Kétely / Orlai Produkció, Belvárosi Színház
2017.09.26.

„De akkor most molesztálta a pap azt a fiút vagy nem?” Szinte dühösen szegezi a kérdést az egyik néző a másiknak a premier után. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

És a nézőkollégának persze teljesen igaza van, ez tényleg nem derül ki egyértelműen John Patrick Shanley Kétely című, majd’ tíz éve filmvásznon is sikert aratott (én nem láttam) darabjából. Ennek ellenére még sincs hiányérzetem, mert ez a nem túl bonyolult, zárt jelenetekben gondolkodó tantermi dráma nem is erről szól. Elismerem, a kérdés nem bagatell, ugyanakkor a szöveg csekély tétjét én máshol látom. A vádló és a vádlott kétszemélyes meccse ez, némi asszisztenciával megsegítve, amiről azonban korán kiderül, hogy valójában két világnézet, életmód, gondolkodás pusztító összecsapása. És a háború már csak ilyen: csak az egyik győzhet. A Kétely a régi rend kétes értékű győzelméhez (?) vezető útról tudósít jelentékeny színészi alakításokkal.

Fekete Ernő
Fekete Ernő

Az alaphelyzet elegendő feszültséget hordoz egy jó színházi esthez. USA, 1964, katolikus általános iskola. A mikor és a hol mérsékelten lényeges, mint minden hasonló mű esetében: hogy milyen lehetett egy ilyen helyen tanulni vagy tanítani, arról nézőnek és alkotónak egyaránt szerény mennyiségű érdemi infó áll a rendelkezésére. Azt a helyzetet viszont nagyon is el lehet képzelni, hogy mi történik, ha az intézményben nem úgy mennek a dolgok, ahogy azt a nagyhatalmú igazgatónő elképzeli. Ha egészen pontosak akarunk lenni, minden úgy történik ebben a darabban, ahogy Aloysius nővér sivár íróasztala mögött ülve elképzeli: bármiféle alap nélkül vádolja meg Flynn atyát azzal, hogy kimondhatatlan vágyakat táplál iskolája egyetlen színesbőrű diákja iránt. 

A gyanú árnyéka pedig egyre hosszabbra nyúlik, a mechanizmus írói kivitelezése nem kicsit papírízű, de mint minden valamelyest épkézláb tárgyalótermi dráma, ez is le tudja kötni a nézői figyelmet. A rögeszméről és a tévedhetetlenségről (is) szól az előadás; arról, hogy a gyülekezetéhez tartozó bárányokat legszívesebben villanypásztorral egybetartó igazgatónő számára nincsenek alternatívák, se kerülőutak, nincs meg benne a képesség az egyrészt-másrészt típusú mérlegelésre. Az ő fejében nincs helye a kételynek, csak a bizonyosságnak, és hogy a puszta gyanúból halálos ítélet legyen, nem kell sokat várni. Az ő fantáziájában a világ dolgai – és bocs Woody Allentől – rettenetesre és nyomorúságosra oszthatóak. Éles szemmel figyeli, ha bárki eltér a sémától, és kíméletlenül lecsap, ha zavart érez a maga képviselte erőben. 

Amúgy tényleg van valami nevetésre ingerlő a vaskalapos Aloysius nővér viselkedésében és gondolkodásában, némelyik megnyilvánulása szinte parodisztikus. A csodálatos töltőtoll vs. sátáni golyóstoll vagy a kávé cukor nélkül vs. három cukorral polémia legyen bármekkora elánnal prezentálva, nagyjából annyira vehető komolyan, mint Swiftnél a lágytojás vastagabb végét feltörni akarók küzdelme a vékony vég hívőivel. Amúgy is jelen van a szövegben a didakszis és a szatíra, Shanley ilyen és hasonló ismertető jegyekkel ruházza fel szereplőit, akik így könnyen beazonosítható típusok egy-kétdimenziós képviselői lesznek, amin a Pelsőczy Réka rendező koordinálta színészek igyekeznek segíteni. Kálmán Eszter semlegesszürke díszletében tornaterem és öltöző, igazgatói iroda és fürdő is elfér egy légtérben: az egyik falon feszület, a másikon kosárpalánk, lehet választani. Ignjatovic Kristina közegazonos jelmezeit apró jelzések teszik változatossá. Jut hely és idő megfigyelni ezeket, amikor a jelenetek között divatbemutatós pózolásba merevednek a hangsúlyosan jelmezt, hiszen uniformist viselő szereplők. 

Udvaros Dorottya, Fekete Ernő és Simkó Katalin
Udvaros Dorottya, Fekete Ernő és Simkó Katalin

Udvaros Dorottya Alosysius nővére kíméletlen ragadozó. Van humorérzéke, még ha valószínűleg dühödten kérné is ki magának, ha valaki ilyesmivel gyanúsítaná. Mindenről tudni akar, sőt mindent tud, ami intézménye falai között történik, még azt is, ami nem. Udvaros villanó tekintetekből, takarékos gesztusokból, olykor affektáló hanghordozással építi ezt az ellenszenves monstrumot, aki a kereszt jegyében – valójában inkább saját világképének sérthetetlensége miatt – blöfföl, hazudik, vádaskodik. Nem egyházkritika ez, inkább lélekanalízis.

Fekete Ernő Flynn atyája igazán népszerű lenne bármely tanintézményben (a kosarazó pap már önmagában nyerő). Úgy tűnik, pontosan el tudja helyezni, melyek azok a mondatok, amik már megérintik a nyiladozó értelmű fiatalok lelkét, de még nem kerülnek feloldhatatlan ellentétbe a papi stallummal. Legalábbis ő azt hiszi: Fekete érzékelteti, hogy a jótét, szelíd pap álarca mögött jóval több lappang, mint ami elsőre látszik. Ennek a fickónak tényleg vannak kételyei, ami talán nem baj, de az, hogy nyíltan beszél róluk, minden probléma gyökere lesz. Szinte kirobban belőle a vadállat, amikor Aloysius kerülőúton megvádolja: azonnal átlát a szitán, és tudja, mire megy ki a játék.

Mindez nem mondható el a két cápa között ide-oda cikázó kishalról: James nővér Simkó Katalin alakításában érzékeny és sérülékeny, naiv és nem túl bonyolult gondolkodású apácatanár. Ő csak jót akar, amikor őszintén elmondja, amit látott, de idővel mintha kezdené kiismerni a csavaros észjárású, egy ártatlan mozdulatba halálos bűnt belelátó igazgatónő természetét. Akkor még óvatosabban fogalmaz, ezzel téve gyanússá önmagát. Igazi áldozat ez a lány, aki nem tudja elképzelni, hogy a gonosz ott lehet tőle karnyújtásnyira. 

Udvaros Dorottya és Kéri Kitty. A képek forrása: Orlai Produkciós Iroda
Udvaros Dorottya és Kéri Kitty. A képek forrása: Orlai Produkciós Iroda

A (talán) megrontott fiú, Gamez anyjának, amikor Aloysius nővér szembesíti a „valósággal”, talán ez a legdöbbenetesebb mondata: „Nem kell mindenről beszélni.” Az iskolában, ahol mindenki a mennyről papol, ő szinte két kézzel kapaszkodik a földbe. A józan paraszti ész képviselője, aki bármire – és tényleg bármire, ez nagyon megüt – hajlandó azért, hogy a fia bejuthasson egy rendes középiskolába. Kéri Kitty egyetlen, rövid jelenet erejéig van színpadon: pontosan rajzolja meg a nő magányát és kiszolgáltatottságát, a férjének, a bőrszínének, a latin közösségnek. 

Az előadás jól illeszkedik az Orlai Produkciós Iroda képviselte irányokba. Folytatja a filmvászonról színpadra transzportált emberi történetek hosszú-hosszú sorát, kiváló színészekkel ellensúlyozza a drámai alapanyag letagadhatatlanul meglévő gyengeségeit. Mondhatnám, hogy kurrens társadalmi problémáról is beszél az előadás, de mindezt rendkívül áttételesen és illemtudóan teszi. Mert bár első blikkre hajlamos azt gondolni az ember, hogy a molesztálás megtörténte vagy nem történte a fő kérdés, a nézőnek valójában a minden egyéni panaszra süket vasszigor és a gyerek személyiségét és érdekeit védő nevelési módszerek között kell állást foglalnia. Vagyis igen, fontos közügyről van itt szó.