És hogy egyik szabad asszociáció sem feltétlenül tévút, azt rendesen megtanultam a Belgrádban töltött három este alatt. Az idén ötvenegyedik (!) kiadását ünneplő Bitef Fesztivál maga az élő színháztörténelem. Fájdalmas lesz, amit mondok, de a vendéglistát elnézve mégis indokolt: aki itt nem lépett fel az elmúlt fél évszázadban, az nem tényező a XX. század színházművészetében (hogy nem a levegőbe beszélek, arról lásd Miklós Melánia fontos, kontextusteremtő és -értelmező írását a Színház 2014. februári számában, ahol a magyar fellépőket is listázza). Egy ilyen örökség legalább annyira súlyos, mint felszabadító erejű: az utóbbi pár évben a Bitef keresgéli az útját, műsortervével életben maradási stratégiát mutat az egyre nyomasztóbb, mert rendesen felpörgetett nemzetközi fesztiválbizniszben.
 Mount Olympus. Fotó: Wonge Bergmann |
Az idei válogatás – Ivan Medenica művészeti vezető és Filip Vujosevic dramaturg munkája – egyszerre nyúlik vissza a gyökerekhez, miközben szédítő magabiztossággal mutat a holnap felé. A szemtanúk beszámolója szerint nem meglepő módon a legnagyobb durranás persze Jan Fabre 24 órás, szünet nélküli (legközelebb jövő januárban Madridban látható) Mount Olympusa volt, amit a szerb nemzeti tévé kultúrcsatornája élőben közvetített. És miközben az amúgy senki által nem követett csatorna nézettségi rekordokat döntögetett, a monstre dionüszoszi esemény szervezői kaptak hideget és meleget is. Onnan jött támogatás, ahonnan sosem gondolták volna (a szerb ortodox egyház fejétől), és onnan árad a gyűlölet, ahonnan nagyjából számítottak rá (a szerb parlament jobberjeitől, de a dolog még a liberálisokat is elbizonytalanította). Míg nálunk nagyjából Alföldi István, a királya ugrotta meg legutóbb a közvélemény ingerszintjét, itt Fabre – akinek előadása a Bitef négy díjából hármat, a zsűri fődíját, a közönségdíjat, illetve a Politika című napilap újságíróinak díját bezsebelte – pánhellén élő mitológiashow-ja vert ki minden biztosítékot: a görög mítosz amorális, mocskos, perverz, és persze ettől végtelenül emberi és esendő arcát mutatja fel ez a minden értelemben kivételes színházi esemény.
A Jovan Cirilovról, a Bitef 2014-ben elhunyt alapító atyjáról és legendás művészeti vezetőjéről elnevezett díjat a zsűri az iráni Mehr Theater Group-nak és a társulatvezető Amir Reza Koohestaninak ítélte a Hallgatás című előadásért. Hallás, hallgatás, kihallgatás, elhallgatás, tulajdonképpen mindegyik, a fogalomhoz közeli jelentés ott gomolyog ebben a különös, visszafogott, nekem kissé nehézkesen, de azért beinduló előadásban. Koohestani a kortárs iráni színház Nyugaton legismertebb alakja, aki rezidenciaprogramok és ösztöndíjak nyertese, Iránban készített előadásai pedig rendre megfordulnak Európában, gyakran német nyelvterületen, ahol maga is rendezett és rendez.
 Hallgatás. Fotó: Amir Hossein Shojael |
A Hallgatás kiindulási pontja olyan banális, hogy a húsbavágó társadalmi problémákhoz meg színpadi élveboncoláshoz szoktatott kritikus énem először el se akarja hinni: tényleg erről fognak beszélgetni a következő hetven percben? A teljesen üres, hátul vetítővászonnal borított színpadon előbb egy, majd egy másik fejkendős nő jelenik meg, általában külön, néha együtt vannak jelen, és beszélnek, kifejezően, érzelmesen, szenvedéllyel és hittel. Nincsenek támpontok, de valamifajta kihallgatás ez, a nézők között, az egyik sorszélen ülő, de többségünknek láthatatlan, katonás hangú, türelmetlen és ideges női hang faggatja a lányokat arról, mi történt a kollégium egyik szobájában. Valaki hallott valamit, senki nem látott semmit, de annyi biztos, hogy az egyik lány szobájában megfordult egy fiú, valaki erről jelentést írt az igazgatónak, így most házon belül nyomozás indult. Újabb és újabb variációkat hallunk, fel- és beismerések, elharapott mondatok rajzolják meg egy kultúra arcképét.
Ahhoz, hogy átéljem ezt a szituációt, nagyjából mindent el kell felejtenem, amit a nyugati színházról gondolok, és arra koncentrálnom, hogy valahol, távol, a világ másik felén ez igenis probléma tud lenni. Koohestani hosszú-hosszú, minimalista expozíciója aztán szokatlan irányba halad tovább, amikor kézzel fabrikált, fejre erősíthető videókamera kerül előbb az egyik, majd a többi szereplő homlokára. A kivetített, hol a szóban forgó „kollégiumban” előre rögzített, hol élőben a színház különböző tereiből közvetített felvételek és az elhangzó szöveg különös viszonyba keveredik egymással. A lineáris történetet apró szakaszokra osztja a rendező, hogy visszapörgesse és újrajátssza őket, előzményeket és következményeket pakol a sztorira, majd legvégül időben is kitágítja a szüzsét, és a hétköznapi esetnek globális és aktuális kontextust ad. Egyszerű, pontos, hatásos, hiányérzeteim ellenére is erős előadás.
 Die Vernichtung. Fotók: Birgit Hupfeld |
A Bitef feladatának tartja azt is, hogy felhívja a nemzetközi színházi közösség figyelmét olyan fiatal alkotókra, akik még nincsenek pályájuk csúcsán, de érdemes lehet megjegyezni a nevüket. Az, hogy a berlini születésű, idén harminc éves Ersan Mondtagtól két előadás is szerepelt a főprogramban, egyértelmű állásfoglalás és üzenet. Az Orhan Pamuk világhíres regényéből a hamburgi Thalia Theaterben készült Hó című előadása laza asszociációk mentén építkező meditatív, az eleinte érdekes vizuális megoldások ellenére számomra mégis sokszor kifejezetten unalmas produkció. Nem úgy a svájci Koncert Theater Bernből érkezett Die Vernichtung (A megsemmisítés), ami nem úgy és nem azért egyhangú előadás, mint az előző.
Amit bármeddig szívesen elnéznék, az a rendező maga tervezte látványvilág. Tágas, elvadult kert a színpad, tóval, módosított-rontott antikszobor-másolatokkal, hintával, kitömött vadkanokkal. Pásztori idill helyszíne lehetne, ám a hangszórókból bömbölő Német requiem alatt a hátul jobbról álló boltíves szárnyasajtó mögött látható, talán Utolsó ítélet-festményről egyszerre lezuhan négy alak. Az egy nő és a három férfi teljesen meztelen, vagyis szűk, festett testdresszt visel, amik expresszionista festmények tobzódó, nyomasztó, sötét színvilágát idézik fel, miközben törzsi testfestésekre is hajaznak.
 A képek forrása: Bitef Fesztivál |
A négy figuráról lassacskán kiderül, hogy a mai fogyasztói társadalom magas polcon lévő bukott angyalai. Olga Bach töredékes, epizodikus szerkesztésű szövegét mondják, kántálják a sikeres és unatkozó hipszterek, többek között például drogokról, szexről, orgazmusról, városi zavarkeltésről, céges határidőkről, edzett testekről, menekültekről, zsidókról és így tovább. A fináléhoz közeledve egyre több didakszis csepeg a szövegbe: ha eddig nem jöttünk rá, értsük meg végre, hogy ilyen világban élünk!
Az elhangzottak és a választott helyszín között feszülő távolság tovább növekszik a közegidegen színpadi akciókkal. A szereplők marionettbábként, zombikként vagy robotként mozognak, máskor mechanikus tornagyakorlatokat végeznek, futnak, ugranak, minimális lépéskombinációval táncolnak, esetleg elviselhetetlenül hosszan, gépiesen kefélnek. Újra mondom: a látvány lenyűgöző, de nem tudok szabadulni a nyomasztó érzéstől, hogy Mondtag kezében a színész nem több, mint magatehetetlen, egy külső hatalom szeszélye szerint életre keltett és megtáncoltatott báb.