Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NYITRAI PUZZLE

26. Nyitrai Nemzetközi Színházi Fesztivál
2017. szept. 26.
A régió egyik legjelentékenyebb színházi fesztiválja idén rejtvényfejtésben utazott. JÁSZAY TAMÁS ÖSSZEFOGLALÓJA.

Az idei jelszó: #fundamentals, illletve Nyitra-szerta kiplakátolva: #fundamentals. Vagyis a lényeg azért az élvezeten kell(ene), hogy legyen, még ha alapvető jogok és alapigazságok köré is rendeződik a program. Nagyon bírom, ahogy ez a fesztivál „kinéz”: a játékos kedvű nézők – és ez Nyitrán alapvetés, nem választás kérdése – az idei, függőleges és vízszintes betűhalmazból kialakított plakátokon filctollal jelölhetik be a nekik értelmes és kedves szavakat. A gyökerekre, valamiféle elképzelt és folyton roncsolódó közös alapra koncentrált a huszonhatodik kiadás, amiből néhány előadást kiemelek.

A nyitó előadás címének eredetije, a Pursuit of happiness az amerikai Függetlenségi nyilatkozat elejéről való idézet, ahol az elidegeníthetetlen jogok között találni az élethez, a szabadsághoz, illetve a boldogságra törekvéshez való jogot. Nagy szavak, fontos fogalmak, mégis hajlamosak vagyunk megfeledkezni róluk, éppen ezért kell időnként szembesíteni vele, hol és hogyan is kezdődött ez az egész. A kafkai nevet választott világhíres, de Magyarországon gyakorlatilag ismeretlen amerikai társulat, a Nature Theater of Oklahoma (az OK Theater, ahogy magukat nevezik) válság és átalakulás után van. A két alapító, a szlovák Pavol Liska és felesége, Kelly Cooper új produkciója a szlovén kortárstáncos csapattal, az EnKnapGroup táncosaival készült. A Pursuit of Happiness két órája olyan utazás, ahol hiába van a mitfahrer kezében térkép és iránytű mellett még gps is, amikor már épp úgy éreznénk, hogy tudjuk, hová tartunk, a sofőr hirtelen félrerántja a kormányt, hogy úttalan utakra vezesse a kompániát. 

A díszlet stilizált, tágas vadnyugati kocsma, színpadszéles pult. A falon puska (igen, elsül), italok, méretes vadásztrófea meg egy szomorú könyvespolc, alatta felirat: „LIBARY”. A sombrerós, kackiás bajszú kocsmáros (Mezei Bence) az előadás elején hosszan, lúdtollal ír, mint egy szerzetes, közben félkézzel szolgálja ki a szótlan, ám annál rosszkedvűbb cowboyokat és cowgirlöket. Nagyon amerikai ez az egész, rossz westernekből ismerősek az alakok, a tartásuk, a gesztusaik, valami mégsem stimmel. Az előadás szövege az OK Theater vezetőinek és a szlovéniai, amúgy nemzetközi csapat másfél éven át tartó levelezéséből született. Csizmás, kalapos, bőrnadrágos, hiányos fogazatú hőseink precízen koreografált, bejátszott hangokkal illusztrált lövöldözésbe és verekedésekbe bonyolódnak a hosszú szöveges jelenetek végén. 

A szövegek is több mint meglepőek: hol Thoreau-ról, hol a művészet lényegéről elmélkednek erős déli akcentussal, mesterkélt hanghordozással, jól megrágva minden szótagot. Néha mintha egy nyelvkönyv mondatait olvasnák fel, máskor meg nyakatekert, szótármélyi kifejezésekkel jönnek. A legfurcsább mondatoknál a szereplők döbbenten merednek ránk, mulatságos pillanatokat szerezve. Az irónia, a humor mozgatja egyébként is a sajátos boldogságmissziót, melynek első fele stilizált verekedésekbe torkolló monológokból és párbeszédekből áll, míg a második rész a kocsmáros elbeszélése arról, milyen kalandokba keveredett Irakban az osztrák Red Bullos kamionnal megérkező EnKnapGroup az amerikai katonákkal és a helyiekkel, meg a fejük fölött idegesen köröző drónokkal. Igen, ez legalább akkora őrültség, mint amekkorának hangzik, ám a vadnyugati karikatúrák szinte közömbös természetességgel öltenek magukra színes fejdíszt meg rikító tollboát, hogy elképesztő csoportos koreográfiát prezentálva hajtsák végre a hagymázas vízióit megállíthatatlanul elősoroló tulajt. Aki a végén közli, hogy fikciója eladó, s az új tulaj talán épp közöttünk ül…

Határozott túlélőtúra jelleget öltött a hivatalosan este nyolckor kezdődő és hajnali hármas (!) hazaérkezéssel végződő, Nyitrától keletre, egyórányi autóútra fekvő Batovce (Bát) felkeresése, ahol négy szlovák független társulat közös produkcióját láthattuk Miracles címen. Írhatnék olyanokat, hogy a csoda most elmaradt, de nincs okom ironizálni, hiszen a vállalás komoly, a résztvevő csapatoknak érezhetően téttel bír, még akkor is, ha a fenti időintervallumon belül a nettó előadásidőt úgy legfeljebb két órára saccolom. A többi idő a jövés-menéssel telt el, ami gyakran értelmetlen és értelmezhetetlen séta volt az alig ezerfős község tökéletesen kihalt kül- és belterületein. A mindenre rácsodálkozó újszülöttek kedvéért meg lehet ezt lépni, meg hát a kivilágítatlan földutakon vagy vizes fűben csúszkálás amúgy is létező hobbi, de a mindig elégedetlen kritikust a nagyjából előre sejthető körülmények kevésbé, a tartalom annál jobban érdekelte. 

És végül kaptam is ajándékot meg nem is: a négy, elhúzódó jelenet között ugyan vannak kapcsok és átfedések, de inkább nem, ami érthető is, hiszen a kiinduló kérdésre nyilván mindenki más választ ad – mit jelent nekem a csoda? Az alkotók közül volt, aki kisebb, mások nagyobb csodákban gondolkodtak. Erős és mágikus felütés a község szélén lévő víztározónál tett látogatás: a mozgásközpontú Debris produkciójában a nagy víz túloldalán lévő mezőre nyolc izgága, fehérruhás, zseblámpás lény érkezik, különféle pozitúrákba merevedve haladnak előre lassan, majd a közelükben előbukkanó szarvasagancsos nő átvezeti egyiküket – és minket – a néma vízfelülethez, ahol Händel Lascia la spináját élő csellókísérettel adja elő egy operaénekesnő egy csónakban állva. A második helyszín az iskola, ahol Sláva Daubnerová Shakespeare-szonettekből kiindulva enigmatikus, mégis egyértelmű jeleneteket vitt színre. Talán egy családot látunk, különböző, többnyire némán előadott, lírai szituációkba helyezve, karambolozó autók között kimerevítve, egy mezőn étkezéshez készülődve vagy üvegfal mögött lassan ködbe veszve. Az egész vállalkozást koordináló Poton Színház a helyi katolikus templomba visz minket. Éjfélkor lépünk be, néma, zseblámpás alakok mutatják az utat a karzatra, ahonnan alig látni, mi történik lent a padsorok között. Az oltárig előrehaladó maszkos alak arcáról vagy kéttucatnyi fehér álarc hullik le, akkurátusan elhelyezi őket a padok szélén, majd sötét után civileket látunk lent ülni, maszkokkal az arcukon. Hatalmas, belülről világító gömböket helyeznek el szertartásosan az oltár előtti asztalon, amikbe egyesével belenézhetünk: bennük színes mikrovilágok. Az utolsó felvonás a Honey and Dust műve, az állítólagos zsidó temető melletti elkerített mezőn avantgárd gesztusok sora vár ránk: felgyújtott szék, piros festékkel kiszínezett bábu, magányos frekvenciavadász és hasonlók, végül apró sátrak elé kell letérdelni vagy lefeküdni, a fehér leplek mögött kicsinyített múzeumi enteriőrök a Guernicával és más művekkel. 

A négyrészes előadásnak nehéz összefüggő értelmezést adni, mindenesetre annyi világos, hogy a hétköznapiban rejlő varázslato(s)t keresik, és többnyire meg is találják az alkotók, és eközben alapvető(en emberi) struktúrákat is felidéznek. A négy őselem, a rítus fontossága, a lokálisban tükröztetett globális és univerzális – e fogalmak mentén dekódolható a térben-időben egyaránt elhúzódó utazás. A mitikus gondolkodás kortársi újrahasznosításának vagyunk tanúi és némelykor résztvevői: az alkotók elmélyültséget, befelé koncentrálást és a világot felépítő atomok és elemek iránti odaadó figyelmet kívánnak tőlünk. Ami biztosan nagyobb hatásfokkal működhetne hatékonyabb logisztikai keretben. 

Black Black Woods
Black Black Woods

A mítosz nyomvonalán haladt a fesztivál egyik, ha nem legkülönösebb előadása, a cseh Cirk La Putyka társulat jegyezte Black Black Woods. A szlovák Jozef Frucek és a görög Linda Kapetanea párosa, a Rootlessroot felel a rendezésért: néhány éve a Sziget Fesztiválon tőlük látott Collective Loss of Memory máig meghatározó élményem. A Black Black Woods összességében négyórás performansz, aminek utolsó másfél órája a szoros értelemben vett előadás. Az ezt megelőző órákban az üres színpadon kialakított zen kert felépülését nézhetjük, illetve a két (fő)szereplő, idősebb és ifjabb Rostislav Novák, apa és fia életéből videófelvételek, hangbejátszások követik egymást, továbbá elhangzik a Kalevala 36. éneke, melyben Kullervo, a tragikus sorsú eposzi hős győzelméről és haláláról esik szó. 

Ami pedig ezután történik, egyszerre felemelő, megrendítő, és hétköznapi fogalmakkal alig elmesélhető. Apa és fiú egymás iránti szeretete, gyűlölete, haragja, ragaszkodása, kiszolgáltatottsága, gyengesége, nyers ereje jelenik meg plasztikus és archaikus képekben. A két férfi hasonlóan erőteljes, mégis teljesen más alkatú: a súlyemelő típusú fiú és az évek ellenére is egykori jó formáját mutató apa tökéletes páros. Mélyről jövő, ősi gesztusok, szavak nélkül is részletesen elbeszélt mitologémák újrajátszásait látjuk a lassan csordogáló időbe hajítva. Az epizódok feleselnek egymással, az akciót mindig reakció követi, a jelenetek felülírják, kicsúfolják, idézőjelbe teszik egymást. Mondok pár példát, és világos lesz a dolog. A fehér furnérlemezekkel beborított, vagyis azokból kialakított hatalmas „kertre” a fiú lendületes ákombákomokat ír és rajzol, hosszan, a vége felé már fizikai teljesítőképessége határán járva. Az apa jön, és narancs festékkel akkurátusan lekeni majdnem az egészet. A fiú agyagtömbökből különös, magasba nyúló szobrot épít, teremtő dühvel, teljes erőből dobja-hajítja egymásra a többkilós, amorf tömböket. Az apa elfoglalja, lerombolja, kigúnyolja és szétszedi a trónszéket. A fiú romboló dühe a meghódított színpadi tér ellen fordul, és miután egy méretes kőgömbbel látványos és veszélyes erőgyakorlatokat hajt végre, szó szerint szétrombolja az egységet földön és az égben egyaránt. És közben a hangszórókból üvölt az ötfős rockzenekar által élőben játszott zene, mi meg azon ámulunk, hogy ezt az ízig-vérig macsó produkciót mennyi gyöngédség és szenvedély feszíti. 

Zvizdal
Zvizdal. A képek forrása: Nyitrai Nemzetközi Színházi Fesztivál

Amennyire szólt ez az előadás az életről és a mindenáron élni akarásról, legalább annyira beszélt a belga BERLIN csoport Zvizdal (Csernobil közel s távol) című különleges installációja a halálról és az elmúlásról. Az előadás a csernobili katasztrófa sújtotta, pusztulásra ítélt és kötelezően kitelepített zónába visz. Az egykori Zvizdalban már csak egyetlen házaspár él, jó harminc éve magányosan, elektromosság, telefon, szomszédok nélkül. És persze, hogy a túlélésről szól a színházteremben levetített, öt éven át készített, szűk másfél órás film, de számomra mégsem (csak) arról: amikor a kamerán keresztül először nézünk az ukrán Philemon és Baucis szemébe, lehet tudni, hogy ennek a történetnek nem lesz, nem lehet jó vége. Két oldalról, épített lelátókon üljük körbe a mozivásznat, ami alatt a helyszínként szolgáló ukrán tanya kicsinyített modellje látható nyáron, télen és ősszel. Minikamerák mutatják közelről az aprólékos pontossággal elkészített épületeket és kertet, néha a dokufilmből blue box technikával befényképezik a beszélőt valamelyik épületbe – ez utóbbi nemigen ad semmit a történet nélküli történethez. Lehet, hogy az alkotók nem bíztak eléggé két főhősükben?

A téma megközelítése kivételes: a Zvizdal a hiányon keresztül mesél a katasztrófáról. Nincsenek horrorisztikus részletek, nincs vádaskodás, se bűnbakkeresés, se panaszkodás. Sőt, valójában dramaturgiailag meglehetősen egyhangú és kiszámítható az este, hiszen a két ősöreg ember gyakran ugyanazokat a mondatokat, fohászkodásokat, ugratásokat ismételgeti, máskor meg érezhető, hogy szerepelnek a kamerának. (És feltűnő, hogy a forgatócsoport mindig a házon, a kerten kívül ragadt, egyetlen képet sem látunk a házbelsőről.) Megrendítő pillanatokból így sincs hiány: amikor a férfi „idegenvezetést” tart a filmeseknek, és megmutatja, hol volt a posta, az iskola, a kantin. Egy másik jelenetben feltűnnek az évente egyszer a helyi temetőben fekvő halottaikat meglátogató, egykori szomszédok. Közelről látjuk a nő tekintetét aznap este, benne düh és fájdalom, keserűség és csalódottság. Megrendítő, ahogy az embertelenségben is emberek igyekeznek maradni a kortárs Robinsonok: a kertkaput be kell zárni, akkor is, ha belátható közelségben nincs és nem is lesz semmilyen élőlény. A minimumra redukált emberi létezéssel premier plánban szembesülni egyszerre reményt adó és szorongató élmény.

A filmes csoport zavarba ejtő szenvtelenséggel közelít témájához: sosem látni a film készítőit, a tolmácsot is csak egyszer, hátulról. Nem halljuk a kérdéseiket, ha voltak egyáltalán, és a legtöbbször mintha csak egy véletlenül ottfelejtett kamera által random rögzített anyagokat látnánk egymás után. A szemmel láthatóan évről évre betegebb és elesettebb embereken vajon dolga lett volna segíteni a külföldi forgatócsoportnak? Egyáltalán: kellett volna segíteni rajtuk bárkinek? Önszántukból maradtak ott, ahol, hiszen – ahogy mondják – butaság azt gondolni, hogy a fű máshol zöldebb lenne. És mégis: honnantól és meddig vagyunk, lehetünk, maradunk emberek? 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek