Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A TÖRTÉNELEM ISMÉTLŐDŐ VÉGNAPJAI

Radoslav Petković: A halál tökéletes emlékezete
2017. okt. 24.
A korábban egységes, de már végnapjait élő Bizánci Birodalomban bolyong és borong Petković kötetének főszereplője, Filarion. A történelem mintha körbe-körbejárna és a céltalanság ködébe veszne a történet karaktereivel együtt. FEKETE I. ALFONZ KRITIKÁJA.

A halál tökéletes emlékezete a Fiatal Írók Szövetsége és a Jelenkor Horizontok nevű világirodalmi sorozatának tizedik kötete. Az 1953-as születésű belgrádi szerzőnek, Radoslav Petkovićnak ez a harmadik magyar megjelenése. A 2003-as a Sors és körvonal, a 2009-es Az ember, aki álmában élt című könyveit a Jelenkor adta ki és Csordás Gábor fordította, ugyanúgy mint ezt a kötetet.

A halál tökéletes emlékezete a felfeslőben lévő, a bomlás szélén álló történeti tudat regénye. A kötet a 15. század közepére kalauzol, Európa szélére a Peloponnészoszi-félszigetre, Itáliába és Konstantinápolyba. A város utolsó török ostromával indul a narratíva, és ez mintegy határként is megfogalmazódik a szövegben. Így ami előtte történt, már a soha vissza nem térő kort jelöli, amikor az itt élő közösség aprózódott és zsugorodott, de ellenállt. A vereség után megindult a menekülés, a szétszóródás és a tudásmentés. A történet Filarion életútját követi és azon keresztül számtalan kérdést vet fel az általánosra nézve. A férfi eleinte aktív résztvevője a kultúrák közti harcoknak, később egy tettének következményeként, szülőföldje történelméhez hasonlóan passzívvá, kiszolgáltatottá, majd alávetetté válik. Itt tehát az alapját vesztett, bizánci gondolati rendszer és az individuum hányódik, keresi helyét a megváltozott körülmények között.

Petković tudós szerzetes főszereplőjének segítségével az olvasó bepillanthat a Konstantinápoly városában összezsúfolódott bölcsesség működésébe. Ez az intellektuális többlet azonban korántsem jelent olyan biztos támaszt a világ megértésében, mint a korábbi évszázadokban. Bár Filarion ennek hordozója és állandó művelője, elsődlegesen túlélője és tanúja is azon összeomlásnak, amely Konstantinápoly eleste után következik be. Ez a kataklizma magával rántja az eddigi életformát, identitást és szemléletmódot. Ennek következtében a főszereplő narrációja során megfelelő távolságtartással viseltet minden körülötte történő változás iránt. Eredendően ódzkodik tőle, mégsem képes kivonni magát a hatása alól.

A szövegben erőteljesen hangsúlyozódik a heterogenitás, a hibriditás, az egymástól teljesen eltérő gondolkodások egymásba és egymásra játszatása. Ezen a zűrzavarosnak tűnő helyen válik egyszerre valóságos és mitikus térré Filarion meséje nyomán a néhai (Nyugat-)Római Birodalom területe. Az előbbi esetében a politikától át- meg átszőtt szituációkat és a szemben álló felek közötti kiélezett egyéni viszonyokat az elhallgatás és kimondás kettőssége határozza és teremti meg. Például a szereplők képesek nem szóba állni egymással, mindössze azért, mert egyikük mesterének tekinti Arisztotelészt, a másik azonban ki nem állhatja. Az utóbbi esetben, a mitikus tér létrehozatalánál arra is rájátszik Petković, hogy a bizánciakat furfangos és cirkalmas gondolkodásúaknak ábrázolták kortársaik, megjelenik tehát a narratívában a megmagyarázhatatlantól való rettegés. Ezt hivatott alátámasztani a keleti misztikum, az egymástól gyökeresen eltérő vallási meggyőződések és filozófiai irányzatok kevercse is.

Ennek megfelelően hatalmas utalásrendszerrel dolgozik a kötet. Így érthető, hogy nem csak intertextusok, de allúziók is színesítik az alapvetően már így is szerteágazó hátteret. Az egyszerre játékba hozott különböző eredetű szövegvilágok problémamentesen simulnak el, mert a szereplők mindennapi életéhez nélkülözhetetlen iránytűnek bizonyulnak. A rengeteg beszélgetés és filozofálás során újra és újra felidézik őket, tudásukat összehasonlítják Itáliával és megnyugodva állapítják meg, hogy ők, a hellének még mindig bölcsebbek. Ezt a szellemi ismeretanyagot azonban hamarosan áruba bocsátják megélhetésük érdekében, továbbá az emlékezés tárgyi formái is elkezdenek nem hivatalos módokon gazdát cserélni. Szívbe markoló volt olvasni, ahogy Filarion a kulturális emlékezet őreként megpróbál gátat vetni a kereskedésnek, holott tisztában van azzal, hogy már nincs közösség, amely az általa vallott nézeteket vallja.

A halál tökéletes emlékezetében úgy is megjelenik a sokféleség, hogy az egyszerre emlékeztet a bizánciak gondolkodásmódjára és az internet szétterjedt hálózataira. A sűrűn egymásba fonódó, elsőre kevésbé egyértelmű összekapcsolódások elriaszthatják az olvasókat, ugyanakkor maga a szöveg könnyen olvasható. Az adagolt információk megjelenési formái pedig különböznek egymástól. A főszövegbe gyakran ékelődnek be parabolák, katekizmusok, pogány bestiáriumok, zsoltárok és egyéb imádságok. Epizodikus jelleggel immár nem csak térben és stilisztikában leng ki, hanem időben is ki-kitekint más korokra a szerző.

A kötet fókuszában álló történeti tudat megcsappan a narratíva során, ellenben ugyanolyan utat tud bejárni, amelyet egy ember élete képes bekalandozni. Petković elképesztően sok elemmel dolgozik, mégis szem előtt tartja azt, hogy hol játszódik a cselekmény. Ennek megfelelően, bár a sokszínűségnek ellentmondva, némileg egy szemszög kerül túlsúlyba, Filarioné. Noha a szerzetes több társadalmi hátterű emberrel érintkezik, mégis az a benyomásom, hogy saját pozícióját egy pillanatra sem adja fel. Emiatt maradt bennem némi hiány, azonban elismeréssel tudok adózni a szerzőnek, hogy jószerével hibátlanul tudta megidézni a hellén történetírás jellegzetességeit egy posztmodern könyvben anélkül, hogy az paródiába vagy pastiche-ba fordult volna.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek