„Emberi hang…” Molnár Piroska zenés színházi estje / Rózsavölgyi Szalon
2017.10.10.

Fehér ingben, vörös nyakkendősen vártunk sorunkra a júniusi hőségben. S figyeltük őt. Föltűnt ugyanis egy copfos lány Békés megye versmondói között. Róla mondták, hogy hű!… Lestük tehát. Akkor, a kicsikhez soroltan, nem hallhattam. De láttam. GABNAI KATALIN ÍRÁSA.

S ma is látom, bár van ennek már sok évtizede: ül a padon, hódolói körében, s időnként kibújik nagylányos cipőjéből. Szoros hajviselete ellenére, vagy épp ezért, van benne valami babaszerűen befejezett nőiesség, valami kész, valami almaszerűen egész. Tizenöt éves lett azon az őszön. Hosszú évek múltán jöttem rá, hogy kit láttam, s aztán, ahová csak tudtam, mentem utána. 

Ő volt az első, akinek láttán meg tudtam fogalmazni, még ha utána néhányszor másoknál is átéltem ezt, hogy bizonyos színészek úgy képesek működni, mint a fokhagyma. Kiégetik maguk körül a fertőző anyagokat. Míg őket látod, nincs baj, sőt, olykor a produkció egészének szintje is elhanyagolható. 

Molnár Piroska most, minden elképzelhető díj elnyerése után, Kossuth díjasan, s a Nemzet Színészeként, több mint kétszáz szereppel a háta mögött, először áll önálló esttel a közönség elé. Szerkesztő-rendező társa Vörös Róbert, aki nem először segédkezik színészi szólóestek kivitelezésében. Most is pontosan érzi főhőse rezdüléseit, s mintha tanult volna Sartre nagymamájától, aki híres unokájának azt tanácsolta: „Épp csak érintsd, fiam, épp csak érintsd!” (Vagy, ahogy a régi görögök mondták: „Semmit se nagyon!”), egy nagy életet, s egy óriási életművet képes felfogható mértékben szívközelbe hozni, csekély másfél óra alatt.  


Óriási előny persze, hogy Molnár Piroska énekes színész is, s ez alkalommal egy kis repülésre, kifejezetten zenére vágyott, saját maga, s a közönség szórakoztatására. Mert szép, szép a próza lombja, s a vers örökzöldje a színpadokon, de a virág, azért az mégiscsak az ének. Termes Rita ül a zongoránál, ő a produkció zenei vezetője is, Bornai Szilveszter pedig megszólaltat mindent, ami a keze ügyébe kerül, tangóharmonikán át, harsonán keresztül, egészen a tikfáig. Molnár Piroska pedig énekel, s közbe-közbe mesél is kicsit. Szakács Györgyi által tervezett két szép ruhája közül az első lebegőbb, időtlenebb, a második estélyi jellegű, ünnepélyesebb. A zongorán, a papírok között, gonddal kiválasztott, metszett, talpas pohár áll.

Az elhangzó dalok címét és szerzőit okos szórólap közli. Témájuk az élet, a személyes sors, a szakmai pálya töredék emlékeivel. A színháziak örülnek az eddig nem is sejtett, titkos információknak, a nagyközönség pedig érinteni tudja az indulást, a csúcsra érkezést, a szerepekkel és kollégákkal való találkozás élményét. A nyitány egy tangóharmonikán felhangzó Piazzola szám, a Libertango, majd jönnek operettek, musicalek és slágerek, de van pár ütemnyi Bizet, és egy Mahler Gyermekgyászdal is elhangzik, arról, hogy akiket elvesztettünk, azok „talán csak sétálni mentek”. Ahogy ez a fájdalmas dallam az Alföldi Róbert által rendezett Ármány és szerelem című Schiller-darabot idézi, úgy szökik vissza a Mohácsi János által rendezett, hajdani, kaposvári Csárdáskirálynőből a mindent elsöprő Cecília dal, a „Kvittek vagyunk” zárlat a felvonásvégen. 

Fotó: Éder Vera. Forrás: Rózsavölgyi Szalon
Fotó: Éder Vera. Forrás: Rózsavölgyi Szalon

Nagy sikerek és megoszthatatlan fájdalmak viselésének tudománya rezeg a dalok mögött. Télről és nyárról, tavaszról, őszről, pezsgőről s szerelemről szólnak a Szép Ernőtől Varró Dánielig tartó sorban megidézett költők. Élet- és munkaöröm ragyog be minden pillanatot. A közönség idősebb része meg nem azért ázik könnyben, merthogy elszomorodott. Csak az a csupán színházi erő által előidézhető, katartikus felismerés járja át, hogy ez a jó itt, amiben részünk van, elmúlik. Nemcsak majd. Most múlik. Most. S mégis, milyen őrült öröm jár vele. Élünk. 

A tervek szerint minden estre egy-egy meghívott művésztárs is hivatalos. A mai napon Novák János a vendég, s persze, hogy a közös siker, a Bors néni vezérdallamával érkezik. Aztán jön egy Ady sanzon, Novák tangódallamára, a híres kezdettel: „Szép asszonyom, a szerelem / Ötlettelen és ócska jószág, / És mégis, hidd el, ez az egy / Hajszás valamink a valóság.”. A még híresebb véget már ketten éneklik: „Olyan mindegy, mint szeretünk / Olyan mindegy, csókunk mifajta, / Olyan közeli a Halál / S olyan nagyszerű győzni rajta.” 

Ritka élmény a nagyszerűség érzete. Ilyen lehet az áthaladás valami energiafelhőn. A ringben, ahol a nagy meccs zajlik, ma rászámoltak a halálra.  De a művész, mert tudja, hogy a mérkőzés még folytatódik, óvatos, nem ül diadalt. Kézen fogja az ellenfelet, s elvezeti pihegni a sötét sarokba. Titkon tán barátságosan hátba is vágja. Aztán körülnéz, hogy mi a további feladat. 

Mi meg, már lent, a Szervita téren, „megpróbálunk egy kicsit a vízen járni”.

(Az előadás adatlapja a port.hu-n található.)