Frenák Pál Társulat: HIR-O és Bozsik Yvette Társulat: Kodály-Ligeti-est / CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál
2017.10.31.

Frenák Pál és Bozsik Yvette bemutatói akár egy kortárs művészeti fesztivál kiugró eseményei is lehetnének, ha nem lennék eleve zavarban a CAFe Budapest táncos profilját illetően és a premierek is többet nyújtanánk két mainstream alkotó biztonsági kűrjénél. KRÁLL CSABA KRITIKÁJA.

Kovalik Balázs és Horváth Csaba művészeti vezetése alatt még értelmezni lehetett a kortárs fogalmát a Budapesti Őszi Fesztivál, és későbbi jogörököse, a CAFe Budapest tánckínálatára vonatkozóan (is), Bán Teodóra és menedzsmentjének 2013-as regnálása óta viszont már kapiskálni sem igen lehet. Pedig a majd minden jelentős fővárosi kulturális seregszemlét kisgömböcként bekebelező (ismerős, nem?), szép hosszú nevű Budapesti Fesztivál- és Turisztikai Központ Nonprofit Kft.-nek monopolhelyzetéből adódóan éppenséggel lehetősége nyílna arra, hogy határozott karaktert adjon az általa szervezett fesztiváloknak és egymáshoz képest is pozicionálja őket. Azt látni azonban, hogy ez igazából senkinek nem érdeke, mindenkinek megnyugtatóbb az a langymeleg állapot, ami van, és még inkább, ami nincs – hogy elenyésző például a valóban kockázatvállaló, kortárs szemléletű produkció a CAFe Budapest táncművészeti kínálatában.


Az ember úgy gondolná, hogy – kellő szakmai nyitottság és tájékozottság mellett – a tánc akár még profitálhatna is Bán Teodóra rangos balett-táncosi múltjából, de épp ellenkezőleg, a magát Kortárs Művészeti Fesztiválként definiáló CAFe felhozatala kevés kivétellel nagyjából addig terjed, ameddig Bán a szűken vett szakmájából kifolyólag ellát: ez pedig maximum a modern balett világa. Nincs, nem találni kortárs előadó-művészeti fesztivált Európában, amely a klasszikus balettegyüttesként elkönyvelt Izraeli Balettel vagy a harminc-negyven éves Hans van Manen-koreográfiákat repertoárra tűző Magyar Nemzeti Balettel mint húzónevekkel (!) értelmezhető volna. Ráadásul nem attól lesz kortárs egy bemutató (lásd van Manen-est), hogy őrült trendinek akarván mutatni magunkat LOL címmel ruházunk fel egy háromfelvonásos balettestet, melyet a ma 85 éves idős mester még középkorúként készített. Ez egy vicc. Nem véletlen, hogy a Müpa Magazin beharangozó cikke is kézzel-lábbal igyekezett megmagyarázni a lehetetlent – értsd: a van Manen-est kortárs mivoltát –, kevés sikerrel. Lehet a múlt része egy kortárs fesztiválnak, ha párbeszédbe kerül vele, ha reflektál rá, ha megfelelő kontextusba van helyezve. De kortárs művészetként tálalni azt, ami bármiféle koncepció nélkül innen-onnan össze lett csipegetve, és most a CAFe teljes táncprogramjára gondolok: szervezői szűklátókörűség és a néző lebecsülése.

(Nád és butoh) Innen szép nyerni, mondhatnánk, de az igazat megvallva Frenák Pál és Bozsik Yvette is túl vannak már azon a pályaszakaszon, amikor még felforgatóknak lehetett őket tekinteni. Frenák különösen egy beérkezett, megállapodott művész benyomását kelti, aki tökéletesen érzi magát a saját alkotói bőrében, és láthatóan nincs semmi, ami őt picit is kimozdítsa onnan. Ennek egyenes következménye pedig a közöny és unalom, ami rám telepszik, miközben nézem formailag minden értelemben tökéletesre csiszolt koreográfiai sorozatának újabb formailag minden értelemben tökéletesre csiszolt állomását. 

HIR-O. Fotók: Frenák Pál Társulat
HIR-O. Fotók: Frenák Pál Társulat

És azt gondolom, szeretnék egy kis sprődséget, hogy ne legyen ennyire szép, ne legyen ennyire kiművelt, ne legyen ennyire önmaga klasszikusa. A Marguerite Duras könyve és Alain Resnais kultikus filamadaptációja inspirálta Hirosima-hommázs, a HIR-O is szép elsősorban. Mit szép: gyönyörű. Tiszta, patent, szeplőtelen, mintha skatulyából húzták volna ki. Gyönyörű és üres. Végtelenül üres, nem tudok megrendülni, mert nincs mitől megrendülni, sőt érzéseim sincsenek. Van „atomvillanás” (fény: Kovács Áron), van kísértetiesen nyomasztó, apokaliptikus zene és hangkulissza (Gryllus Ábris, Farkas Miklós és Horváth András), de ezek mind külsőségek. Erő nem jön át a színpadról, mozdíthatatlan kő vagyok. Szeretném látni a táncosok arcát, szeretném elkapni a mozgásukat. De amit elkapok, az ugyanaz, amit máskor is elkaptam már. Egyre megy, hogy ki táncol, nincs neve, személyazonossága. Az van, amit a koreográfus belőlük kitapos. És még ez is rendjén lenne, ha nem mindig ugyanarra jutnánk. Az utolsó, akit személyiségként éltem meg Frenák-színpadán, az Nelson Reguera volt. De ő már nincs, szabadúszó lett, külföldön dolgozik. Akik vannak, régiek és újak, mind becsülendően profik és kötelességtudóak, csak hát ott van Frenák hipnotizőr tekintélye, ami szőröstül-bőröstül benyeli őket. 

A frissítést ezúttal a Magyar Táncművészeti Egyetem moderntánc-szakos végzősei jelentik, és szó mi szó, hatásosan is dolgozik velük Frenák, a leghatásosabban az előadás során. A tucatnyi fiatalember lepkés-kimonós jelenete külön is említést érdemel, fehérre meszelve, mint megannyi butoh-tanonc, átszellemült idővándor alkotnak hullámzó frízt, ők a tavasz, a nyár simogató lehellete, ők a virágzó megújulás. Aztán mégis ott van, ami más mozgásképet meg lebéklyóz, ha Frenák tömegmozgatásba megy át, a kiszámíthatóság. Klasszikus térformák, szinkronicitás és fáziseltolás. Ha valaki magasba csapja lábát vagy gördül egyet a földön, tudni lehet, a reakció kis késleltetéssel végigfut mindenkin. Azon kapom magam, hogy azt tippelgetem, mi lesz a következő mozdulat, és nem azon, hogy észrevétlenül beszippantott a darab. Kívül vagyok.

Kodály-Ligeti-est
Kodály-Ligeti-est

Könnyebb lenne a HIR-O-ról statisztikát, mint szigorúan vett műelemzést írni, mert akarata ellenére kissé cirkuszi mutatványosságba fordul az előadás. Jönnek a 4-6 perces „számok” egymás után, de mivel Frenák szokásához híven egy díszletelem, egy kellék viszonyrendszerében alakítja ki a mozgást, és az igen behatárolt, egy-egy szekvencián belül nincs fejlődés, nincs haladás. A koreográfia tartozékai ezúttal több méter hosszú, karvastagságnyi bambuszrudak, hol egy, hol két ponton felfüggesztve. A táncosok akrobatikus ügyességgel meghódítják és birtokolják őket, random gyűrve az ismert Frenák-technikát, a jelenetek azonban a puszta látványosságon és a küzdelemábrázolás unásig ismert sablonjain nem lendülnek túl, nem szolgálnak többlet felismeréssel. A bambusz témába vágó jelkép és egyszerű (tánc)eszköz csupán. 

Próbálom megérteni Frenákot, de az az érzésem, hogy ő már jó ideje úgy alakítja a darabjait, ahogy én már nem tudok vele menni, hozzá kapcsolódni. Ahol a Birdie fémkonstrukciója, az UN kötélhálója, a Lutte bokszzsákjai vagy most a bambuszrudak mind-mind csak újabb ürügy arra, hogy ismételje önmagát. Számára megunhatatlanul, számomra kiismerhetően – nem egyszer, nem kétszer, hanem sorozatosan ugyanabba a folyóba lépve.

(Butoh és nád) Frenák és Bozsik Yvette mintha összebeszéltek volna (persze nem), hiszen a szintén a Fesztivál Színházban bemutatott Kodály-Ligeti-est nyitódarabjában ugyancsak hívószó a japán kultúra, sőt egészen konkrétan a butoh, és nád(hatású) térelválasztók is vannak. Bozsik azonban többszörös idézőjelbe teszi ezeket az argumentumotokat, koreográfiája bizarr, elrajzolt, panoptikumszerű időtlenségbe dermed, ahol a színpadot kettészelő látványos térelem elszeparáló, de átjárható kerítésként húzódik a nők és férfiak világa között. Táncoló figurái egyszerre anakronisztikusak és megfoghatatlanok, rémisztőek és röhejesek, bábszerűek és önmaguk karikatúrái, mintha egy konszolidált zombiseregből szalajtották volna őket – (ál)népies kiadásban. A nőkön hosszú, törtfehér, deréktól lefelé hasított ruha, alján elmaszatolt vörös foltokkal, arcuk elidegenítően fehérre festve, szájuk kirúzsozva, fejükön párta. A férfiak szintén fehér, stilizált, kimonószerű szerelésben, kopaszon. A koreográfia pedig stílusok, táncdialektusok ötvözete, melyben a butoh (elsősorban lassúságával és artisztikumával, mint teremtő erejével), a görbe tükörben szemlélt nép(tánc)hagyomány, az indiai táncok cirkalmas kéz- és karjátéka vagy a szaporán tipegős tradicionális orosz női táncok motívumvilága egyaránt felfedezhető.

Kodály-Liget-est. Fotó: CAFe Budapest, Pályi Zsófia
Kodály-Liget-est. Fotó: CAFe Budapest, Pályi Zsófia

Bozsik a nőket helyezi előtérbe, ők a főszereplői a darabnak, de sem ők, sem a szinte végig háttérbe húzódó, csak egy teátrálisan groteszk bacchanália erejéig előre lopakodó férfiak nem egyénileg, hanem csoport(jelenség)ként érdekesek. Mintha lenne valami furcsa, titokzatos sóvárgás Bozsik koreográfiájában az elveszett rítusok után, jóllehet benne van azok jeges karikatúrája is. Ám hogy mi köze mindennek Kodályhoz és a Galántai táncokhoz, a zeneszerző 1933-ban írt táncrondójához, ami után koreográfusaink mind ez idáig nem nagyon kapkodtak, arra nehéz választ adni. Bozsik darabja inkább egy önazonos, a zenétől független, saját belső törvényei szerint íródó, (ön)citátumokkal teli mű, mintsem olyan, ami valamit is gondol Kodály muzsikájáról. Ezt mi sem szemlélteti jobban, hogy kifejezetten disszonánsnak hat, amikor a csendre komponált hosszú bevezetőt követően a Galántai táncok váratlanul megszólal.

Az est második részében színre kerülő Ligeti-adaptáció ennek szöges ellentéte, a tizenegy rövid tételből álló Musica ricercatában Bozsik ugyanis szó szerint „lekottázza”, a zenéhez rendeli a mozgást. Ligeti maga „történelem előttinek”, a monoton ritmikai felépítéssel való „próbálkozásnak” jellemezte aránylag fiatalkori zongoradarabját, amely Lázár György tolmácsolásában élőben hangzik el, a táncosok pedig mintegy „lejátsszák” a zeneművet a színpadot beborító óriási klaviatúrán (díszlet: Vati Tamás). A Musica ricercata játékos, mimimálzenei ujjgyakorlat: az első tétel egyetlen hangból áll, és csak a legvégén adódik hozzá a következő, a második tétel három hangra, a harmadik négyre szorítkozik és így tovább, míg végül létre nem jön a tizenkét fokú „zenei világmindenség Ligeti-féle változata” (Dalos Anna). 

Ez a tiszta, logikus strukturális építkezés azonban meglehetősen szerencsétlen megoldásra sarkallja Bozsikot, ami nem attól lesz szerencsétlen, hogy ne lehetne némi fekete humorral vegyes burleszket vagy bohócériát beleképzelni Ligeti művébe (mindent lehet, ha hiteles), hanem attól, hogy rettentően avíttasak és primitívek a felvázolt helyzetkomikumok és karakterek. Billentyűkön kopogó női spiccek, bokszmérkőzést vívó „hangjegyek”, sután pattogó maszkos fekete ruhás szerzetek, kajánul vigyorgó vak férfi, cilinderes sötét alak, aki szűzies koszorúslánykákat hajkurász, hatalmas hangvillával csetlő-botló Vati Tamás, továbbá clownpárosuk Bozsikkal, amit ezerszer ellőttek már. Lehet, hogy másnak meggyőzőek, nekem egyáltalán nem nevetségesek és izgalmasak, inkább közönséget lenézően bugyuták ezek az egydimenziós figurák és a köréjük fércelt minitörténetek a sok mórikálással és idétlenkedéssel – nem is igen hallani (ki) Ligeti művét mögülük, akkora a felhajtás. A Bozsik Yvette Társulat estjén ezúttal egy zeneszerzőnek sem volt szerencséje. Kodályt magára hagyták, Ligetit bulvárosították. Nem is tudom, melyikük járt rosszabbul. 

Szerző: Králl Csaba