Jevgenyij Koroljov a Zeneakadémián
2017.10.24.

Ligeti György lelkes véleménye előzte meg első látogatását, ezt követően 1995 áprilisában mutatkozott be a magyar közönségnek – A fúga művészetével. Legutóbb négyrészesre tervezett Bach-sorozatának harmadik estjét hallhattuk. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

Bach, Bach és megint csak Bach. Jevgenyij Koroljovnak valóban Bach az alfa és az ómega (hogy egy régi sláger szövegét parafrazeáljuk). Bizonygatják persze az életrajzok, hogy játszik ő mást is: Mozartot, Beethovent, Schubertet, Schumannt, Debussyt, Prokofjevet, Sosztakovicsot – de ha website-ján végigböngésszük az elmúlt évek koncertjeit, úgy tetszik, Bachnak kitüntetett szerep jut, előkelőbb, mint bárki másnak. Ezt jelzi 2016 novembere és 2017 decembere között a négyrészes budapesti Bach-sorozat is, amelynek most harmadik részét hallhattuk.
 
Jevgenyij Koroljov
Jevgenyij Koroljov
A műsor első felében két szvit, különböző címekkel ellátva: az e-moll partita (BWV 830) és az a-moll angol szvit (BWV 807). Két nagyszabású, soktételes kompozíció, nem is éppen rövid tételekkel. A szünet után a Tizenöt háromszólamú invenció (BWV 787–801), majd befejezésül négy kontrapunkt A fúga művészetéből (BWV 1080). Vegyük sorra először, mi az, ami a hangverseny mindkét részében közös volt – ami tehát Koroljov Bach-játékában konstansnak tekinthető. Első talán a billentés plaszticitása: a körülhatárolt, artikulált hang, amely kristályosan cseng, alapvető feltételeként annak az átvilágított rácsszerkezetre emlékeztető faktúrának, amely Koroljov Bach-játékát minden műben jellemzi. Mindez rögtön értelmezése is a stílusnak, hiszen ezzel, vagyis a szólammozgások fontosságának hangsúlyozásával, e mozgások érzékletes ábrázolásával Koroljov kimondatlanul is kimondja, hogy Bach zenéje természeténél fogva kontrapunktikus (az e-moll partitában például a záró Gigue egyszersmind háromszólamú fúga). Szintén állandó a hangsúlyok érzékletessége, amely „berendezi”, tagolja, beszédszerűvé teszi az előadásmódot. És állandó egyfajta mérsékeltség, visszafogottság, bölcs személytelenség, amelyben ott a fegyelem, a jelenen túltekintő egyetemes gondolkodás alázata – és benne rejlik némi miszticizmus is. Egyszerre intellektuális és áhítatos ez a Bach-zongorázás.
 
Nagyjából ennyi, ami minden műben megfigyelhető. És mi az, ami segített cezúrát húzni a két rész produkciói közé, ami tehát a hasonlóságok ellenére mégis jótékonyan megkülönböztette a hangverseny első és második felének előadásait? Az első rész két szvitjellegű alkotásában Koroljov hangsúlyozta a komolyságot, az elmélyülést, de mindenképpen a nagyszabású formátumot, a tételek súlyát. Ehhez csatlakozott egy olyan törekvés is, amely minden bizonnyal ösztönös, és voltaképpen némi túlzással Koroljov Bach-játékának egészére, általánosan is jellemző: az egységesítés tendenciája. Az e-moll partitában és az a-moll angol szvitben ugyanis megfigyelhettük, hogy bár a zongoraművész jelentőséget tulajdonít a tételek eltérő karakterjegyeinek, azért valamilyen titokzatos módon mégis mintha mindkét művet összefogná, és tónusban, megszólalásmódban, zenei magatartásformákban homogén közegként ábrázolná.
 
Frappáns kontraszttal szolgált ehhez képest a szünet után a Tizenöt háromszólamú invenció meghallgatása. Rövid tételek, váltakozó hangnemekkel, sok eltérő ritmusképlet, metrum, karakter: sok egymással kontrasztot alkotó mikrovilág egymásutánja. Mindez kimozdította Koroljov játékát az egyanyagúság iránti vonzalom – divatos szóval – „komfortzónájából”, rákényszerítve a művészt, hogy engedjen a színes sokféleség vonzásának. Bár Koroljov mindig, minden körülmények között komoly marad – nála nincs tobzódás, nincs hedonizmus –, azért itt mégis átélhettük egy kicsit a kaleidoszkóp vagy kavalkád felszabadultságát, a sokféleségnek azt a mámorát, amely boldogan csodálkozik rá a hangnemek és tételkarakterek színes és változatos bestiáriumára. Aztán persze a Die Kunst der Fuge négy kontrapunktjával visszatértünk az elmélyült és fegyelmezett komolysághoz – de már a megkomponált változatosság és karaktergazdagság, főként pedig az ellenpontosan egymást átfonó dallamok előrefúródó lendületének jegyében.
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2017. október 16.
Címkék: Jevgenyij Koroljov