Párizs-Budapest kiállítás / Virág Judit Galéria
2017.11.20.

A Virág Judit Galériában folytatódik a tavalyi évben a Berlin-Budapest tengelyt bemutató művészettörténeti séta. A második stáció: Párizs. Köz- és magángyűjtők tulajdonában lévő alkotásokat sorakoztat fel a két főváros közötti képzőművészeti kapcsolatokat feltáró kiállítás az 1880-as évek végétől az 1960-as évekig. VERESS GYÖNGYI ÍRÁSA.

"Páris, te óriás Daloló, Dalolj mámort nekem." – dúdolta Ady a Gare de l’Esten 1905-ben. A Párizsban járt az ősz facsimile kézirata egy francia kávéház kerek asztalán már egy ismert André Kertész-fotó 1932-ből, amely a Párizs-Budapest tárlaton a Magyarországról elszármazott fotósok Franciaországban készült fényképei között bukkan fel. Ady Endre szellemisége Ámos Imre művészetének is része, a költő lírája hatott a festő szimbólumrendszerére.

A kiállítás enteriőrje
A kiállítás enteriőrje

Párizs mindig más és más arcát mutatta a hozzá térő, tapasztalni, tanulni, élni vágyó magyarnak. Mednyánszkynak Párizs a nyomornegyedek terepe, ő egyedülálló módon aknázza ki ezt a tematikát: a Csavargó (1897 körül) című nagyméretű festménye - egy viaszarcú fiatalember egészalakos profilja szép fény-árnyék játékkal - zavaró társadalomkritika az életigenlő, színpompázó Csók Istvánok, Rippl-Rónaik, Vaszaryk, Márffyk vagy a dekoratív szobabelsőben pózoló kecses Vörös Géza-hősnők között. Vaszary János és Batthyány Gyula a művelt, kifinomult, arisztokratikus, egyben buja, élveteg Párizst vonzzák be. 

A fények városa a 19-20. század fordulóján és az első világháborút követő ún. „les années folles” (őrült évek) időszakában volt a legcsábítóbb az idegen, így magyar művészeink számára: meglepően nagyszámú honfitársunk próbált szerencsét, tanyázott a francia főváros különböző negyedeiben, koncentráltabban a Montparnasse környékén. 

Ha Párizs és a magyar festészet kapcsolatát taglaljuk, könnyedén rávágja az ember Munkácsy, Vaszary, Rippl-Rónai, Csók István vagy Czóbel nevét. Ez a séta most mélyebbre, beljebb vezet. Virág Judit Párizs-Budapest tárlatának egyik erőssége, hogy olyan művészeket is sikerült megjeleníteni, akiknek alig fellelhető a hazai piacon alkotása, a magyar közönség számára nem, vagy alig ismerős a neve. A tárlaton megtekinthető 160 műalkotás jelentős hányada műgyűjteményekből származik, igazi ritkaságok, sose látott darabok kerültek nyilvánosság elé és jó viszontlátni a közelmúltban egy-egy aukción felbukkanó gazdát cserélt Berény Róbert- vagy Vaszary-képet. 

A női szektor is erős: számos magyar festő- és szobrásznő költözött Párizsba, ahol a Matisse Akadémián 1908-tól koedukált képzés folyt, míg a hazai viszonyok ezt csak jóval később engedték meg. Kukovetz Nana, Kövesházi Kalmár Elza, Endresz Aliz, Gyenes Gitta, Bartoniek Anna, valamint a legismertebb, Dénes Valéria mind a fény városában keresett ihletet. Az utóbbi, aki Ady egykori menyasszonyának, Dénes Zsófiának az unokatestvére volt, így vall egy levélben Párizs-élményéről: „Akarom, hogy megismerd Párizst. Csupa, merő művészetforradalom. Nagy lecke. (…) Hogy Párizs milyen város, milyen egyetlen hely a világon, milyen anyaföld festőnek, szobrásznak, írónak, költőnek és még zenésznek is, azt majd magad látod meg. Énnekem erre nincsen szavam.” (Dénes Zsófia: Galimberti Sándor és Dénes Valéria, Corvina Kiadó, 1979., 6.o.)


Tapasztalataik változást eredményeztek a hagyományos művészettörténeti szemléletben: a tipikus női szerepek újratervezését. A kor a modernebb, a női entitás emancipáltabb oldalát megjelenítő portréknak és az önfeltáró, tárgyilagosabb aktoknak kedvez. A nő nem anyaszerepre, illetve a férfiúi vágy tárgyára redukálódott téma, de dolgozó, tehát cicomáktól mentes, gyakorlatiasabb, magabiztos, gondolkodó asszony. A tárlaton megtekinthető Dénes Valéria-képek merész, őszinte alkotások: Párizsi háztetők című csendélete (1913 körül) szokatlan módon felülről pozicionált, sötétebb tónusú, darabos kompozíció. A festőnő egy aszimmetrikus, kubista jegyeket hordozó belső teret alkotott, amelynek érezni a lüktetését. 

Endresz Alice Asztaltársasága (1925-1936) is nagyon izgalmas, minden női finomkodást és jólneveltséget nélkülöző festmény, ahol a megjelenített figurák különös, bulgakovi alakok. Az éjszakai kertben ülő csapat kába és megosztott. Van, aki maga elé bámul, bóbiskol, mások elállatiasodott, túlvilági arccal kajánul súgnak össze. Groteszk kép, baljós és izgató egyben.

Lent, az alsó termek végében egy kávéházi szegletbe csöppenve a Montmartre és a Montparnasse kulisszatitkait eleveníti fel egy francia dokumentumfilm eredeti mozgóképekkel. Felbukkan rajtuk a vén Monet és Renoir, de tanúi lehetünk annak a pillanatnak, amikor az amerikai Alexander Calder éppen drótszobrocskát készít Kiki de Montparnasse-ról, erről a tipikus figuráról, aki múzsa és színésznő volt, utóbb pedig Man Ray nagy szerelme, alkotótársa. 

A „Magyar szem” Párizsban nevű egységben magyar fotósmunkákkal találkozhatunk egy képernyőn. Az alkotók között sok a nő: Rogi André (Klein Rózsa) fényképein a korszak legfőbb művészei, ihletői sorakoznak - Giacometti, Raoul Dufy, Braque, Dora Maar, Picasso, Kiki de Montparnasse vagy éppen Miró. Továbbá számos Ylla (Koffler Kamilla), Ergy Landau (Landau Erzsi), Révai Ilka által készített kép pörög, ők mind nemzetközileg számon tartott fényképészek voltak, akiket Capánál, Brassaïnál és Kertésznél jóval kevésbé ismer a hazai közönség. Hasonlóan járt Almásy Pál, Francois Kollár (Kollár Ferenc), André Steiner és André de Dienes (Dienes Andor) – néhány név a teljesség igénye nélkül. Hatalmas tehát az örökség.

A magyar kubista szekció még feltárandó terület, hisz a kubista jegyeket mutató alkotások jelentős hányada ismeretlen vagy lappang: erről alapos tanulmányban értekezett Barki Gergely (Az elveszett kubizmus, In: Art, 2016/6, 1-21. o). A közönség számára ebben is tájékozódási pont lehet a Párizs-Budapest: lesz néhány alkotás, amelyeken a kubista stílusjegyek tetten érhetőek. Ide sorolhatók többek között Beöthy István, Csáky József, Prinner Anton, Miklós Gusztáv szobrai, Réth Alfréd, Szobotka Imre, Tihanyi Lajos vagy Perlrott-Csaba Vilmos képei.

A. Tóth Sándor: Rikkancs
A. Tóth Sándor: Rikkancs

A tárlat heterogenitását jól érzékelteti két festményritkaság A. Tóth Sándortól: a magángyűjteményből kölcsönzött Ebéd (1933) és Rikkancs (1933) minden porcikájában modern, groteszk portré. Alkotójuk nemcsak festő, de bábművészként Blattner Géza kollaboránsa is volt. A két alkotás mind tematikájában (rikkancs: az utca hírnöke, újságos; illetve az Ebédben egy hatalmas szájat nyitó, táplálkozó férfi – kézenfekvő élelmiszer reklámanyag), mind stílusában (elnagyolt, stilizált mimika, torz figurák) a korabeli plakátokat idézi. 

Ugyanezt a heterogenitást erősíti Tihanyi Lajos, akié a tárlat egyik legremekebb képe. A Szajnai csónakosok 1907-ből pompásan megkomponált, többszörösen hármas egységekből felépített kép. Három hajós irányít egy vörös csónakot, melynek csak egy része lóg a képbe. Körülöttük a víz a Balaton jellegzetes türkizét idézi – hiszen a Szajna a valóságban sose kék, se zöld, de szürkés-okker. Barcsay Jenő ragadja meg élethűen a Szajna és Párizs színét a Híd a Szajnán (1926) című városképén. 

A kiállítás időszaka alatt ingyenes tárlatvezetésekre, valamint filmvetítésre is sor kerül a kifejezetten ez alkalomra kialakított, különleges enteriőrben. A rekonstruált kávéházi miliő valójában egy André Kertész-fotó, amelyen Tihanyi Lajos látható a Dôme teraszán 1925-ben. A vaskos katalóguskönyv gyönyörű kivitelezésű kiadvány, komoly kutatómunka eredménye, melyet a tárlat kurátorai (Kaszás Gábor, Kelen Anna, Szeredi Merse Pál) írtak, kiegészülve néhány vendégszerzővel. 

Berlin után és Róma előtt most Párizs dalol Önöknek, ráadásul ingyen. Ki ne hagyják.  

A kiállítás megtekinthető 2017. november 26-ig.