A fecsegő potyautas 10.
2017.10.26.

Ez az ország támogatta – sok egyéb kártékony hatalmi arrogancia mellett - a férfiuralom gőgjét is, szavazta, tapsolta, kezét csókolta. Inkább ne változzon, mint változzon. Ezért, és nem másért nem volt rendszerváltás. Például. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Be is akartam menni, meg nem is. Aztán egy szürke reggel, szürke, tollászkodó galambokat látva a párkányon, ez egy célzás volt, fogtam szellemi tarisznyámat, és nekiindultam. A célzás? Hát hogy Tar Sándor, ügynökvád, besúgás. Ez a homályban álló, az egész életét végigszorongó, alapból tehetséges ember egyedül vitte el az össztársadalmi balhét. Magányos volt, még magányosabb lett, aztán, később, nem is találta a megfelelő argumentumokat. Egyszer egy hozzászólásban föltettem a költőit, miért nem volt képes jószerivel senki fölállni, kilépni a fényre a besúgásra kényszerítettek közül, hogy igen, ez és ez volt. Így volt. Ez az én történetem. De nem. Nem akadt ilyen barát, családtag, munkatárs...

Nem elég, hogy áldozat voltam, még köpködjenek is?!


Körülbelül így foglalható össze az indok. Aztán amikor a napfény fürösztötte rendezőről, Oscar és hasonlók, derült ki, megbecsült, neves értelmiségiek álltak ki mellette, hogy jaj, jaj. Értem én. Mi fiunk kölyke, hát ne már, nem koccan a kávés csésze, amikor kavarja a ristrettót. Nagyon, nagyon kínos dolog volt a szolidaritásnak ez a formája szerintem akkor, de jellemző és következményekkel járó, bűzlött a belváros, viszont, és tovább burjánzott a susnyás.

A politika meg most is eldúdolgat az ügynöktörvény fölött. A maga méltóságától alig látszó bajuszos öregfiú, akiből azért rendesen kiáll a lámpavas, megmondja. Száll a sok fekete lepke a bajusz alól, ki. Nem. Ügynöktörvény nem, és büntetek, mindenkit megbüntetek, aki.

Itt most megint egy napfényes embert talált meg a sors. Miatta esik szét a közösségi oldal. Szól a rádió. Híranyag. Vezető hír, kurziváld, vastagítsd, kérlek. Járulékos költségként könnyen bedőlhet a Víg, ezt már én is látom a félép szememmel. (Rá fognak uszulni újra, mint sebzett ízes nagyvadra.) Ezekben a napokban, órákban, pillanatokban rajta, megint egy napfényes emberen van minden teher, ami egyébként sok százezer férfit érint itt, ebben a büszke, jól teljesítő országban. Ja, igen, és nőt is érint.   

Manipuláció, hisztéria, vérbunkó macsóság és a valódi bántalom kéz a kézben járja a körtáncot.

De hát mit mond a problémáról a méltóságos egyház. Ja, hogy a saját dolgaink. Bocs, atyám.

A politika? Jó, akkor modellálok egy szelídet, visszafogottat. Így: gyertek, fiúk, értekezlet, öt brüsszel-szaggatta homlok össze is koccant, nem. Ehhez nem szólunk hozzá, elvtársak. Paradigmaváltó politikai szóhasználatban nem célirányos. De az onániai barát a kocsiban nem lehetne a Soros? Lajos, Lajos, fogjad már vissza magad, nem kell mindig ötletelni! Mondjuk a mi szabad, korrekt sajtónknak, hogy csínjával, de azért lib. Köszönöm. Gyertek, hátul a whisky, Feri hozta Dubaiból, ja, Teherán, picsába, hogy ennyi arab. 

És vajon miért ez a föltételezett, elmodellezett tempó? Miért mutatok ujjal erre az üveges csöndre, ami mögött azért látszik a meg-megemelkedő politikusi sliccgomb? Hát mert, gondolom, könnyen előbaktat a ködből a vakkomondor. De nem egy. Nem tíz. Nem száz, hanem ötszáz, walesiek, vakok, de tudnának dalolni. Hát jobb ebből kimaradni, egyék meg egymást, lib, lib, liberális tempó, öngyűlölet, vitatkozási kényszer, széthúzás, kulturális fennhéjázás, mi azonban szeretjük és tiszteljük magunkat, és ha ki is vettük olykor a hímtagunkat és kardoztunk vele a visongó tyúkudvarban, azt, kérem szépen, a nép, mi népünk, mindenki közmegelégedésére tettük. Egészségetekre. (Időközben kiküldték a legjelentéktelenebbet, mondjon már valamit. Megírták neki, szerkesztették, megfésülték, jól van, kisfiam, mondhatod. Maradunk a témánál, migráns. – önszerk.)

Meg lett mondva, elvtárs, megmondta, mi a nő helye, szerepe, rendeltetése, de még a legkegyelmesebb katolikus püspököt is idegesíti, na jó, zavarja, amikor levegőt vesz a kis, sípoló tüdejével, és hangosan közbeszól. Ne szóljon közbe, kérem, asszonyom, ámen.

A legnagyobb közhivatalok, társadalmi szervezetek, az ország irányadói erős általánosságban azt a szellemiséget és életviteli sajátosságot képviselik, amelyben ez, az ilyen típusú bántalom, zaklatás, az ilyen típusú visszaélési lehetőség gondtalanul és önfeledten egzisztálhat.  (Kórházak, irodák, egyetemek, pártirodák, szerkesztőségek, boltok raktárai, de még a bánya is. )

Ezen most túl fogunk menni, lassan, egyre kedvetlenebbül. Rossz történet. Nem lehet rendesen belemenni, belőle rendesen kijönni, valójában megoldani sem lehet. De akárhogyan is, a nyolcas szám azt jelenti, szakmány. Még ha nem is szerencsés – eufém gesztus - nekem, hogy az első kiálló hagyott neveket ide-oda röpködni a megzavarodott szélben. Ez az aktuális történet egy sláger, az ősz slágere. Dúdolja boldog-boldogtalan, variálja. A napfényes emberrel az történik, amivel egész életében foglalkozott, egy alig belátható dramaturgia része lett, az ismeretlen, titkos hátsó szoba előretolakodott, s a kialakult igazán drámai helyzetben az ő bukása, mert ez már az, még semmire nem biztosíték. Ez a sors. Most ő rendez, életünk alvó ügynökeit alkalmazza, a jelen szemetét súlyozza.

Szép és szabad országunk a kommentek, a hozzászólások szintjén leszerepel, és sokszor a gyalázatosabb arcát mutatja. Ez feltehetően rosszabb annál, mint ami történt. Ez mutatja meg, hogy még mindig miben élünk. Ez a susnyás közös alkotás. Ez az úgynevezett magyar nép hagyta, ennek az országnak a polgárai hagyták, hogy a legfontosabb morális és önismereti, közösségi és társadalmi kérdései, problémái megmaradjanak. Ez az ország támogatta – sok egyéb kártékony hatalmi arrogancia mellett - a férfiuralom gőgjét is, szavazta, tapsolta, kezét csókolta. Inkább ne változzon, mint változzon. Ezért, és nem másért nem volt rendszerváltás. Például.

Azon gondolkodtam még, hogy miért Hollywood kellett ehhez, úgy értem, hogy megbillenjen a bili. Van bennem epésebb fajta rezignáció. Az a kérdés, miért nem lett hasonló felszakadás, hasonló kitárulkozás a komondoros történetnél? Egyszerű, vert, ragaszkodó asszony nem olyan tétel? Magyarországon vagyunk, ugye. Kellett ehhez az egészhez a napfény gyűlölete. (Lehet, hogy erős – önszerk.)

S hallom közben az indokokat, azért is jó ez a kibeszélés, mert majd így az alfahímek nem mernek fogdosni, himbálni, tolakodni. Nem. A nem merés nem jó hozzáállás. Nem félelemből kell a másik embert egyenlőnek tekinteni, mit nem mondjak, tisztelni. Inkább ösztönből. Ezért kell majd a sok sláger után egy közös alapdallam. Mindenkinek írnia kell ezt a számot, de az se baj, ha oda belülre, ahol a lélek is lakozik, egy félvak, meleg fiú szolmizálja le.
 
 (Marton László bocsánatot kért, Sárosdi Lilla a bocsánatkérést elfogadta. A Szerk.)