A zérus gyár, Szívritmuszavarok / 14. CineFest
2017.09.19.

Igen jó hangulattal búcsúzott a Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál 14. felvonása. És egy új élménnyel: a zsúfoltsággal, a vetítésekről lemaradó nézőkkel. Persze ez egyelőre csupán a kisebb termekre volt jellemző, bár a kedvező időpontokban (értsd: munkaidő után) a legnagyobb teremben is szépen gyűltek az érdeklődők. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Kivételnek a péntek este számított, mert a közel háromórás portugál film, A zérus gyár csak a legelszántabbakat vonzotta be. És azokból is elszivárgott közel a nézők fele, mert a kapitalizmus halálát egy gyár bezárásán keresztül követő, nem épp a hollywoodi történetmesélés szabályai szerint építkező (csordogáló) alkotás helyenként igen sok türelmet kért a befogadótól. És akkor még senki sem tudta, hogy Pedro Pinho műve kapja majd az egyik legfontosabb elismerést (Zukor Adolf Díj), pedig ez talán segített volna átvészelni a nehezebb pillanatokat.
 
A zérus gyár
A zérus gyár
Azt még a zsűri is elismerte, hogy kissé hosszúra nyúlt az alkotás, de „a történetben felvetett probléma nagyon fontos és releváns az egész világon” ráadásul „ezt a film egy újszerű dramaturgiával és friss filmnyelvi megoldással közelítette meg”. Az összetett dramaturgia tehet arról, hogy Pinho alkotása hol dokumentumfilmként, hol dokus ízű játékfilmként, hol pedig minden gyeplőt eleresztő kísérleti filmként hömpölyög. A kísérletezés ugyanakkor az egész műre rányomja a bélyegét. A film viszonylag jól követhető és egységes stílusú első fele egy csőd elől menekülő liftgyár viszontagságait mutatja be: a tulajdonosok a Portugálián is végigsöprő gazdasági válság hatására az éjszaka leple alatt el akarják szállítani az értékes gépeket, de a munkások ezt észreveszik, és sztrájkőrséget szerveznek, de a gyártás leállítását már nem tudják megakadályozni. Egyenként hívják be őket, hogy némi fájdalomdíj fejében közös megegyezéssel eresszenek szélnek mindenkit, ám a legmakacsabbak nem fogadják el a feltételeket, számukra a gyár ugyanis nem pusztán munkahely, így végül a gyárfoglalástól sem riadnak vissza. A munkások egymás közötti vitáit, a tulajdonos mézesmázos szavait, a kétségbeesés és tanácstalanság stációit igen érzékenyen és hatásosan mutatja be az alkotás: olyan sallangmentesen tárja elénk, mintha csak véletlenül tévedtünk volna be egy Ká Európai gyárbezárásra, annak rutinos és közepesen aljas fogásait szemlélnénk.
 
Ám itt kissé elbizonytalanodik a film (ezt hívhatjuk akkor újszerű és friss filmnyelvnek), beenged egy irreálisan hosszúra nyúló vitát a haldokló kapitalizmusról és a lehetséges következményekről addig alig látott szereplőkkel a legpuritánabb dokumentumfilmek vagy tévéműsorok stílusában (egyik beszélő fejről vált a másik beszélő fejre). Majd egy szürreális musical-részlet is következik, amelyben a munkások dalban újságolják el, hogy az általuk birtokolt gyár jelentős megrendelést kapott Argentínából. Miközben azért egy-egy néma vagy visszafogott jelenetben folytatódik a realista búskomorság és céltalanság. Vagyis egyszerre ül le, esik szét és folytatódik a korábbi elbeszélés, ami kétségtelenül újszerű, ám akkor is itt érezni a leginkább, hogy egy szigorúbb vágóval egységesebb és tömörebb lehetett volna a film, a stílusbeli hullámzások nem tennék helyenként komolytalanná a vállalkozást. Viszont az is igaz, hogy ezzel a kavalkáddal el- és kikerülte a szürkeség megannyi árnyalatát és csapdáját.
 
Pinho filmje egyenesen a gazdasági válságtól sújtott övezet szívébe kalauzol el bennünket, a legsérülékenyebbek közé, ám mindezt nem parttalan szomorúsággal teszi, hanem a megoldáskeresés néhol forradalmi, néhol tompuló lelkesedésével: az igaz történet végül egy önmenedzselésen alapuló gyár létrehozásáig jut el. A munkások ugyanis a számos vita után valóban kézbe veszik a saját sorsukat, és ez – sugallja a film – haladhatja meg a számos sebből vérző kapitalizmus, a Nyugat problémáit. Élhetőbb és kevésbé kizsákmányolt világhoz vezet el. Talán jobban örültünk volna, ha mindehhez kevesebb elméleti hátteret kapunk (a film egyik síkján magát a történéseket látjuk, a másikon pedig a vita folyik – hosszú, néhol ingerült párbeszédekben, statikusan és helyenként szájbarágósan – az általános válság megértése és megoldása érdekében), és ha magunk fogalmazunk meg egy-egy törvényszerűséget, meglátást, gondolatfutamot. Talán kevésbé pontosan és koherensen, de mindenképpen élményszerűbben. 
 
A zérus gyár fontos alkotás minden hibája ellenére, nem futószalagon hozza a megrendülést vagy a szolidaritást a válságok vesztesei iránt, ahogy más alkotások tennék. Ennél kissé távolságtartóbb, hűvösebb, ugyanakkor színészeinek természetes játéka (néhányan vélhetően amatőrök, és saját magukat alakítják) miatt sokkal könnyebben ébreszti fel a nézőben az empátiát. Kísérleti jellege miatt viszont szinte biztosak vagyunk benne, hogy sem a moziban, sem a DVD-kölcsönzőkben nem találkozhat vele a magyar néző, legfeljebb a Duna televízió tűzi majd műsorára, éjfél után.
 
Szívritmuszavarok
Szívritmuszavarok
Nálam egyébként nem a Western és nem is A zérus gyár, hanem az orosz Szívritmuszavarok vitte volna el a pálmát. Boris Khlebnikov alkotása egy mentőorvos (Oleg) és szintén orvos felesége (Kátya) megrekedt házassága kapcsán mesél kicsit az orosz mindennapokról, betegekről és egészségesekről, boldogokról és boldogtalanokról. A sok iróniával és humorral dolgozó film legerősebb részei, amikor Oleg új főnöke szigorú szabályokat vezet be a részlegen, amelyek bár logikusak, mégis nehéz összeegyeztetni az életmentés mindennapos problémáival, az orvosi lelkiismerettel. A konfliktusokat alkoholmámorban úszó szabadnapokon és -órákon próbálják feloldani: sokat kell inniuk, hogy elfelejtsék a menetrend szerint érkező kudarcokat, amelyek az ő esetükben többnyire halállal vagy feljelentéssel végződnek. (Az orosz mentőorvos igazából a kórház és a kocsma között ingázik, rendületlen reménytelenséggel és nagy elhivatottsággal.) Alkohol, adrenalin és szerelem drogháromszögében zajlik tehát az életük, riasztásról riasztásra, ügyeletről ügyeletre, nem csoda hát, ha a boldogság kissé ügyetlenül botladozik körülöttük. 
 
A Szívritmuszavarokban mindazt látjuk, ami a Kórház a város szélén, A klinika és a Vészhelyzet című sorozatokból kimaradt, mert egyszerűen nem fért el: az élet súlyát és az orvoslás kevésbé fotogén oldalát. Finom humorral átszőve, hogy el tudjuk viselni.