mohácsi is?... Nagyon szép levelet kaptam az egyik bemutatóra Verebestől. Azt írta, hogy "látod, amikor Nyíregyházán téged akartalak utódomnak, akkor ott épp ők dolgoztak, a Szász, a Moha. És attól féltek a városban, hogy te majd más színházat csinálsz, pedig nem. És nagyon jó, hogy ezt csinálod."

R: Mikor érezted, hogy a színház fölkerül az országos szakmai térképre, vagyis kezdenek jönni a művészi eredmények is?

CsP: Ekkortájt - 2011-12 körül - már igen. Kezdtünk díjakat nyerni a Tháliában a Vidéki Színházak Fesztiválján. Amikor megjelent Mohácsi - és ideszerződött néhány kaposvári növendéke is -, az első rendezése a Buborékok volt, egy olyan szenzációs harmadik felvonással, amiről tényleg országszerte beszéltek. Ahogy a Szabó Bori-féle Bánk bán-átigazításról is - emlékszel, jött mindenki. A művészek elkezdtek díjakat kapni. Ideszerződött Kocsis Pál, Nagy Viktor és Csapó Virág. Aztán kicsivel később Rusznyák is.

R: Csupa siker. Kudarc semmi?

CsP: Jaj, dehogynem. Az, hogy egy-egy előadás nem sikerül, szerintem nem kudarc, ez a színház üzemszerű működésének a része, nem jöhet össze mindig minden. De nagy vágyam volt az opera mint műfaj idecsábítása. Meg akartam hívni vendégjátékra egy vígoperát, és nem bírtam összehozni egyetlen teltházat. Na jó, mondtam magamban, ezt tudomásul veszem; ki kell nevelni azt a nemzedéket, ami már igényli és szereti ezt a fontos műfajt. Így kezdődtek a meseoperák. Öt éve minden évben játszunk egyet; van olyan is, hogy iratunk egy darabot, és benne Rossini-dalok, Mozart-dalok... Bízom benne, hogy ez fölépül majd, ahogy a táncnál is megcsináltuk ugyanezt, megvan a balett, ugye, és Barta Dóra workshopokat is tart. Kezdtek jönni a meghívások, voltunk Londonban a Westenden az Egérfogóval, Moszkvában a kortárs orosz dráma nemzetközi fesztiválján a Párcsere című előadással, aztán egy Zsótér-rendezéssel, az Angliai II. Edward életével Augsburgban...

R: Mondom én, hogy csupa siker...

CsP: De hát közben teltek azok az évek, amikben rengeteg kudarc is volt, beszéltem ezekről is. Itt kezdett beérni a napi sokórás meló. Ekkorra épültek ki a kapcsolatok is, például a környékbeli polgármesterekkel, akikkel meg lehetett szervezni, hogy évente kétszer idehozzák a roma gyerekeket a színházba; mi megmutatjuk az épületet, látnak egy előadást, beszélgetünk velük, aztán hazaviszik őket. Van olyan hely, ahonnan az alpolgármester a saját kocsijával hozza-viszi őket, mert másképp nem tudja megoldani. Ez is évek óta megy, és igazán sikeres.

R: Közben kiépült a három normális játszóhely: nagyszínház, kamara, stúdió. Így elég? El tudjátok látni?

CsP: Erre nagyon vágytunk, két éve sikerült, akkor adtuk át a moziból lett kamaraszínházat. A profil sokkal tisztább lehet így: a nagyszínházban van a népszínházi vonulat, a kamarában kortárs művek, a stúdióban lehetnek experimentális produkciók, és a társulat szempontjából is sokkal egészségesebb és inspirálóbb ez így. És... megvannak az adottságok arra, hogy mi is nemzeti színház legyünk. Vannak olyan feltételek, amik nálunk sokkal inkább teljesülnek, mint egy-egy vidéki nemzetiben.

R: Ez miért fontos? Több pénz?

CsP: Igen. Meg hát presztizs is. Vagy nem?

R: Hát... nekem ez biztos nem jut eszembe, de nem tudom az önkormányzati emberek helyébe képzelni magam...

CsP: Jobban meg tudnám becsülni azokat, mármint anyagilag, akik itt dolgoznak. Vagyis meg tudnám tartani őket. Nemcsak a színészeket, hanem a műszakot is. Mert nekik - nem tudom, hogy tudod-e - nincs éjjelük-nappaluk, hétvégéjük, mert mindig itt vannak, és a hetvenvalahány százalékuk minimálbér közelében keres. Nemrégiben elment a fővilágosító és a színpadmester is. A színpadmester azt mondta, ne haragudjak, de a Lidlben harminc százalékkal többet fog keresni. Én meg nem tudtam megemelni a fizetését.

R: A jelenlegi státusz, az úgynevezett "kiemelt színház" doboza ehhez kicsi, egyébként pedig nagy. Együtt vagy benne a Turay Ida Színházzal - kíváncsi lennék a közös nevezőkre.

CsP: Én is. Az tényleg túl nagy doboz.

R: A fenntartó hogy viszonyul hozzátok?

CsP: Jóban vagyok velük. Nem járok a nyakukra, sem a problémákkal, sem a sikerekkel. De ha mégis megyek valamiért, akkor tudják, hogy muszáj segíteni, mert akkor nagy a gond.

R: A Teátrumi Társaság tagja vagy. Mit kapsz tőlük?

CsP: Szerintem semmit. Tagja vagyunk a Színházi Társaságnak is, tőlük is ugyanennyit.

R: És mennyit fizetsz ezért?

CsP: Ezt nem is tudom pontosan.

R: Ahhoz képest, hogy tíz évvel ezelőtt politikai kinevezettként tartottak számon, évek óta nem veszel részt a politikai polémiákban a szakma körül.

CsP: Ez szándékos. Ebből ki akarok maradni. Azt vállaltam, hogy magas színvonalú művészi munka folyjon Kecskeméten. Ennek nincsenek politikai elemei. Sem politikailag, sem egyébként nem tartozom hálával senkinek.

R: Mennyire tudod követni, mi zajlik a többi színházban, és egyáltalán, a színházon kívül?

CsP: Sokszor nem tudom követni. Tamás rengetegszer hívja föl a figyelmem erre vagy arra, amiről beszélnek, ami fontos, és én még csak nem is hallottam róla.

R: Sikerült beilleszkedned? A városnak nyilván vannak szolgáltatási igényei.

CsP: Ebben sokat segít, hogy itt élek, hogy elmegyek a különböző rendezvényekre, ahová meghívnak, hogy velem lehet találkozni, beszélgetni, meg lehet szólítani bárhol. Ez fontos része a dolognak.

R: Ebben te jó vagy, mert fegyelmezett vagy...

CsP: (nevet) Igen, tényleg igyekszem tényleg ott lenni, ahol fizikailag vagyok. De ez nemcsak kötelezettség. Vannak, lettek nagyon jó barátaim is. Kecskemétiek és nagy színházrajongók. Sokat változott a közönség, és én is sokat változtam. 2008-ban nem gondoltam, hogy 2017-ben az én műsortervemben az lesz, hogy Zsótér Gabler Heddát rendez a nagyszínpadon. Ennyire nem voltam merész. Szóval mondom, sokat fejlődtem; igaz, készültem erre a fejlődésre, tanultam, azt akartam, hogy jó társulat legyen, hogy jó rendezők jöjjenek.

R: Most újra pályázat van. Mi van, ha nem te nyered?

CsP: Akkor nem én leszek az igazgató. Én ötven évig nem voltam igazgató, szóval abban is van gyakorlatom.
Szerző: Csáki Judit