Beszélgetés Sárosdi Lillával
2017.11.21.

Szeptember végén, a Színikritikusok díjának átadója után beszélgettünk az egyik jelölt produkcióban szereplő színésznővel, Sárosdi Lillával. PROICS LILLA INTERJÚJA.

Revizor: Szinte mindenki boldog, amikor jelölik a Színikritikusok díjára, de többen lesznek csalódottak, néhányan pedig meg is sértődnek, amikor nem nyernek. Nem tudom megmondani a rossz érzések okát, mert ami sokunknak problematikus – hogy vannak előadások, amelyeket sokkal több kritikus néz meg, és vannak, amelyeket alig néhányunk –, az jelöléskor is tudott. Ennek pedig elsősorban az az oka, hogy a szavazó kollégák többsége munka mellett igyekszik lépést tartani a színházzal – mondhatni, legtöbbünknek ez a hobbija.

Sárosdi Lilla: Értem. Korrekt azonban az lenne, ha ezt a nyilvánosság előtt hivatalosan is kimondanátok, hogy figyelembe vagy tudomásul vehesse minden érintett, ugyanis ez azt jelenti, hogy bárminemű esztétikai és minőségi szempontnál ez a, mondhatni, gazdasági típusú különbség jelenik meg a szavazás eredményeképp. És nem akarok kertelni, engem most konkrétan az érdekel leginkább, vajon mennyivel kevesebben látták a szavazók közül a Trafóban egyszer játszott Sajátszínház bemutatóját, mint a vígszínházi előadást, amelyet ugyanabban a kategóriában jelöltek? Tudom, hogy van mennyiségi limit a szavazáshoz, de működik-e olyan fórumotok, amelyen egyáltalán értesül mindenki arról, hogy melyek az évad fontos előadásai, illetve milyen szempontok alapján választjátok ki, melyik előadást nézitek meg és melyiket nem? És készséggel elhiszem, hogy a bemutatók bizonyos hányadát tudjátok csak megnézni, pláne ebben a helyzetben, amit elmondtál. De ha jól értem, akkor ti egy olyan rendszert működtettek, ami valamiért nem tisztességes.

R: Igen, bár próbálunk ezen javítani, de ezt például nem tudtuk megoldani – egy rendszerváltás előtti szisztémát toldozgatunk egyébként, amikor egyrészt kevesebb bemutató volt egy évadban, hiszen nem volt annyi alkalmi formáció és független csapat, mint most; másrészt annak idején kritikusként könnyebb volt eljutni is az előadásokra. Nem találtunk például az általad joggal kifogásolt problémára megoldást, amelynek egyébként alighanem inkább formai akadálya van – a Színházi Kritikusok Céhe jobb híján egyesületi formában működik, ekként a rá vonatkozó törvényi előírások igen megnehezítik az életszerű gyakorlatot.


SL: De hát micsoda dolog az, hogy így álltok hozzá, hogy kicsit ilyen ügyetlen ez az egész, de nézzétek el nekünk, mert mi sem tehetünk a körülményekről? Hiszen úgy ülünk ott a gálán, mintha egy versenyen vennénk részt, pedig egyszerűen arról van szó, hogy valami szokásrend szerint sokan elmentek egyik helyre, ezzel szemben egy másikra nem, és akkor úgy tesztek, mintha szakmai díjat működtetnétek, de valójában a színházak PR-tevékenységét értékelitek, semmint a valós szakmai munkát. Ez így komolytalan. Vegyétek már észre, hogy elsősorban nem az a legnagyobb akadálya a szakmai felelősségvállalásotoknak, hogy erre sincs pénz, hogy a kritikusi munkára nem lehet egzisztenciát építeni, hanem az, hogy képtelenek vagytok egy olyan problémára megoldást találni, ami azért nem egy ördöglakat. Így nem tudunk egymással mit kezdeni, hiszen tényleg lehetne a Színikritikusok díja az egyetlen független szakmai díj, ami manapság pláne kitüntető lenne. Képtelen vagyok belátni, hogy nem tudtok ezzel mit kezdeni. Amíg ezt nem oldjátok meg, én addig biztosan nem veszek részt több ilyen megmérettetésen.

R: Sajnálom.

SL: Ráadásul nekem idén derült ki, hogy a különdíjjal további problémák vannak. Egyébként sem egyszerű összehasonlítani nagyon különböző vállalású munkákat, de ez egy olyan szerencsétlen kategória, ami tulajdonképpen generálja a képtelen helyzeteket, hiszen ide szavazzátok azokat a produkciókat, amelyet nem tudtok kategorizálni saját standardjaitok szerint sem. Ehhez milyen szempontjaitok vannak? Ahogy esik, úgy puffan? Bennem idén volt egy olyan naiv elképzelés, hogy vannak olyan szempontjaitok, amelyek szerint a társadalmilag kiemelkedő fontosságú munkákat kitüntető figyelemmel kíséritek – szívesen hangoztatjátok ugyanis az efféle elvárásaitokat és preferenciáitokat. És a világért sem akarom kisebbíteni Hegedűs D. Géza Márai szövegére épülő, nyilván nagyszerű produkcióját, de mégis hogyan lehetne összehasonlítani a szakma egyik nagy doyenjének előadását nyolc roma, többségükben közmunkás nő produkciójával, amely által az egy évadon át, érzékeny szakmai szempontok szerint felépített és véghezvitt munkának az eredményeként megmutathatták az életük néhány olyan traumatikus élményét, amelyet sok sorstársuk is átél anélkül, hogy erről ilyen érzékletesen tudomásunk lenne. Ezt a két dolgot összevetni cinikus nemtörődömség. És ennek, hogy ez a díj-rendszer ilyen közönyös és felelőtlen, az a következménye, hogy a meglévőkön túl is újabb ellenérzéseket és feszültségeket kelt egymással szemben, méltatlanul.

R: Mi lett volna méltó ebben a helyzetben?

A fotók a Vakság című előadásról készültek. Forrás: Nézőművészeti kft.
A fotók a Vakság című előadásról készültek. Forrás: Nézőművészeti kft.

SL: Az, ha ott áll mindhárom produkció képviselője: Hegedűs D. Géza a Vígszínházból, Szalai Kriszta független színésznő, és Lakatos Gina Siklósbodonyból, Orgon Ilonka pedig Szomolyáról. A kezetekben volt ennek a lehetősége – kulturális térben mozogtok, médiamunkások vagytok, nektek igazán értenetek kell ennek a jelentőségét, és azt, hogy miért annyira fájdalmas, hogy ez most nem történt meg, pedig meg is történhetett volna. Ennél fontosabb üzenete nem lehetett volna ennek a szakmának – és a jelölés világosan jelzi, hogy mindannyian, akik ott voltak azon az egyetlen előadáson, értettétek is ennek a jelentőségét. Mégis képtelenek voltatok magatokat is komolyan venni. Nem tudom, ti nem beszélgettek egymással? Látványosnak találom ezt a tévutat, amit ti mindannyian jártok, amikor – készséggel elhiszem, hogy – minden befolyástól és elfogultságtól függetlenül, a saját tiszta lelkiismeretetekhez méltó módon szavaztok. De attól, hogy ezt összeszámoljátok, még nincs vége a közös munkátoknak, ti nem a Statisztikai Hivatal vagytok, nektek értelmeznetek, értenetek is kell az eredményt, ami a díjatokat illeti. Az a transzparencia, amit a nyilván rengeteg munkával felépített, működtetett díj képes jelenteni, nem torkollhat a mindenkori esetleges statisztikába, hanem valami társadalmi kontextusba helyezett, megalapozott szakmai állapotjelentést kell felmutatnotok ország-világ előtt. Ha nincs bennetek arra igény, hogy mondjatok is valamit ezzel a díjjal, akkor sajnos ügyetlenül, akaratlanul felszínesek, esetlegesek vagytok, mint akiknek fogalmuk sincs a valóságról, és ahonnan néznetek kellene a színházat is.

R: Igazad van, és a dühödet is megértem.

SL: A közös felelősség nehéz ügy, tudjuk, de ha legalább annyit megtettetek volna, hogy a nyilvánosság elé tárjátok azt, hogy mennyire kevéssé kiérlelt a jelenlegi helyzethez ez a díj, hogy tulajdonképpen magatok sem tudjátok, akartok-e mondani valamit ezzel, akkor lehetne például minderről valódi szakmai diskurzus, ami mindenkit előre vihetne. Ráadásul az idei átadóban annyira szimpatikus volt az a gesztus, hogy a színházi háttéremberekre is ráirányítottátok a figyelmet – már ebből kiderült az elkötelezettségetek, és megértettem, hogy a vállalásotok egy egzisztenciális képtelenség. S gyanítom, ahhoz, hogy itt tartunk, meghatározóan sok köze van a jelenleg működő rendszernek, amely annyi mindent tett a föld színével egyenlővé, hogy kevesebb energiánk, figyelmünk van egymásra, amikor az életben maradásért kepesztünk. Meglehet, az eddig indulattal tárgyalt problémára is csak strukturálisan lehet igazán jó választ adni, és ti is áldozatai vagytok ennek a helyzetnek. De ha ez nem változik, egymástól fogunk megőszülni és megundorodni.

R: Azt mondod, nagyobb bajban vagyunk, mint a kritikusdíj?

SL: Hát, annál is nagyobb bajban. Amikor ugyanis a jelenlegi hatalom legmagasabb vonatkozó hivatala többek közt egy színházi rendezőt jelölt meg állambiztonsági kockázatként (aki történetesen a férjem), csak mert kimondja, mit művel a politikai elit ebben az országban, semmiféle szakmai grémium vagy ismert szakmabeli nem emelt szót, kivéve a Színházi Kritikusok Céhét, továbbá Radnóti Zsuzsát, aki azonnal a karakán szövegetek mögé állt, és a Független Előadó-művészeti Szövetséget. És ezt szeretném most megköszönni mindannyiótoknak – ha már elbénáztátok, hogy a díjátadón nem volt alkalmam erre a színpadról.

Szerző: Proics Lilla