Eperjesi Ágnes installációja az INDA Galériában
2017.10.19.

Megrendítő, gyönyörű, katartikus munka Eperjesi Ágnes installációja az INDA Galériában. Ritka, hogy manapság egy-egy munka érzékileg ilyen gazdag, közben ennyire átgondolt, letisztult, koncentrált, ugyanakkor mélyen személyes is legyen. RÉNYI ANDRÁS ÍRÁSA.

Megrendítő, gyönyörű, katartikus munka Eperjesi Ágnes D. 365 napja című installációja az INDA Galériában (kurátor: Mucsi Emese). E szavak nem számítanak gyakori jelzőnek a ‘kortárs művészet’ kritikusainak szótárában – de ritka is, hogy manapság egy-egy munka érzékileg ilyen gazdag, közben ennyire átgondolt, letisztult, koncentrált, ugyanakkor mélyen személyes is legyen.

(Műleírás) A lakásgaléria egy régi, Király utcai ház emeleti gangjáról nyílik: belépve már az első pillanatban erős inger éri a gyanútlan látogatót. Intenzív, átható szappanillat, valami édeskés pipere-odor tölti be a három szoba tágas tereit. Az erős inger forrását azonban nem látni egyből; hogy bejussunk, két üres oldalhelységen keresztül vezet az út. A bal oldali falakon szemmagasságban monokróm fotókból álló egybefüggő, keskeny fekete csík fut körbe, szakadatlanul;  a másik, elsötétített teremben hasonló képeket látni, ám itt ódivatú körtárcsás diavetítő projektálja őket egymás után nagy méretben a falra – szintén vég nélküli sorozatként. Az egyikben az egyenméretű fotóprintek egymásmellettisége, a másikban a felnagyított vetítés egymásutánisága dominál: a síkfelület monotóniája a gépkattogás katatón ritmusára rímel.

A fotók mind egy-egy darab szappant ábrázolnak. A nagyjából azonos méretű, szabályos felülnézetből készült, tűéles felvételeken a tárgyak fekete alapon fehérek vagy szürkés árnyalatúak. Valamennyi gyári sorozattermék, de mindegyik felülete sérült: mindet különböző mélységű karcolások, vájatok, kráterek tagolják. Az egyedi különbségek adnak értelmet a sztenderdizáló megjelenítés archívumi, dokumentatív jellegének. Minden egyedi nyom számozott tétel egy vég nélkül ismétlődő sorozatban.


A belső sarokszoba, szemben a két oldalsóval, nem üres. Ellenkezőleg: terét a mellkas magasságában valószerűtlenül hatalmas, vékony betonból kiöntött monolit asztalfelület tölti ki, amely épp csak fél-fél métert hagy a falak mentén a látogatónak. Ezen a teljességgel hozzáférhetetlen síkon egyenes sorokban, egymástól  szabályos távolságban több száz valódi, különféle színű és formájú kéziszappan sorakozik – épp azok az összekaristolt darabok, amelyek 1:1 méretű fotóit az egyik teremben, égitestekre emlékeztető nagyításaikat a másikban láttuk az imént.  Ám ezek preparálva vannak: gondos kezek folyékony betonnal tapasztották be (vagy pótolták ki) az anyaghiányokat és állították helyre a tárgyak nagyjából hibátlan eredeti alakját.

A terepasztalt körüljárva émelyítő erejűvé fokozódik a kényszeres tisztaság illata. Az asztalsík és tárgyegyüttes totalizált rendje teljesen eluralja a teret és kiszorít minden kezdeményezést. Nincs módunk odanyúlni, nincs terünk elmozogni. Kívülről behallatszik a vetítőgép kattogása: monoton idejéből sincs kilépés.

Foglyai vagyunk az installációnak.

(Értelmezés) A kiállítás címe egy ma harminchét éves, Dávid nevű fiatalemberre  utal, aki egy Zala megyei kis faluban él szüleivel. Dávid súlyos autista, nem beszél, nem képes ellátni magát; édesanyja gondozza. Dávid húsz éves kora körül egy - az autistáknál gyakori – kényszeres szokást vett fel: nagyjából naponta egy-egy friss szappant kezdett puszta körömmel kapargatni. Az évek során ezres nagyságrendben termelődtek  ilyen – nem tisztálkodásra használt – maradványszappanok, többségüket a szülők bentlakásos autista otthonoknak adták át célirányos felhasználásra. Nem tudhatjuk, hogy a fiú idegrendszerének miféle magzatkori fejlődési rendellenessége vezetett épp ehhez a kényszertevékenységhez; nem tudhatjuk, hogy a szaglás túlingerlése, a kapargatás fájdalomérzete, vagy valami más az, ami megnyugtatja vagy épp stimulálja őt. Dávid belső világához nincs és nem is lehet hozzáférésünk.

De Eperjesi Ágnesnek, aki ezek közül kiválogatta, lefotózta, sorszámozta és kiegészítette a címadó 365 darabot, az én értelmezésemben nem is erről van mondani-gondolni-megmutatnivalója. Mert a szappanok számossága és egymásutánja nem Dávid rendellenes működését dokumentálja:  a mű annyiban is fikció, hogy az év minden napjához rendel egy szappant, holott a valóságban ez nem érvényesül ennyire mechanikusan. Dávid és szülei nehéz szenvedéstörténete  összes emberi-erkölcsi tanulságával persze belengi a Király utcai galéria tereit, amelyek – e privát történettől terhelten – most még inkább hatnak mindennapi használatukból kifordult lakószobákként. (Mivel ide tartozik, azt a nemes gesztust is meg kell említenem, hogy a művész és a galéria – a ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karával együttműködésben – pénzgyűjtő kampányt is kezdeményezett egy, az autizmus enyhébb formáját óvodásoknál vizsgáló tudományos projekt támogatására) De a munka érvényessége, miközben ebben gyökerezik, messze túl is mutat az egyedi történeten.

Eperjesi ennek az anyagnak egy szűkebb-szerényebb változatát bemutatta már idén nyáron a Dunaújvárosban és Székesfehérváron is megrendezett Az autizmus mint metafora című kiállításon. Az egyik kurátor, Tarr Hajnalka szerint ha az autizmust metaforaként tekintjük, akkor erős analógia mutatkozik az autista kényszerűen kialakult, és a művész maga választotta magányos “ellenvilága” között. "A műterem és az ott izoláltan végzett, gyakran repetitív tevékenység a saját világ, saját rendszer biztonságát nyújtja, amiben a művész egyszerre túlél, és egyszerre fosztja meg magát önkéntelenül a külvilág kínálta dimenzióktól” – írja remek szövegében a kurátor. Ez nagyon is igaz lehet sok művészre – de épp Eperjesire nem áll, aki a D. 365 napjában kétségkívül átértelmezi Dávid autista rituáléit, de nem a saját művészi praxisa, inkább az emberi lét metaforájaként. Csak két – szigorúan a mű feszes belső szerkezetéből következő – argumentummal támasztanám ezt alá.


A címben foglalt mitikus szám és a folyamatosan-szabályosan kattogó vetítőgép határozott idővonatkozást ad az installációnak. Nem valamely esemény eksztatikus pillanatszerűségét, a megtörténés drámáját, inkább az időmúlás kérlelhetetlen egykedvűségét és iránytalanságát hangsúlyozza. Ha az év minden napját egy-egy szappan jelöli meg, akkor a napok zajlását (és vele az idő körkörösségét is) csak a fotószalag térbeli és a diavetítés időbeli egymásutánja – vagyis a plasztikus tárgyak másodlagos vetületei, képmásai – képesek érzékeltetni. A térben egyenletes mintázat szerint szétteregetett, színes-szagos-plasztikus tárgyak szimultán jelenléte viszont az autista időt idézi meg, amelyben egyetlen “napot” sem definiál az, hogy melyik előzi meg és melyik követi. Minden szappan egyidejű, amiként minden nap is az: ebben az univerzumban csak folyamat nélküli, mindenoldalú jelen van, nincs se múlt, se jövő. Nincs emlék, de nincs örökség sem, csak a jelenidő embertelen-világtalan intenzitása.

D. megismételhetetlen mozdulatai, a kaparás hiányjelei az anyagban tehát nem az ő emlékjelei: nem expresszív indexei egy-egy jelentésteljes, a jövő generációnak szóló személyes nyomhagyás eseményének. Repetitív, kényszeres, üres mozgások, amelyekből egyedül a művészi intervenció teremtheti meg az autenticitás jeleit – részben azzal, hogy gesztusként dokumentálja, részben azzal, hogy kitölti, tehát negatívot készít róla. Ezzel persze el is tünteti, fölül is írja D. személyes nyomait – viszont fél szemmel előrelát, mint mindenki, aki emlékművet állít: számításba veszi, hogy az efemer hordozó előbb-utóbb megadja magát az időnek. A művészt az a hiú reménység mozgatja, hogy művészete szimbolikus eszközeivel úrrá tud lenni azon a jelenidőn, amibe D. örökre elmerült. Így lesz a tartós anyaggal kiöntött negatív Eperjesi tiszteletadása a tudattalan jelhagyónak – lévén művészként az is dolga, hogy az emberi jelenlét minden autentikus lehetőségének (a világtalan ember jelenlétének is) formát adjon, megörökítse, dokumentálja.

Fotó: Sulyok Miklós
Fotó: Sulyok Miklós, INDA Galéria

A másik érvem szintén összefügg a munka idődimenziójával, illetve egy, megint az erős forma által kikényszerített sugallatra támaszkodik. Ha komolyan vesszük a szappanok orrfacsaró illatozásának agresszív jelenidejűségét, továbbá hogy mindőjük mégis a napok és évek múló idejére referál, elkerülhetetlenül tolul fel a tétova szemlélődőben az emlékezés képzete. Minden valódi emlékezés felidézés, és definíció szerint csak jelenidőben érvényes: és hát mit idéz fel a múltból a szappan ebben az időt és teret egyaránt totalizáló jelenben? Mire emlékeztetnek sorba állított, mozdulatlanul és némán várakozó egyedei, mind más-más színű, alakú, felületű, mégis egyenértékű darab – ha éppúgy hasonlítanak egymásra és éppúgy különböznek is egymástól, mint egyik fogoly a másiktól, egyik ember a másiktól? Emlékezhetünk-e a végtelenbe nyúló appelplatz-ok örök jelenidejére? A magányos tudatból végképp kilúgozott múltra, az elhagyott örökségre, a feladott reményre?

Mondhatjuk-e, hogy a D. 365 napján Eperjesi – kisszámú, érzékileg mégis roppant  szuggesztív motívum, effektus és ellenpont halálosan pontos összjátéka segítségével – akkorára növeszti e szegény zalai fiú belvilágának világnélküli teljességét, hogy egyszersmind a világát vesztett teljes emberiség monumentumává is magasztosul?

(Epilóg) Itt és most, ebben a gangról nyíló pesti bérlakásban ilyesmit sugall nekem “az autizmus mint metafora”.  A D. 365 napja sokrétegű, megrendítő emlékmű, gyönyörű, katartikus figyelmeztetés nekünk és a jövőnek – beleborzongok, ha meggondolom, hogy mihelyt bezárják a kiállítást, szellőztetés jön és légkalapáccsal kell majd szétverni Bene Tamás monolit betonalapzatát. Az emlékmű-eltakarítás mint performansz: ez lenne csak naprakész “kortárs” esemény, igazi finissage.