Ha a kritikus elmegy egy szimfonikus zenekari hangversenyre, és kezébe adják a sajtójegyét meg az aznap esti műsorlapot, ezek mellé olykor egyéb nyomtatott szövegeket is kap, különösen évad elején: prospektusokat, amelyek a következő néhány hónap, évszak, vagy akár az egész évad műsorát tartalmazzák. Az Óbudai Danubia Zenekar zeneakadémiai koncertje előtt magam is átvettem a 2017-es ősz teljes programját tartalmazó kiadványt, és persze végig is böngésztem. Az efféle füzetekből az ember olykor csupán azt tudja meg, mikor mit fog játszani a zenekar, kinek a vezényletével és kiknek a közreműködésével, szerencsésebb esetekben azonban a vezető karmester elképzeléseiről, az együttes szellemiségéről is képet alkothat – persze csak akkor, ha van elképzelés és szellemiség.

 

Hámori Máté

Hámori Máté (1983) négy esztendeje, 2013 őszén vette át az Óbudai Danubia Zenekar vezetését. Mindabból, amit munkába állása óta tett, a külső szemlélőben az a benyomás rajzolódik ki, hogy nagyon is van elképzelése. Ennek fontos eleme a kortárs zene helyzetbe hozása, a fiatalok megszólítása, a műsor ritkaságokkal való felfrissítése – és a tematikus sorozatokban való gondolkodás. Utóbbi határozott jeleit mutatja az idei ősz programja, s ebben Az ősök ritmusa címet viselő bérlet, amely a zenében megidézett múlttal, a kezdet állapotával, valamint az emlékezettel foglalkozik úgy, hogy a legkülönfélébb kultúrkörök, stílusok, gondolkodásmódok juthassanak szóhoz. Ez elég mély merítés ahhoz, hogy beleférjen Haydn Teremtés című oratóriuma, Ligeti Zongoraversenye, Durkó Altamirája, Muszorgszkij Éj a kopár hegyen című szimfonikus költeménye, Borogyintól a Közép-Ázsia pusztáin, Bartók Cantata profanája, Nielsen Héliosz-nyitánya, Milhaud-tól A világ teremtése, valamint Ravel Daphnisz és Chloé-balettzenéje. Sokféle kor, stílus, szín és hangvétel, sokféle látásmód – és számos ritkaság, érdekesség, amely frissítheti a hangversenyélet kínálatát.

 

Tudatosan hagytam a felsorolás végére a jelen kritika tárgyát képező második est programját. Ezen Debussy szimfonikus prelűdje, az Egy faun délutánja (1894) után Stravinsky Orfeusz (1947) című balettje hangzott el, majd a szünet után Sibelius négytételes Lemminkäinen-szvitje (op. 22, 1895/97) zárta az estet. Vagyis, mint a felsorolásból kitűnik, a bérlet egészének gondolkodásmódjához híven ez a hangverseny is az innovatív szellemet képviselte, hiszen műsorán kettő az egyhez arányban a felfedezésre méltó, értékes ritkaságok kerültek túlsúlyba a megszokott repertoárdarabokkal szemben. A karmester a zenekar művészeti vezetője, Hámori Máté volt.

 

Ha tízpontos tetszésindex segítségével rangsorolnám a produkciók keltette benyomásokat, a Debussy-tolmácsolást nyolc, a Stravinsky-mű megszólaltatását hét, a Sibelius-szvit élményét pedig kilenc pontra értékelném. Vagyis egyik előadást sem éreztem abszolút csúcsteljesítménynek (az ilyesmi nagyon ritka), de mindegyiket adekvát művészi közelítésmód, igényes kidolgozás és az atmoszféra megteremtésének képessége jellemezte. Mivel itt „antik történetekről”, mitikus alakok körül kialakuló helyzetekről van szó, fontos kérdés, hogy a karmester és zenekara tud-e „mesélni”, meg tudja-e teremteni az elbeszélő muzsikálás légkörét. Hámori Máténak a jelek szerint jócskán van ehhez affinitása. Ugyanígy fogékonyan viszonyul a hangulatteremtés eszköztárához is. Keze alatt a Debussy-mű puha hangzásokkal, képlékeny ritmusokkal szólalt meg, a színgazdag fuvolaszólók közvetítették a mű erotikáját, s a tolmácsolás a mű mediterrán páráját lehelte. Az Orfeusz is korrekt, sőt érzékeny olvasatban szólalt meg, de a muzsikálást a kelleténél tompábbnak éreztem, számomra hiányzott belőle a mű neoklasszikus élessége és szögletessége. Nagy erénye volt viszont a produkciónak, hogy Hámori Máté és az Óbudai Danubia Zenekar nemcsak a zenét kínálta fel a közönségnek, de Gergye Krisztián és Barabás Anita produkciója jóvoltából a balett vizuális élményét is (utóbbi értékelésére, nem lévén tánckritikus, nem vállalkozhatom), nem kevesebbet tudatosítva a hallgatóban, mint azt, hogy Stravinsky ez esetben milyen eredendően mozdulat-ihlette, szituációfestő dallamokat-ritmusokat írt.

 

A koncert legihletettebb és leginkább szuggesztív produkciójának a második részt kitöltő Sibelius-mű, a szimfóniaként is értelmezhető Lemminkäinen-szvit négy tételét éreztem. Hámori érezhetően fogékony a finn zeneszerző zenéjének ereje és zord szépsége iránt; lendületes és pontos, minden sallangot mellőző vezénylése a zene késő romantikus szenvedélyét éppúgy felszabadítja, mint ahogyan érvényesülni engedi a sajátos sibeliusi impresszionizmus pillanatait is. A költői szépségű második tétel, A tuonelai hattyú angolkürtszólóját nem kisebb vendégművész tolmácsolta autentikusan és víziót közvetítő képzelőerővel, mint Lencsés Lajos.