Az Óbudai Danubia Zenekar koncertje
2017.10.10.

Az Óbudai Danubia Zenekar hangversenysorozata, „Az ősök ritmusa” egy „Teremtő tűz” fedőnevű hangversennyel vette kezdetét október 1-jén, a zene menuhini világnapján. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

Ha belegondolunk, nem szükségszerű, hogy egy olyan koncertnek, amelyen egyetlen, címmel már eleve rendelkező kompozíció – tudniillik Haydn Teremtése – szólal meg, még külön hangversenycíme is legyen; olyan ez, mint ha egy regény külső borítóján más, hangzatosabb cím szerepelne, mint a belső címlapon. Ámde legyen így: a lényeg a lényeg.
 
Vásáry Tamás
Vásáry Tamás
Vagyis az, hogy a Vásáry Tamás vezényelte zeneakadémiai produkció, amelynek három énekszólistája Kolonits Klára, Rab Gyula és Bakonyi Marcell volt, s amelyen Somos Csaba Nemzeti Énekkara működött közre, gyorsan feledtetni tudta a fellengzős címeket. Vásáry légiessé finomult figurája kevésbé már nem is tolakodhatott volna előtérbe, mégis az evidencia bizonyosságával határozta meg a tempókat és karaktereket, sugárzott magából mennyei nyugalmat, és vonta be az egész eredetmesét azzal a semmi máshoz nem hasonlító haydni derűvel, amely olyan mély hatást tett a bécsi közönségre, hogy szerzője életében évente többször is elő kellett adni ott a darabot (meg az Évszakokat is, amikor már az is létezett).
 
A nagy formateremtőnek, Haydnnak talán semmilyen szimfónia- vagy szonátatételét nem elemezték annyira agyon, mint a Teremtést bevezető káosz zenéjét. Az előadónak talán nem kell erről tudnia – elég, ha pontosan követi a zűrzavart lelkiismeretes precizitással lekottázó partitúrát, s persze képes megteremteni a megfelelő atmoszférát. Nos, a zenekar – itt és mindvégig – gondos felkészültségről és magas szintű koncentrációról tett tanúbizonyságot, s így az első kritériumnak mindenben eleget tett, bár játékuk a kelleténél talán egy csöppet józanabbul és konkrétabban hangzott. No persze a Zeneakadémia nagyterme úgyszólván tágasabb kamaraterem a bécsi előadások színhelyeihez, a már nem álló Schwarzenberg-palota díszterméhez vagy a régi egyetem lenyűgöző aulájához képest. Rafael – Bakonyi Marcell – és a kórus szépen formált belépése után  azonban a Fény megszületése, tehát a Rend felépítésének kezdete rendkívül szuggesztív volt, s attól kezdve az előadás, a mű és a Mindenség rendje, ezek harmóniája nyomta rá bélyegét az előadásra.
 
Bakonyi Marcell
Bakonyi Marcell
A karmester szerénységgel palástolt, de annál meghatározóbb rendteremtő kisugárzásáról már ejtettem szót, s a zenekar minden tekintetben csiszolt és kontrollált, áttetsző játékáról is. A ragyogó szólista-hármas minden tekintetben méltó volt hozzájuk, sőt igen gyakran középponti szerephez jutott az előadás folyamán. Érthető módon, hiszen vokális műről van szó, amelynek szövegét az ő szólamuk hordozza; nem beszélve arról, hogy a harmadik részben ketten közülük hús-vér embereket jelenítettek meg, s így mindenki másnál közelebb kerülhettek a hallgatóhoz.
 
Érdekes, hogy hármójuk közül éppen az Urielként az arkangyal-szerepben mindvégig megmaradó tenorista, Rab Gyula volt az, akinek talán az előadás zeneileg-lélektanilag legérzékenyebben árnyalt, legtranszcendensebb szépségű pillanatait köszönhettük, például az emberpár megteremtését leíró, bensőséges recitativóban és áriában. Ám Kolonits Klára éneklését is élmény volt hallgatni akár Gábriel arkangyalként, akár később Évaként. Mint a megingathatatlan derű, a légies könnyedség és az erényességében is vérbő és életvidám – vagyis olyan haydnos – nőiség tökéletes megtestesítője, az előadás egyik alapprincípiumává vált (bár szövegmondása talán lehetett volna érthetőbb). Ellenpólusa, Bakonyi Marcell–Rafael–Ádám pedig az övével egyenrangú teljestményt nyújtott. Bakonyi elementáris szépségű és átütőerejű hang birtokosa (fortéban-fortissimóban néha talán takarékosabban is bánhatott volna vele), s neki a szövegérthetősége is példaszerű. Ám mindez puszta kiindulást jelentett csupán egy zenei karakterekben rendkívül gazdag, minden eredendő súlya mellett karcsú, hajlékony és mozgékony megszólalásra is képes, ráadásul a zárószámok szerelmi jeleneteiben gyengéddé és olvadékonnyá váló énekesi teljesítményhez. Bízom benne, hogy az Erkel Színházban most futó Figaro-produkció címszereplőjét a jövőben gyakrabban hallhatjuk majd Magyarországon is.
 
Beszámolóm végére maradt az előadás negyedik oszlopa, a kórus, amely nem csupán mindenben egyenrangú partnernek bizonyult, de a közönség az előadás végén – joggal – külön is megtapsolta teljesítményüket.
Szerző: Malina János
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme
Időpont:  2017. október 1.