Sherlock Holmes
2017.09.18.

Eljátszhatta és eljátszhatja még Sherlock Holmest bárki, Jeremy Brettet vélhetőleg akkor sem fogja senki felülmúlni. Miatta mondjuk, hogy ez a klasszikus Holmes-sorozat, és miatta élvezzük minden pillanatát. GERA MÁRTON KRITIKÁJA.

Sherlock Holmes-rajongó körökben nyilván hosszú, végeláthatatlan viták alakulnak ki néha, hogy ki is a legjobb Sherlock Holmes. Ki az, aki úgy öltötte magára a Baker Street 221B-ben üldögélő és pipázó magánnyomozó szerepét, hogy arra még a figurát megteremtő Arthur Conan Doyle is büszke lenne? Nos, utóbbit már biztosan nem fogjuk megtudni, ám az ilyen viták végére mégis egészen könnyen pontot lehet tenni, ha kimondjuk Jeremy Brett nevét. Mert jó volt a kemény Basil Rathbone, és a tekintetével a képernyőt szintén uraló Peter Cushingnak sem kellett szégyenkeznie, ahogy a friss titán Benedict Cumberbatch is kétségkívül elkapott valamit a figurából, csak hát, aki látott akár egyetlen epizódot is a Jeremy Brett-féle verzióból, a klasszikusból – vagy ahogy az igazi rajongók nevezik, „a Granada-sorozatból” –, nyilván tudja, hogy ő az etalon. Ez a tragikus sorsú színész annyira ráérzett a detektívre, hogy ha egyszer is láttuk már Holmes szerepében, utána nehéz lesz úgy olvasni Conan Doyle történetét, hogy ne Jeremy Brett jelenjen meg a szemünk előtt.

Jeremy Brett
Jeremy Brett

Mindebből talán úgy tűnhet, a Granada 1984 és 1994 között futó Sherlock Holmes-szériája önmagában említésre sem volna méltó, mindössze Jeremy Brett emeli magasba. Ebben csak szemernyi igazság van, hisz a sorozat mégiscsak olyan tisztelettel nyúlt a skót származású író detektívtörténeteihez, hogy az már eleve érték. Persze, lehetett volna itt is variálni, történeteket összemosni, a végkifejleteket megváltoztatni, modernizálni, és hasonló dolgok. Talán még lett is volna értelme ezeknek, elvégre az a jó, hogy minden alkotó máshogy és máshogy nyúlhat hozzá egy-egy alapanyaghoz, ám a Granadánál azt az utat választották, hogy hűek maradnak a novellákhoz és a regényekhez, úgy mesélik el Sherlock Holmes történeteit, ahogy azt Conan Doyle megírta. Elindultak a nyomozó kalandjainál, végül eljutottak az emlékirataihoz, és alighanem teljes is lett volna a vállalkozás, a történetek végére is értek volna, ha az élet nem szól közbe.

Mindenesetre így is elkészült negyvenegy epizód, pontosabban harminchat ötvenkét perces rész és öt film, és aki mai szemmel elkezdi ezeket nézni, teljes nyugalommal állapíthatja meg: hiszen ezek még mindig működnek! Persze, ha valaki, mondjuk, Guy Ritchie két Sherlock Holmes-filmjét tekinti etalonnak (ezt azért inkább ne tegyük), lehet, hogy kifogásokat emel majd, elégedetlenkedik. Mert az kétségkívül igaz, hogy ebben a sorozatban nincsenek nagy robbanások, percekig tartó lövöldözések, és Holmes is csak néha veszi elő harcművészeti tudását. Azonban a Conan Doyle-novellák sem erről szóltak, ott sem fogott fegyvert minden pillanatban a detektív, nem egy pörgőrúgással oldotta meg a rejtélyt, inkább szépen kibogozta a szálakat. A Granada sorozata nem pusztán miliőt teremt, nemcsak parádésan idézi meg a viktoriánus Londont, hanem úgy tálalja a kábítószeres, nehezen kiismerhető nyomozó történeteit, ahogy azt a szerző elképzelte.

És egyebek mellett ezért tud annyira működni ma is: nincs az epizódokban semmi felesleges elem, senki nem arra használja a sztorikat, hogy most akkor jól megmutassa, mennyire egyénien alkot is ő. Ha megnézzük például a nyitóepizódot, a Botrány Csehországban című remekművet, ma is ugyanúgy képesek vagyunk végigizgulni, mint tizenkét évesen (jelen sorok írója legalábbis ekkor találkozott vele először, a poros, mára elég karcos VCD-t még mindig ott őrzi a polcán), noha nincs benne óriási rejtély, brutális gyilkosság, csak Irene Adler, „a nő” és Sherlock Holmes legendásan plátói, vagyis inkább meghatározhatatlan kapcsolata. De hasonlóan élvezetes majdhogynem minden epizód: nem unatkozunk akkor sem, ha ötödjére kezdünk neki A végső problémának (amely eredetileg a lezárása lett volna a Holmes-történeteknek, ám a rajongók már Conan Doyle korában is megállíthatatlanok voltak, így kikönyörögték a folytatásokat), vagy éppen az olyan, kétségkívül furcsa, már-már abszurd epizódnak, mint például A rejtélyes idegen. Persze, egy idő után kiismeri az ember a részek jellegzetes felépítését, és aki olvasta a novellákat, azt nagy meglepetés nem fogja éri, mert ez a sorozat gyakran szóról szóra adja vissza a szerző sorait.

Jeremy Brett és Edward Hardwicke
Jeremy Brett és Edward Hardwicke

Ennyivel akár le is tudhatnánk ezen szériát, s elkönyvelhetnénk, hogy ritkaságszámba megy manapság az ilyen hű adaptáció, csakhogy pont a legfontosabbról feledkeznénk meg: magáról Jeremy Brettről. A színészről, aki játszott a Háború és békében, ott volt fiatal udvarlóként a My Fair Ladyben (a filmes karrier nem igazán jött össze neki), de aligha van olyan ember, aki ne onnan ismerné, hogy hát ő volt Sherlock Holmes. Legendák szólnak arról, hogyan tette magáévá a szerepet. Anekdoták számolnak be, hogy ott volt nála a Conan Doyle-kötet a forgatásokon, és figyelte, nehogy valamiféle eltérés legyen.

Nem volt eltérés: el lehet kezdeni olvasni bármelyik novellát, ha Holmes jellemzéséhez érünk, szinte biztosan Jeremy Brett alakja jelenik meg a szemünk előtt. Ahogy egyszerre kemény, kissé durva, mégis, van benne valami megmagyarázhatatlan gyengédség, úgy néz rá Watsonra, hogy tényleg elhisszük: mély barátság van köztük. Egyszer azt mondta Brett, számára elsősorban a barátságról szólnak ezek a történetek, és bár elsőre ez ordas giccsnek tűnik, részben igaza volt. De Holmes ennél azért sokkal bonyolultabb figura, és akit az amúgy beszédhibával született (de hát kit érdekel ez, amikor a sorozatban olyan gyönyörű angolsággal beszél, hogy az ember nem tudja eldönteni, eredeti hanggal, vagy Tahi Tóth László remek szinkronjával nézze-e az epizódokat?!) színész a képernyőre vitt, az valóban egy komplex, nehezen kiismerhető férfi. Egyik pillanatban még nagy elánnal vág neki a feladatnak, hangosan ordítja, hogy „Watson!” a következő jelentben meg már a foteljében ül, magába roskad, és a sokadik cigarettáját szívja el, vagy kokaint, esetleg heroint fogyaszt. Zseni, és egyben igazi neurotikus személyiség, talán ezt mondja rá a nézők többsége, amikor meglátja.

Mondják, azért tudta mesterien eljátszani Brett a nyomozót, mert maga is olyan volt, mint Sherlock Holmes, vagy talán olyan lett. Annyi bizonyos, hogy együtt élt a figurával, és a legszemléletesebben akkor tapasztaljuk ezt, amikor egy későbbi epizódot kezdünk el nézni. Ha mondjuk az 1993-as Az aranyifjú, netán az 1994-es A haldokló detektív elé ülünk le, egy megtört, beteges embert látunk, belenézünk a vérágas szemébe, és bár a színész életének és a szerepnek az összemosása általában tévútra visz, nehéz nem arra gondolni, ami az összes Jeremy Brett-életrajz végén fogadja az olvasót. Hogy vagy napi hatvan cigarettát elszívott, hogy súlyos depresszióval küzdött, jó néhány alkalommal megjárta a kórházakat, és az 1995-ös halála előtt már egyre nehezebben beszélt, a forgatás során ott volt vele egy oxigénmaszk is.

Aki azt mondja, a kései epizódok már nem emlegethetők egy lapon a korábbi részekkel, annak sajnos igaza van. Nincsenek olyan jól adaptálva, és már Jeremy Brett sem képes elementáris erővel hatni. De hatni azt még mindig tud – óh, de mennyire –, és csábuljunk el akár a BBC-féle Sherlock miatt, akár Robert Downey Jr. detektívjének, valahogy mindig Jeremy Brett nyomozójához fogunk visszatérni.

A sorozat adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Szerző: Gera Márton