Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A TRANSZVESZTITA ÉS AZ ŰRUTAZÁS

Acid Mothers Temple / 13. Újbuda Jazz Fesztivál
2017. okt. 3.
Egy plafont karcoló gitár, több deres szakáll és egy miniszoknya adott egymásnak intenzív randevút a jeles japán zenekar budapesti koncertjén. GREFF ANDRÁS ÍRÁSA.

A kortárs japán művészet megannyi elágazásának legsajátosabb közös motívumát a nyugati világ előszeretettel éri tetten a szertelen erőszakábrázolásban, pedig lehet, hogy inkább a humor felhasználására kellene figyelnünk. Hiszen ha belegondolunk, a féktelen erőszak a mi kultúrkörünkben sem áll semennyire sem távol a gondolkodástól (a gyakorlatról már nem is beszélve), legfeljebb szégyenlősebb formákat ölt, míg a humor legéretlenebb formáinak szívből jövő, szégyen- és iróniamentes alkalmazása az óvodaudvarból kinőve tökéletesen idegennek tűnhet mindnyájunk szemében. Az egyébként a kicsapongás megannyi változatában jelentőset teljesítő – hogy mást ne mondjunk, jelenleg úgy a nyolcvanadik nagylemezénél tartó – Acid Mothers Temple kollektíva koncertjein például bármikor számítani lehet rá, hogy – mint hat-hét éve, a Makoto Kawabata gitáros körül gyakorta változó felállású társaság első budapesti koncertjén – egy szívhez szóló pszichedelikus lebegés után, mondjuk, egy nadrágsliccel és kólásüveggel elővezetett geg következik, amelyet még a Mikroszkóp Színpad vezetői is elfogadhatatlannak minősítenének.

Acid Mothers Temple
Acid Mothers Temple

A zenekar péntek esti koncertjén a saját jogán is nagy névnek számító Tabata Mitsuru (a szilaj kísérleti rockzenéjével a világot úgy 30 éve sanyargató Boredoms alapítótagja) vállalta magára a vérbeli japán térfamesterség komoly teherbírást igénylő feladatát. Ő ugyanis afféle posztszürreális drag queenként, dizőzmaskarában, méregzöld parókában és ehhez illően szemsajdító tollboával érkezett a színpadra zord megjelenésű, imázsukat nagyjából egy szamurájfilm és a Japán Vörös Hadsereg tagjait mutató körözési plakátok közé belövő társai mellé, hogy egyszer-kétszer (mondani se kelljen: a legkevésbé adekvát percekben) az elképzelhető legdarabosabb férfimozgással dévaj táncot lejtsen. Majd aztán sebesen visszakapja kezébe gitárját, és ugyanazzal a Buster Keaton-i pókerpofával, ütemet nem tévesztve fessen meseszép díszítőmotívumokat a zajfolyam legfelső rétegére.

Mert zenéjében az Acid Mothers Temple ugyanakkor nem ismer tréfát. Nem mintha valamiféle professzori szigor jellemezné a zenekart, de nyilvánvalóan elképesztő koncentrációt igényel minden tag részéről, hogy ezeket a kavargó, egyre magasabbra és magasabbra emelkedő, hosszú szerzeményeket ilyen szivárgásmentesen egyben tartsa. Az AMT zenéjében számos stílusirányzat jellemzői egyesülnek, a végeredmény meglepő módon mégsem valamiféle ezerszínű, eklektikus kavalkád. Éppen ellenkezőleg: a gitárját a koncert végén a plafon felé útjára eresztő Makoto és társai hihetetlenül éles szemmel kutatják fel, majd illesztik össze résmentesen a 60-as, 70-es évek előremutató zsánereinek és határtágító zeneszerzőinek egymástól látszólag oly különböző, lényegüket tekintve azonban szoros rokonságban álló motívumait.

A színpadon a free jazz kötetlen ritmusai, a német experimentálisok motorikus lüktetése, Hendrix zsongító gitárrohamai, a Black Sabbath sötét metált és meditatív jazzfutamokat egymáshoz közelítő dohogása és Stockhausen helikopterrotorok hangjait is a mű szövetébe erőszakoló vonósnégyesének szellemisége szervesül váratlanul tökéletes egységgé. Amit végeredményben hallunk, leginkább a hagyományos dalstruktúrák meghaladásának, azon keresztül pedig a szünet nélkül táguló univerzum – és hű tükre, a kötelékeit lerázó emberi fantázia – himuszaként felfogható. A minden földi jón és rosszon túlmutató, szolidan eksztatikus zenefolyamot mindig másik hangszeres indítja improvizatív szekvenciákkal kikövezett útjára, hogy aztán az egymás között a külső szemlélő számára szinte deketálhatatlanul finom jelzésekkel kommunikáló, mégis minden szokatlan helyre illesztett hangnemváltásnál kibillenthetetlenül együtt lélegző zenészek hol sistergő zajlávával, hol törékenyen csilingelő galaktikus popzenével nyűgözzék le a tátott szájjal és ütemesen ide-oda rezgő fejjel bámuló közönséget. Amelynek tagjai a végén talán már maguk is szívesen eljárnának egy merészen villantós, zöld parókás kánkánt – pedig nagy tétben mernénk fogadni rá, hogy néhány órával korábban nem ebben a hangulatban indultak neki az utolsó szeptemberi péntek éjszakának.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek