Fábry
2017.10.02.

Fábry Sándor műsorával kapcsolatban egyetlen dolgot biztosan állíthatunk: ha pár éve véget ér, valószínűleg a néző és a showman is jobban jár. GERA MÁRTON KRITIKÁJA.

Ha van igazán lehangoló történet a magyar televíziózásban, akkor Fábry Sándoré kétségkívül az. Ma már talán csak az idősebbek emlékezhetnek arra, hogy voltak olyan idők, amikor a manapság mindössze a „mosatlan gyümölcslé” veszélyeire figyelmeztető showmant akár még viccesnek is nevezhettük. És nem úgy volt vicces, ahogy a mostanság a képernyő közelébe valamely megmagyarázhatatlan okból odaférkőző stand-uposok, hanem olykor tényleg voltak történetei, gondolatai, meglátásai arról, ami körülötte zajlott. Fábrynak néha volt élményanyaga, amelyet tudott mozgatni, el tudott mesélni családi karácsonyokat, idegeskedő apát, meg olyan dolgokat, amiken kacagott a néző, és amiért még jelen sorok írója is elzarándokolt a tévés felvételére egyszer-egyszer. Hogy ebben mekkora része volt annak a gegcsapatnak, amelynek tagjairól általában alig tudunk valamit, azt most inkább ne firtassuk.
 
Persze, Fábry Sándort számtalan okból lehetett utálni is: mert direktben nyomta a politikát, mert a káromkodást, a tahóságot, az altesti humort kötelező stíluseszköznek érezte, és mert szívesen mesélt el egy-egy történetet többedjére is, így ma már aligha van olyan ember az országban, aki ne tudná, hogyan állított karácsonyfát a Fábry család.
 
Ha nem lett volna egyértelmű: ez természetesen a múlt, már nem is igazán emlékezni rá, csupán néhány YouTube-videó tanúskodik róla, hogy voltak idők, amikor Fábry Sándor képes volt megnevettetni a közönségét. Mindenféle dilemma nélkül lehet mondani: ma már ez egyáltalán nincs így. Amikor például elkezdjük nézni a köztévén (pontosabban a Dunán) immár évek óta futó műsorát, ami nemes egyszerűséggel csak Fábry névre hallgat, leginkább az juthat eszünkbe, hogy a korai nyugdíjazás valóban áldásos dolog. Mert ha Fábry Sándor műsora, mondjuk, öt évvel ezelőtt véget ér, vélhetőleg mindenki jobban jár, és ma már ő is egészen nyugodtan tarthatna  ilyen-olyan előadásokat szerte az országban, mindenki legnagyobb megelégedésére.
 
Fábry Sándor (Szkárossy Zsuzsa felvétele)
Fábry Sándor (Szkárossy Zsuzsa felvétele)
Ehhez képest kéthetente jelentkezik showműsorával a köztévén, amelyről a hivatalos tartalomismertető azt írja: „igazi »one man (sic!) show«”, és ebben van is némi igazság. Hiszen a Fábry Fábry Sándorról szól: Fábry Sándor bejön a stúdióba, felmegy a színpadnak nevezett pódiumra, ám ennél a pontnál kissé meg van lőve a néző, hiszen az már nem olyan egyértelmű, mit is csinál ott. Humorizálni biztosan nem humorizál, pedig a műsor egyik, manapság rövidebb fele elméletileg erről szólna. Hogy a főszereplő sziporkázik, dobálja be a jobbnál jobb vicceket, az emberek meg kacagnak a stúdióban, csapkodják a térdüket, és nem pusztán unalmas, a show előtt felvett vágóképek jelzik, hogy a közönség nevetni is tud ám.
 
Amit ma Fábry Sándor csinál a műsor első, sokszor csak stand-uposnak nevezett részében, az általában inkább kínos, mint vicces, és furcsa módon néhány elejtett megjegyzése („humorisztikusnak szánt”) arról árulkodik, hogy talán már ő sem hiszi el, hogy itt a „humorbonbonok, humorlabdacsok és humorpetárdák” repkednének csütörtök esténként. Ami van, azt leginkább modorosságnak szokás hívni, bár aki először hallja, lehet, megmosolyogja a harmincegyedik viccet, amely a székely fiúról és apjáról szól (különös, a legutóbbi adásból ez valahogy kimaradt), és akár mókásnak is tűnhet, hogy Fábry Sándor olykor túlságosan is elnyújtott szüneteket tart, finoman jelezve, hogy amúgy elhangzott egy poén, viszont ez senkinek sem esett le.
 
Utóbbi nem túl meglepő, mivel a ma már tíz percnél csak a legritkább esetben hosszabb monologizáló részben olyan zsenialitások hangzanak el, mint hogy „elképzeltük, milyen lenne a szeszesvébé”, amely blokkot Fábry Sándor a magyarok alkoholizálási szokásairól szóló, érdekesnek semmiképpen sem nevezhető elmélkedésével vezeti fel, majd igen gyakran odanéz a kamera mellé, és kvázi felolvassa a következő „poént”.
 
Néha-néha feldereng valami (családi sztorik, utazások), ami emlékeztet egy hajdani Fábryra, de ez gyorsan tovaszáll, hiszen rögtön érkezik egy nem túl eredeti szóvicc, netán éppen az a „jelenet”, amely valamiért évekkel ezelőtt beragadt a showmannek, és egyelőre senki nem szólt neki, hogy ezt annyira mégsem kellene erőltetni. Arról van szó tudniillik, hogy az amerikai late-night show-k (és hát a Fábry valami ilyesminek indult anno az MTV-n, aztán folytatódott az RTL Klubon, hogy a NER-érában nem meglepő módon visszatérjen a köztévére) eleme, hogy a főszereplő mindig a közönséggel kacsint össze, soha nem gúnyolja ki utóbbit, nem élcelődik a hiányosságain, hanem inkább vele együtt nevet a vendégen, a témán, bárkin és bármin. A Fábryban azonban gyakorta megjelenik a showman népnevelői attitűdje, és egy-egy kiszólás erejéig a stúdióban ülő közönség valamely fiatalabb tagjához szól, hogy jelezze, lám-lám, ő már nem is ismeri ezt vagy éppen azt a kifejezést, nem tudja, ki volt ez a nagy ember, hová fajult ez a világ.
 
Ennél viszont van egy jelentősebb probléma is a Fábryval, ami tulajdonképpen megöli az egész koncepciót. Mert azt nehezen lehet állítani, hogy lényegében kormánypárti humoristaként lehet jó politikai humort csinálni. Az óvatoskodás, a kényes témák kerülése ebben a műfajban nem megy, vagy az lesz belőle, mint itt, vagyis hogy Fábry szinte teljesen háttérbe szorítja a politikai humort, és marad a fentieknél, mindössze aprócska, súlytalan megjegyzéseket tesz az országban zajló folyamatokra, vagy visszafelé mutogat, de hát ezek ereje nagyjából a székely viccekével van egy szinten.
 
Mindezek után azt lehetne várni, hogy a műsort a második blokk, a beszélgetős részek tudják megmenteni, ám aki erre számít, a lehető legnagyobb mértékben fog csalódni. Alighanem elég nagy, ám mégis helytálló közhely lett mára, hogy Fábry Sándort nem érdekli a vendége, és hiába érkezik hozzá operaénekes, színházigazgató, zongorista, kaszkadőr, szépségkirálynő, neki mindig valamiféle történet jut eszébe, amelynek elmondása közben ki is néz a közönségre. Az is bevett eszköz, hogy néhány formula („hát, isteni; hát, csodálatos; a fiatalabbak kedvéért”) után előre elmeséli a vendég sztoriját, vagy éppen egy „azt meséld még el, kérlek szépen” fordulattal jelzi, hogy most minek is kellene következnie.
 
Mindezekből könnyű kitalálni, hogy a Fábryt valójában az menti, ha olyasvalaki ül a showmannel szemben, aki önmagában is érdekes, hiába a javarészt értelmetlen kérdések. Így volt ez legutóbb is, amikor Várdai István csellista járt a műsorban, aki izgalmas történekkel tudott szolgálni zenéről, tanításról, vagy éppen egy igen drága Stradivariról, ám ez aligha a műsor arcának érdeme, aki megtartva szokását, még mindig a már tíz éve is hallott intelmekkel fejezi be show-ját: ne igyunk mosatlan gyümölcslevet, éljenek a csajok, ne feledjük, hogy Beethoven a zene Mozartja, és rakjuk a kezünket a paplan fölé. Bár ennél talán van egy fontosabb tanács is, noha ezt már nem Fábry Sándor mondja: tartsuk a kezünket a távirányítón csütörtök esténként!
Szerző: Gera Márton