Beszélgetés Hámori Mátéval
2017.10.09.

Az innováció kényszere és egy fásult kapcsolat újjáélesztése: az Óbudai Danubia Zenekar művészeti vezetőjével arról is beszélgettünk, hogy voltaképp mi végre is járunk koncertekre. LÁSZLÓ FERENC INTERJÚJA.

Revizor: Úgy három éve, miután átvetted az Óbudai Danubia Zenekar irányítását, a terveidről kérdeztelek, s te akkor egyértelművé tetted, hogy a zenélés drámai és érzelmi tartalmának fölszabadítását kívánod, ha tetszik, hadat üzenve a külsődleges formáknak, koncertezési megszokásoknak. Meddig jutottatok ezen az úton?

Hámori Máté: Tettünk fontos lépéseket, de én persze még közel sem vagyok elégedett. A legnagyobb eredményünk az, hogy megváltozott a közönség reagálása, s ezzel együtt megváltoztak az elvárásai is. Most már ugyanis a közönségünk, amely jelentős részben lecserélődött-megfiatalodott az elmúlt pár évben, már várja és keresi a rendhagyó koncerteket. Ami a drámai tartalom felszabadítását illeti, ott az ifjúsági koncertjeinken jutottunk talán a legmesszebb, de az idei zeneakadémiai fellépéseinken például a mozgásszínházi közelítéseket hozzuk majd játékba: Gergye Krisztián és társulata lesz ebben a partnerünk, Stravinsky Orpheusának koreográfiájával, illetve performanszokkal további koncertjeinken. Szóval kísérletező utakon járunk.

R: Azért "felnőtt" koncerten is egészen messzire jutottatok: mindenekelőtt a Mundruczó Kornél által rendezett Téli utazással.

Hámori Máté
Hámori Máté

HM: Az tényleg egy nagyon sikeres produkció volt, Kornél most Frankfurtban is megcsinálta: sajnos nem velünk, de azért a németországi siker számunkra is fontos visszaigazolás. Egyébként terveztünk egy egészen hasonló, Bartók-központú projektet Alföldi Róberttel, ami ugyan egyelőre rajtunk kívül álló okok miatt halasztódik, ám mi semmiképp sem szeretnénk lemondani róla. És persze vannak más terveink is, mind távolabb a szokványos koncertformáktól. De azt fontosnak tartom elmondani, hogy nem új külsőségekre akarjuk cserélni a régieket: a változtatások sosem lehetnek öncélúak, a színvonalból pedig egy vonásnyit sem engedhetünk.

R: Az innováció kényszere világjelenség a komolyzene megszólaltatásának területén. Ti kikre figyeltek, s ha úgy alakul, kiktől loptok le ötleteket?

HM: Van az az angol kifejezés, hogy "steal with pride": ennek a gyakorlatát még mindig nem űzzük elég bátran ebben a közegben. Úgy látom, hogy a magyar együttesek figyelik egymás kezdeményezéseit, nekem ezen a téren előremutatónak tetszenek a Fesztiválzenekar kezdeményezései, társadalmi szerepvállalása, s egyáltalán: az, hogy náluk sokszor nagyon hangsúlyosan jelenik meg az a mozzanat, hogy éppen kiknek játszanak. De azt hiszem, nem vagyok önhitt, ha azt mondom, hogy az innováció területén mi az élbolyban vagyunk a magyar mezőnyben. Azután messzebbre tekintve én nagyon figyelem az amerikai - például a Los Angeles-i vagy a San Francisco-i - zenekarok ifjúsági programjait, az ifjúság elérésére tett, sokszor nagyon kreatív erőfeszítéseit. De a legkreatívabbak, a legnagyobb fantáziával kezdeményezők szerintem még mindig a skandinávok, illetve a Benelux-államok zenekarai: Hollandiában például van egy egészen nagyszerű fesztivál, amely kimondottan a gyermekeknek szánt kortárs zenét állítja a középpontba. De az ötletek, az újszerű közelítések nem feltétlenül a komolyzene területén köszönnek ránk. Hogy egy példát mondjak, számomra ilyen revelatív és bátorító produkció az Örkény Színház Anyám tyúkja című előadása, hiszen ez épp azt teszi a kötelező irodalom verseivel, amit mi is szeretnénk a zenetörténet nagy alkotásaival: vagyis újragondolni és újra rácsodálkozni ezekre.

R: És gondolom, jó esetben újra beleszeretni ezekbe az alkotásokba.

HM: Pontosan, mi ugyanis készen kaptunk egy kultúrát, annak minden kialakult hagyományával, frakkviselésével és egyéb külsőségével, s hajlamosak vagyunk megfeledkezni az egész kultúránkat életre hívó és motiváló szenvedélyről, s arról, hogy a művészetünk eredendően valamiféle szent rítus. Azt szoktam mondani, hogy mára a társadalom és annak régről örökölt kultúrája közötti viszony egy megfáradt, fásult házasságra emlékeztet, ahol már csak az egyre megkopottabb megszokás tartja össze a feleket. Mi, művészek tulajdonképpen párterapeuták vagyunk, hiszen az a dolgunk, hogy visszahozzuk a szenvedélyt ebbe a kapcsolatba, hogy megerősítsük ezt a gyengülő viszonyt. Mert a legerősebb kapaszkodót még mindig a kultúra jelentheti mindannyiunk számára.

R: Innen nézve különös értelmet nyer a most indult évadotok programja, hiszen ott nemcsak Ősök ritmusa elnevezésű bérletet találni, de egy BMC-s sorozattal kísérletet tesztek arra is, hogy a közönség újra beleszeressen Kodály Zoltán zenéjébe. Ő vajon lehet még más számunkra, mint szoboralak, egy szigorú szakállas tanár bácsi szobra?

HM: Szerintem igen, a szenvedély vele kapcsolatban is visszahozható, s annál is inkább, hiszen az ő legfontosabb üzenete épp az volt, amit most mi is kapiskálunk: a zenével való közvetlen viszony, a zene univerzális hatásába vetett hit. Ezt az üzenetet szerintem frissen, új eszközökkel igenis át lehetne emelni a mába, és akkor Kodály, mondhatni, a legmodernebb alakja lehetne a magyar zenei életnek.

R: Ez a Kodály-üzenet, de mi a helyzet a Kodály-zenével? Biztos, hogy a leginkább kanonizált Kodály-szerzemények iránt újracsiholható a szenvedélyünk?

HM: Mi például most nem fogjuk eljátszani ezen a Kodály-sorozaton a Galántai táncokat. Nem azért, mert nem jó mű, hanem mert túl van játszva: rendszerint ezt és még néhány más népszerű művét veszik elő a magyar zenekarok, hogy kipipálhassák a Kodály-évfordulókat. És épp ez az a metódus, ami elszürkíti, formálissá teszi az egy-egy műhöz vagy szerzőhöz fűződő viszonyunkat. A mi sorozatunk, amelynek az első koncertje már sikerrel lement, más módon, más darabok megszólaltatásával, az életmű változatosságát egy-egy koncertprogramon belül is érzékeltetve kíván új utakat, kevésbé kitaposott ösvényeket kínálni Kodály újrafelfedezéséhez.