Olyan sok minden, hogy nyugodtan ismerjük el: papíron nem illene kedvelni ezt a filmet. Hiszen kilométerekről látni a hibáit, és józan filmrajongó ilyenkor a fejét csóválja, hogy milyen ügyetlenül fércelték egybe az alig összeillő történeteket, esetleg lemondóan elsüt egy poént arról, mennyire nem eredeti már az amerikai álom hazugságain verni el a port, és ha nem is mondja, de csendben azért zavarja, hogy szájba rágják az amúgy korrekt üzenetet az önbecsapó rasszizmusról – pláne így hónapokkal a charlottesville-i tüntetés után, amikor úgyis nyilvánvaló, mire fut ki a történet.

Legalábbis az egyik szála, a Suburbicon ugyanis igazi 2in1 akcióval kecsegtet, mindjárt két sztorit kapunk egy mozijegy áráért. Az egyikben egy tisztes fehér családhoz törnek be rablók, akik valamiért nem akarnak elrabolni semmit, csak kloroformmal altatják el a papát, mamát, gyereket és a nagynénit is, aki velük él; a másikban egy tisztes fekete család ajtaján dörömbölnek hasonlóan tiszteletre méltó fehér polgárok, akiket zavar, hogy színesbőrűek költöztek a szomszédba. Nem fajgyűlölők ők, felőlük akár egyenlők is lehetnek a niggerek – mondják –, amíg nem az ő idilli kisvárosukban rontják a levegőt.

Az egyik sztorit a Coen testvérek írták harminc évvel ezelőtt, a másikat George Clooney, és alkotótársa, Grant Heslov tette hozzá tavaly. Értjük az iróniát: itt a fehérek gyilkolják egymást rendületlenül, de senki fittyet se hány a szétvérezett ingben, gyerekbiciklivel tekerő Matt Damonra, mert ott feketéket készülnek lincselni, ráadásul mindezt – erőszakot, rendbontást – is az afro-amerikai család nyakába akarják varrni.

Gúnyos riportokban bomlik ki a rasszizmus önfelmentő logikája, és a hárítás, amivel az áldozatot hibáztatják az erőszakért, de attól zavaró az aránytalanság, és hogy már megint úgy prédikálnak a rasszizmusról, hogy mindennel foglalkoznak, csak az áldozatokkal nem. A fekete család csupán aggódó biodíszlet marad a történetben, elvégre az még nem karakterábrázolás, ha a feketék szépek és kedvesek, a fehérek pedig acsarkodó bugrisok, ajtókat gyújtogatnak és déli zászlót aggatnak az ablakokba.

Jelenetek a filmből

És hát azt is bevallhatjuk: nem véletlenül passzolták le az asztalfióknak ezt a forgatókönyvet Coenék. Megírták és rendezték már jobban, okosabban a sztorit, először a Véresen egyszerűvel, majd a Fargóval, ahol sok fordulatot, gondolatot, és figurát újrarajzoltak ebből a régi szkriptből. Jobban ki is domborodott, mit gondolnak kisvárosi abszurdról, emberi hülyeségről, és az életünkbe még az önsorsrontó döntéseink, sorozatos pechszériánk és menthetetlen balfékségünk ellenére is befurakodó reményről.

A Suburbicon ehhez képest kiforratlanabb, klasszikusokra támaszkodik mankóként, hol a Szédülésből, hol a Kettős kárigényből idéz, és Polanski legjobb poénját is elsüti a Kínai negyedből. Abban a mocskos neo-noirban maga a rendező lépett színre úgy a film felénél, hogy felvágja egy késsel Jack Nicholson orrát: hősünk utána bekötött arccal nyomozta végig a filmet, idézőjelbe téve mindazt a macsóságot, amit a filmsztár akkoriban képviselt. Matt Damonnak nem az orrát, csak a szemüvegét törik szét, és összecelluxozott kerettel botladozik utána a filmben, és ez talán még merészebb húzás, hiszen úgy töltünk el másfél órát egy filmsztár társaságában, hogy ha akarnánk, se tudnánk a szemébe nézni.

Ezzel a szétvert szemüveggel Clooney tökéletesen mutatja fel a kispocakos nyerspolgárt, aki kétségbeesetten próbálja megélni az amerikai álmot, de közben olyan mélyre csúszik a bűnbe, hogy a saját családját is beáldozná érte, de közben el is távolítja tőlünk az antihősét. Nem ismerjük meg a gondolatait, az érzéseit, és ezzel annak a lehetőségét is feláldozza, hogy meglássuk az esendő embert Matt Damon tekintete mögött, és ne csak nevessünk, de meg is rendüljünk az életét következetesen felszámoló kisember ostobaságán.

Apróságnak tűnik ez, de a Suburbicon épp az ilyen apróságok miatt nem tud felnőni a Coen testvérek klasszikusaihoz – ám még így is jóval szórakoztatóbb, mint bármi, amit Hollywood manapság vígjáték címszó alatt kiböfög magából. Ha ébren kibekkeljük az elnyújtott és sótlan felvezetést, és megbocsátjuk Clooney-nak, hogy nem tudja szépen egymásba simítani a történet elütő – hol tragikus, hol ironikus – hangnemeit, akkor nagyokat mosolyoghatunk az emberi kisszerűség maró szatíráján.

A képek forrása: MAFAB

A film azután kel igazán életre, hogy becsönget az ajtónkon Oscar Isaac és az ő ceruzabajszú biztosítási ügynöke. Előtte a hülyék okoskodtak, utána már az szórakoztat, ahogy az okos hülyéskedik. És végre borulnak a sablonok: tenyérbe mászó ő is, mint minden biztosítási nyomozó, mégis az ép észt képviseli ebben a hagymázas őrületben. Duettjük Julianne Moore-ral – az arcára műanyagmosolyt ragasztó, de bánatosan butácska nagynénivel – fenomenális. De jók a többiek is, a kövérkés behajtó és pantomimesnek is beillő társa, és főleg a frissen felfedezett kissrác, Noah Jupe, akinek a szemében látni minden törést, amit ez a viccesnek mutatott káosz okozott benne.

Clooney-nak volt ideje bebiflázni a Coen-stílust – négy filmben játszott a fivérek keze alá –, és ez látszik is azon, milyen groteszknek mutatja az elszabaduló erőszakot – felejthetetlen a golfütő, ami beleragad az egyik férfi fejébe –, és milyen precízen adagolja a véletleneket, amiket újra és újra felborítják az átlagbűnözők gondosan kicentizett tervét. A bennfentes poénokat is eltalálták – Alexandre Desplat ironikus kísérőzenéje mesterien hangsúlyozza túl a korabeli Hitchcock-thrillerek feszültségét –, a fináléban pedig egy-két meglepetés is szembejöhet.

Bétaverziója ez csupán a Coen-klasszikusoknak, de mondjon bárki bármit: még így is veszettül szórakoztató.