Young Jean Lee: Templom / Szkéné
2017.10.13.

Sötét van, ülünk fegyelmezetten, szól a zene, mintha templomi kórus énekelne, túl sok misebor után. Ez már az előadás? CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Simkó Katalin, Nyakó Júlia, Petrik Andrea
Nyakó Júlia, Simkó Katalin, Petrik Andrea

Annyit vádolják a kritikusokat azzal, hogy előítéletek működtetik őket, hogy az ember már tényleg unja örökké azt ismételgetni, hogy van egy markáns különbség a tapasztalat, tudás, ismeret és az előítélet közt. Ha például ismerem a darabot, megnézem a stáblistát, nagyjából helytálló várakozásokkal tekinthetek az előadás elé. Hogy úgy mondjam, meglepődésre készen. Mindkét irányba.

Ülök a Szkénében, a darabról annyit tudok, amennyit a google elárul: Young Jean Lee a szerző, ez a Dél-Koreában született, de kétéves kora óta az Egyesült Államokban élő nő, aki sok mindent tanult jó egyetemeken, egyebek mellett drámaírást is. A saját társulatát vezeti, főként nekik ír, és őket rendezi, bár egyéb helyeken is ért már el sikereket; jegyzik, mint az ottani független színház egyik jeles figuráját.

A Templom című darabja a kritikák szerint a saját küzdelmét ábrázolja, a kereszténységgel, a hittel, a kereszténységért, a hitért. Nem térít - ámbátor a színház erre bizony alkalmas forma, a templomi szertartások is bőven merítenek belőle, vagy épp fordítva, szóval semmiképp sem állnak egymástól nagyon távol a hit és hatás függvényében.

Az előtérben: Rába Roland
Az előtérben: Rába Roland

Megnézem a szereposztást: a filmes Császi Ádám rendezésében Petrik Andrea, Nyakó Júlia, Simkó Katalin és Rába Roland lép fel, ez bizony ígéret, vagyis a várakozást némileg fölsrófolja.

Szóval ülök a Szkénében, sötét van, szoktatom a szemem. Amikor vége a zenének, Rába Roland szólal meg mögöttem, hosszas monológban mesél arról, milyen kisszerűek vagyunk mi, a közönség, illetve általában az emberiség, mennyire hétköznapi, illanó vágyakat kergetünk, és mennyire ugyanilyen az, aki most épp mellettünk ül. Ezt pont addig esik jól hallgatni, amíg győzködjük magunkat, hogy színházban vagyunk, és csak futólag jut eszünkbe, hogy itten tényleg rólunk, rólam, az én egészen intim szférámról beszélnek.

Aztán kezdetét veszi, pontosabban folytatódik egy amolyan templomi szeánsz - tényleg "amolyan", de erről később. Megjelenik Júlia anya, Katalin anya és Andrea anya, meg az eddig csak hallható José atya (tényleg: miért nem Roland atya?) is látható lesz. Kicsit kifordult a világ, de legalábbis a Szkéné tere: ők vannak ott, ahol mi szoktunk ülni, a lépcsőzetes nézőtéren, mi meg a színpadról nézünk föl rájuk.

És hallgatjuk a történeteiket: Andrea anya például igazán megrendítő részletekről számol be, a drogfüggésről, a piáról, a szertelen - mondjuk így - nemi életről, meg arról, hogy abortuszainak végtermékét üvegekben tárolta a polcon. Ez ígér némi eltávolodási lehetőséget, ez legalább nem én vagyok, sehol egy üveg, hogy egyebekről ne is beszéljek. Petrik Andrea a legkézenfekvőbb színészi megoldást választja: "ő én vagyok", ezt játssza - igazán érthető. A többiek is elmesélik, milyen bugyrok szegélyezték eddigi életüket - hát bugyorból annyi van itt, hogy a közönségből ki-ki fölismerheti a magáét.

Fotó: Mészáros Csaba. Forrás: Szkéné Színház
Fotó: Mészáros Csaba. Forrás: Szkéné Színház

De van megoldás: ők mind megtalálták Krisztust, méghozzá igen modern módon, még némi istentagadás - de legalább a lehetősége - is megengedett. És az addigi talmi boldogság, a kisszerű életek mind igaziba és nagyszerűbe fordultak - ezt kéne látnunk most, de legalább elhinni, hiszen annyira mondják. Csupa jó és szép dolgot mondanak egyébként, szó van emelve a halálbüntetés, a homofóbia, az abortuszellenesség, a háború meg a fogyasztói társadalom ellen: van története Katalinnak is, Júliának is meg Josénak is.

Lehet kérni imát, mindjárt az elején. A színészek szuggesztívek, persze, ezért aztán egy-két néző nekibátorodik és kér imát, ártani nem árthat sem a továbbtanulásnak, sem az egészségnek.

Aki járt már például New Yorkban a Harlem környékén úgynevezett közösségi helyiségekben, amelyek templomok is, ilyen-olyan közösség templomai, és hallott hihetetlenül hatásos, sodró és magával ragadó gospelt, látott táncoló-hullámzó népséget, az tudja, honnan vette a mintáit a szerző. Gyanítom, aki nem járt még ilyen helyen, csak belenézett a "hitgyüli" valamelyik vasárnapi délelőttjébe, az is... Na, hát ezekhez képest "amolyan", ami itt történik.

"Legyetek jók, ha tudtok", nagyjából ez lehetne a summája ennek a hetven percnek, amíg türelmesen várunk, hogy elkezdődjék egy színházi előadás. Leszámítom most azt az egyetlen színházi pillanatot, amikor a majdnem kínos táncikálás-éneklés előtt az egyik szereplő odaszól a technikusnak, hogy a fényt, ha lenne szíves...

Erre az estére például semmilyen "előítélet", tapasztalat és tudás alapján nem lehetett számítani. Vicc volt, ugye, kollégák?
 
(Az előadás adatlapja a port.hu-n található) 
Szerző: Csáki Judit