A halhatatlan halott - Arany-félmaraton / Katona József Színház
2017.10.30.

Megcsináltam. Na jó, nem futva, hanem ülve, de azért ez sem semmi: délután kettőtől este tízig néztem és hallgattam, ahogy innen és onnan húzott képzeletbeli vonalakból Arany János sajátos arcképének kellene megjelenni előttem. CSÁKI JUDIT ÍRÁSA.

Jó: az ember felfokozott várakozással tekint egy nyolcórásnak ígérkező előadás elé, mert szereti Aranyt, szereti a Katonát.

Jó: elolvas előtte mindent, vagyis például Bán Zoltán András - akinek a tudásában, irodalmi érzékenységében, színházi ötletességében amúgyis okkal-joggal bízik - interjújából nagyjából tudni véli, mire számíthat. Egy másfajta arcképre, mint amit már úgyis halálra un, a Margitsziget kopár fái közt, térdig avarban egy magányos padon üldögélő melankolikus, magányos ember portréja.

Bán János és Rajkai Zoltán
Bán János és Rajkai Zoltán

Jó: az indulás, az jó; Szomory Dezső egy jelenete, Máté Gábor jól olvas, aztán jól le is leplezi az "élő szobrot", Keresztes Tamást. Az igazi, mármint az igazi szobor momentán úgysem látható: a Nemzeti Múzeum kertjében csak a talapzata árválkodik.

Rossz: a kezdés után valahogy szétcsúszni látszik minden, egyik-másik színész küszködik a felolvasással, a jelenetek - kik hol üldögélnek és miért - esetlegesnek és bizonytalannak tűnnek. Ekkor kezdem el mondogatni magamban, hogy nyilván nem volt elég idő bepróbálni, hiszen a közelmúltban két bemutató is volt. Aztán hozzáteszem, hogy ez persze nem mentség, legföljebb magyarázat.

Jó: Dargay Marcell és zenésztársai, ők az egész félmaratonban pompásan szerepelnek, csak sajnos, keveset.

Rossz: a Bevezetésnek nevezett első rész nem "üt fel" semmit, vagyis nem felütés, de nem is kerek egész.

Jó: Bálint András régebbi Arany-estjéből a részlet, az jó, és egyben indirekt módon jelzi az alkalmi műsor alkalmiságából fakadó problémákat, azzal, hogy megmutatja, milyen az, amikor valami végig van gondolva, meg van csinálva.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból

Jó: Arany és Petőfi barátságának a feldolgozása; ebből tényleg kirajzolódik valami a humoros versengésből, egymás nagyrabecsüléséből, de még a két ember karakterének különbözőségéből is. Megtudjuk - én speciel eddig nem gondoltam erre - hogy a lánglelkű forradalmár kliséjébe belegyömöszölt Petőfi meglehetős tudatosan menedzselte önmagát, triumvirátust képezett (Tompával mint harmadikkal), összekülönbözött, mégpedig üzleti-szakmai okokból Vahot Imrével, a Pesti Divatlap szerkesztőjével. Arannyal kialakult barátságukban ő az aktívabb, Arany a mélyebb. Ez a rész úgy néz ki, mintha be lenne próbálva.

Rossz: ez a rész is kissé hosszabb, mint amennyit közöl.

Rossz: meglepő, hogy Bezerédi Zoltán mintha először látná a szöveget, amit fölolvas.

Jó: Dér Zsolt játéka mindvégig; neki szöveggondjai sincsenek, és figurát is teremt, jellemet is ábrázol, tisztára, mint egy színházban.

Jó: Várady Szabolcs Lisznyai Kálmán verse, pontosabban a császár üdvözlésére írott Lisznyai-versnek az Arany által való átigazítása, Várady keze által, az ugyanerre az alkalomra született Walesi bárdok szellemében. És remek, ahogy elmondja (ezt az egyébként erre az alkalomra, a félmaratonra rendelt verset); ebből megint földereng, hogy mi minden lehetne itt, ha... idő, energia és minden szükséges egyéb...

Rossz: az asztaltáncoltatós jelenet, mert egyrészt nemigen mond semmit, másrészt rossz-rossz-rossz: Szilágyi Ákos fölléptetése, aki egyszerűen nem érzi, nem tudja, hogy ez nem az a közeg, ahol a performanszai otthonosak, hanem színház, ahol ez túl hosszú, túl ripacs, és fáj nézni a színészek fegyelmezetten, ámde nem teljesen sikeresen leplezett feszengését.

Kiss Eszter. Forrás: Katona József Színház
Kiss Eszter. Forrás: Katona József Színház

Rossz: túl a második részen fogyatkozik a remény, hogy a félmaraton időbeli, vagyis fizikai abszolválásán túl valami fontos, megrendítő, magával ragadó élmény lesz ez.

Jó: a harmadik - Befejezés címet viselő - rész elején ismét vendég szerepel: Csőre Gábor a Pesti Színházban látható, méltán nagysikerű Toldiból ad elő részletet. Ez is "megcsinált" előadás, vagyis nézők elé való, mert készen van.

Rossz: a Toldi sajátos stílusú, és egészében hatásos előadásából kiemelt részlet nem működik igazán, hangosnak tűnik, és nem csinál kedvet az egész megnézéséhez azoknak, akik esetleg még nem látták - és erről Csőre Gábor parányit sem tehet.

Rossz: Széll Piroska halála, mert már nem tartozik Aranyhoz (unokája néhány évvel Arany után halt meg), és mintha pusztán azért került volna ide, hogy folytassa az Arany-temetés és szoborállítás mai füllel túlzón patetikus felhangjainak ironikus kritikáját...

Jó: a Pázmán lovagban hallani Végvári Tamás hangját.

Rossz: a Pázmán lovagban nézni a harminc másodperc után atelier tréfának látszó jelenetet.

Jó: Parti Nagy Lajos Családi kör című verse, persze, átirat, és persze, hatásos-szellemes előadás.

Rossz: másodszor nézzük a háttérben a vetítést, most sem derül ki, miért; másodszor hallunk bizonyos szövegeket is. És nem, ne mondja senki, hogy azoknak a nézőknek a kedvéért, akik csak a félmaraton utolsó etapjára szálltak be, mert persze tudom, hogy az ő kedvükért, de akkor ez nem félmaraton, hanem három darab Arany-emlékelőadás. Ha félmaraton, akkor minden egyszer van - ráadásul a nézőtér nagy része tisztességgel helyt áll (ül) mindvégig.

Rossz: a vége, a legalább három vége. Mert megint pompás, szép és fölemelő Dargay Marcell és a többi muzsikus produkciója, de több körben jönnek a (bök)versek, versek, a tragikus-szomorú költemények.

Jó: amikor tényleg vége van.

Rossz: odakint szakad az eső.
Szerző: Csáki Judit