A Rádiózenekar a Müpában
2017.10.04.

Liszt és Szkrjabin nem találkozott a való életben. Amúgy sem konzultálhattak volna érdemben a zeneszerzés kérdéseiről, hiszen az előbbi meghalt, amikor az utóbbi még csak tizennegyedik évét taposta. Nemrég viszont összefutottak a Müpában – és feltűnően jól szót értettek. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

Látomások a tűzről és a halálról – ez volt a címe a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara koncertjének, amelyet Kovács János vezényelt. Tematikus est, zenén kívüli fogalommal az összekötő kapocs szerepében: az efféle próbálkozások nem mindig sülnek el jól. Most azonban minden remekül működött. Miért? Mert két rokonlelkű szerző karolt egymásba, két zenei misztikus, akik mindketten a modernség, az újat keresés szellemében munkálkodtak, s amit egyikük halálakor kényszerűen félbe hagyott, a másik néhány évvel később folytatta. Két-két mű rímelt egymásra az est műsorán: az első részben Szkrjabin leghíresebb opusa, Az eksztázis költeménye (1905/08) vezette be a hangversenyt, hogy Liszt Haláltánca (1838/49/53/59) feleljen rá Ránki Dezső szólójával, a szünet után pedig előbb Liszt Prométheusz című szimfonikus költeményét (1850/55) hallhattuk, majd Szkrjabin Prométheusz feliratú 5. szimfóniája (A tűz költeménye – 1910) zárta a programot. Eksztázis és halál? Összeillik a kettő? Igen, hangzik a megnyugtató válasz, hiszen az eksztázis kimozdulás a normalitásból: önkívületi állapot, elragadtatás, módosult tudat. Aki hisz a lélek halhatatlanságában, hogyne hinné-remélné, hogy a halál is valami hasonló?

Kovács János
Kovács János

Nagyszerűen kitalált koncert, amelyben a művek poétikája éppúgy rímelt egymásra, ahogyan zenéjük is termékenyen folytatta-kiegészítette egymást – s mindehhez ihletett, magas színvonalú előadások csatlakoztak. Példaértékű est, amely után úgy érezhettük: így érdemes, ilyen szellemben és a kivitelezés ilyen színvonalán van értelme zenekultúrát építeni. Kovács János máskor is mindig tisztán, sallangtalanul, teljes szakmai alázattal vezényel, most is így irányította a Rádiózenekart – de ki ne vette volna észre, hogy közben együtt lobog a Szkrjabin-művek lángjával, és ezt a lobogást átadja zenekarának is.

A koncertet keretező két interpretáció a maga különleges tónusaival, hangzásképével, átszellemült zenei magatartásával kiválóan érzékeltette, mi a különbség az egymáshoz időben közel eső két darab közt. Kovács János és a Rádiózenekar világosan mutatott rá, hogy míg Az eksztázis költeménye még a poszt-trisztáni késő romantika feszültségközpontú formaépítkezésének és soha nyugvópontot nem lelő harmóniavilágának képviselője, az alig pár évvel később keletkezett Prométheusz, ez a rejtélyes mű a maga „misztikus akkordjával” már a korai modernség példája. Ezt jelzi köztessége is: bár szimfónia, kórust is megszólaltat, sőt a versenymű műfajával is kacérkodik, hiszen a zenekarral mindvégig igen nehéz concertáló zongoraszólam folytat párbeszédet.

A színgazdagon játszó Rádiózenekar partnereként a mű emelkedettségét meggyőzően közvetítve énekelt a Rádiókórus (karigazgató: Pad Zoltán), a billentyűk mellett pedig fölényesen győzte a rendkívül bonyolult szólam nehézségeit dr. Báll Dávid.

Ránki Dezső
Ránki Dezső

És Liszt? A második rész elején a Prométheusz előadásában kitűnően működött a jellegzetes kétpólusú „lamento e trionfo” dramaturgia. Kovács János nem palástolta a kompozíció dallamvilágának zordságát – a komor-harcias tematikus profilt. Ez megfosztja a darabot attól a népszerűségtől, amely a Les Préludes-nek, a Mazeppának vagy a Tassónak jutott osztályrészül. Ugyanakkor az előadás ereje, lendülete, a kidolgozás igényessége és a karakterizálás ihletettsége a mű minden szépségét felszínre segítette – az ilyen megszólaltatások valóban alkalmasak arra, hogy egy kevéssé népszerű alkotásnak új híveket szerezzenek. A végére tartogatva a legbecsesebbet, a kritikusnak a beszámolót a Haláltánc magánszólamát megszólaltató Ránki Dezső teljesítményével kell befejeznie, hiszen még a ritkán hallható Szkrjabin-művek ünnepszámba menő megszólaltatása ellenére is ez volt a teljes koncert legszebb ajándéka. Ránki számára ez a hét Liszt jegyében telt: hétfőn a Nemzeti Filharmonikusokkal játszotta az A-dúr zongoraversenyt, csütörtökön a Rádiózenekarral a Totentanzot. Előbbiben az egyensúlyteremtés rá oly jellemző bölcs képességét kamatoztatta magasrendűen, utóbbiban Liszt nyomán maga is megfestette a pisai Campo Santo középkoriasan hideglelős Dies irae-freskóját A halál diadaláról (Il trionfo della morte). Az ő muzsikálása is látomás volt – mint e remek koncert valamennyi produkciója. És hogy Ránki még az ilyen nyers, vad virtuozitású zenében is mindig csiszolt és perfekt marad; hogy még ilyenkor sem veszíti el a kontrollt? Ez az ő páratlan művészegyéniségének védjegye. Elemi erejű előadást nyújtott, mégis minden részletében túlzásoktól menteset és tökéleteset, a technika vagy a szellem pillanatnyi megingása nélkül. 

Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2017. szeptember 28.