Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MŰVÉSZET-E A TUDOMÁNY?

Huang Yi & KUKA; AI_am: AI am here / Trafó
2017. okt. 26.
Lehet-e művészet a valóság? Lehet-e művészet valami, amit nem ember hoz létre? Lehet-e az ilyen művészet releváns az ember számára? DOHY ANNA KRITIKÁJA.

A mesterséges intelligencia és az ember által alkotott élet valószínűleg azóta foglalkoztat minket, mióta elkezdtünk a saját létezésünkről gondolkodni. Frankenstein szörnyetegétől a Szárnyas fejvadászig, Pügmaliontól a Pinokkióig számtalan történet beszéli el az ember megistenülésének történetét, de a kortárs technológiai fejlesztéseknek köszönhetően a demiurgoszi lét ijesztő közelségbe került: ma már nem puszta gondolatkísérletként, hanem a mindennapi tapasztalat valóságaként kell szembesülnünk a lehetőséggel, hogy egy tárgy önálló életjeleket mutathat, önálló gondolatokat fogalmazhat meg. 

Huang Yi & KUKA és Valencia James AI am here című előadásai erre a nagy hagyománnyal bíró problémakörre csatlakoznak rá. A problémafelvetés feszítően aktuális – de vajon túl tudnak-e lépni a már bevett konvenciókon és meg tudnak-e fogalmazni egy következő kérdést?

Huang Yi a japán tulajdonú KUKA cég ipari robotkarát választotta táncpartnerül. A robotkar előre programozott mozgása az emberi mozgás absztrahált, de mégis felismerhető mása. A robot mozgását a befogadói intelligencia antropomorfizálja, ezáltal a darab során számos érzelem olvashatóvá válik. Mintha egy elsőre félelmetesnek tűnő földönkívülivel vagy mitologikus lénnyel próbálna kapcsolatba lépni az ember: a kezdeti kölcsönös félelem és bizalmatlanság fokozatosan alakul át barátsággá, meghitt viszonnyá, majd közbelép a féltékenység, végül a hatalmi önpozicionálás. Különösen izgalmas, ahogy az alkotók a robot mozgása közben kiadott nyikorgó hangot is beépítik az alkotásba: mintha a gépnek sajátos beszéde, nyelve lenne, a mozgás mellet a hanghatások is értelmezhetőek kommunikációs eszközként.

Valencia James és kreatív csapata egy olyan mesterséges intelligenciájú programot hoztak létre, amely szenzorok segítségével leköveti a táncművésznő mozdulatait, megtanulja logikájukat, majd új, saját mozgást alkot belőlük. A program „teste” a színpad hátsó falára vetített, virtuóz animációként jelenik meg – ez a test hol absztrakt, hol antropomorf formába tömörödő kis pontok összessége. Az előadás különösen izgalmas pillanatai, amikor a nonfiguratív masszává halmozódott fénypontok felismerhetően lekövetik az emberi mozgás irányát és dinamikai változásait anélkül, hogy fel kellene venniük az emberi test formáját. Valencia James és a program párbeszéde kiélesedett koncentrációt igényel – mellettük nem sok figyelem marad a színpadon jelen lévő két másik táncművészre.

Minden hasonlóság ellenére a két előadás kiindulópontja gyökeresen különbözik egymástól: a KUKA robot bűvésztrükk, színházi illúzió, míg Valencia James Merce névre keresztelt programjában az önálló életjelenség halvány nyomai pislákolnak – legalábbis a program saját szempontjából. A nézői pozíció meghatározása során rendkívül fontos szerepe van ennek a különbségnek: az első esetben a hagyományos színházi helyzetnek megfelelően a befogadó valóságként fogad el valamit, ami nem az, a második esetben viszont a valóság tudatosítása az élmény során felülírja a konkrét színpadi történéseket. 

A két ellentétes megközelítés célja mégis ugyanaz: arra készteti a nézőt, hogy hirtelen felismerje a tárgyban a lélekkel bíró lényt. Ez a borzongató felismerés az, amelyet Schelling nyomán Freud az „unheimlich”, vagyis a „kísérteties” fogalmával írt le. Jentsch az intellektuális bizonytalanságban határozza meg az unheimlich lényegét, vagyis amikor nem tudjuk eldönteni, hogy egy tárgy valóban él-e, van-e lelke, vagy sem. Freud szerint a kísérteties érzés a valaha volt, de elfojtott emlék tudatalatti felidézésekor jelentkezik – nem az ismeretlen felelős tehát az unheimlich hátborzongató érzéséért, hanem az ismerős visszatérése. Mi az az ismerős dolog, amire a KUKA robotban, illetve a Merce nevű programban ráismerünk? Valencia James és Huang Yi is úgy kezdik el bemutatni nekünk poszthumán partnereiket, hogy saját mozgásukat, testüket és gesztusaikat tükrözik az idegen gépi testben. Mintha csak Lacan tükör-stádium elméletének illusztrációi lennének: az ember fejlődésének korai stádiumában rádöbben saját emberségére, amikor a tükörben felismeri önmagát. Ez a felismerés – „a tükörképem én vagyok” – egyszerre az énhatárok euforikus megtapasztalása, és az önmagunkkal kapcsolatos első óriási félreértés. Azáltal, hogy felismerjük magunkat a gépben, nem csak a gép lényegét határozzuk meg, de saját identitásunkat is.

Ebben a kísérteties önfelismerésben rejlik a KUKA robot és a Merce program színpadi ereje, még akkor is, ha nem egyforma módszerekkel és nem egyenlő arányban érik el a kívánt hatást.

Fotók: Trafó
Fotók: Trafó

Mi kell ahhoz, hogy egy élettelen tárgyban magamhoz hasonló élő tudatra ismerjek? Vagy nagyon kell hasonlítania rám, vagy pedig csak elfogadom, hogy így van és kész. Az emberi intelligencia egy játékbabára is képes tudatot projektálni – mi több, minél élettelenebb a tárgy, annál kísértetiesebb a felismerés. A két előadás problémafelvetése tehát már önmagában működik és messzire vezet – a kérdés az, hogy mi történik ezen felül a színpadon? Mit tesz hozzá a két alkotó ehhez a problémához, ami évtizedeken belül az emberiség egyik legsürgetőbb kérdése lehet? Sajnos nem túl sokat. A mozgásanyag mindkét produkcióban hagy kívánnivalót maga után, a koncepció pedig – noha kétségkívül minkét produkció mögött tetemes kutatómunka áll – nem ás eléggé a probléma mélyére. Huang Yi duója a robottal számos kiváló pillanatban bővelkedik, de miután kimerítette a helyzetből adódó technikai lehetőségeket, nem tud továbblépni. Nem jut túl a téma közhelyein. Valencia James produkciója pedig inkább tűnik egy érdekes technikai jelenség prezentációjának, mint kiforrott művészeti produkciónak. 

Nem azzal van gond, hogy az előadások nyitva hagynak kérdéseket – inkább, hogy maguk a kérdések is túl tágak. A néző magára marad egy rendkívül összetett problémakörrel, mert az alkotók nem mutatnak irányt, nem ajánlanak fel lehetséges válaszokat. A konkrét előadásélmények értéke éppen ezért azon múlik, hogy a néző mennyire szeret magára hagyottan bolyongani egy műalkotás labirintusában, mennyire szeret a darab apropóján elrugaszkodott asszociációk mentén saját válaszokat, sőt saját kérdéseket találni, vagy mennyire veszi zokon, hogy az alkotók maguk – úgy tűnik – elmulasztották befejezni az előadást. Persze az is lehetséges, hogy hiába keresnénk befejezést – hiszen a programok által megalkotott művek már nem hozzánk, emberi nézőkhöz, hanem más robotokhoz szólnak.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek