Hetedik alabárdos
2017.09.20.

A film, amelyben Nagy Ervin színészhólyagot, Bezerédi Zoltán a színpadra vizelő igazgatót játszik, olyan rossz nem lehet. Vékes Csaba első mozifilmjének sok hibáját elfedik a színészek, de bátortalanságán így sem tudnak segíteni. Az nem rájuk tartozik. KOVÁCS GELLÉRT KRITIKÁJA.

A forgatókönyv is gyengécske, viszont van lelke, mint ahogy könnyen megkedveljük Mikit, a vidéki színház egyik lúzerét is, aki szöveges szerepet alig kap, de egy (neki) szép napon a diri hirtelen lecsap féltve őrzött darabjára, sőt rögtön a rendezést is hozzávágja, ami Mikinek nyilván nagy kihívás – a társulat többi tagjának meg sokkhelyzet. 

Lesz is nagy kiborulás, meg helyezkedés, hősünk se nagyon tud mit kezdeni a szituációval, ám mivel tényleg fűti az ambíció, szerelmes is a színház vezető dívájába, s választása sincsen, belevág a feladatba. A megzsarolt igazgató meg abban reménykedik, hogy Miki a vesztébe rohan.

Ennyi lenne az alaphelyzet, de ha jobban belenézünk a közepébe, akkor se lesz ennél több. A jó színészek az unalmas színészközhelyeket is képesek élvezetessé tenni: Bánki Gergely ugyanazt a bájos vesztest hozza, mint már sokszor, de jelen esetben is remekül csinálja. Nagy Ervin nem csak fergetegesnek gondolja magát, hanem az is, Sárközi-Nagy Ilona gyönyörű zártsága valóban izgalmas, Bezerédi Zoltán egyetlen grimaszában benne van a szakma, Mohai Tamás kitörni vágyó, elkeseredett áltitánja is ügyesen tipikus – Ujlaki Dénest pedig óriási öröm látni, botrány, hogy ilyen kevés filmszerepet kap mostanában. Itt sincs sok mondata, ám ami van, az a helyén van. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Szóval, miattuk s a többiek miatt is is eltelik ez a szűk kilencven perc, s ha a szatíra is (vagyis maga a film) működne velük és körülöttük, újabb szerethető új magyar mozgóképet ünnepelhetnék.

Az ám, a szatíra, na, azzal van itt a legnagyobb baj. Hogy nincs ereje. Míg a méltatlanul elfeledett Hatásvadászok, vagy a későbbi Szamba hol kritikusan, hol nosztalgikusan-szentimentálisan, de tulajdonképpen őszintén mesélt az adott korszak színházáról, s arról, hogy milyen volt benne színházcsinálónak lenni, a Hetedik alabárdos semmit sem állít – mert az unásig ismert karikatúrák megúszós felvonultatásán kívül nem nagyon van mondanivalója. Nincs mersze megtenni, hogy legyen.

Főszereplőjének legnagyobb problémája, hogy színháza nem óhajt a máról mesélni, „csak” Shakespeare megy, az is úgy, ahogy mindig. S ehhez képest ő is egy olyan lételméleti sci-fi izét rendez, amely pontosan úgy néz ki, mint azok a kortárs darabok, amelyek csak a kortárs darabokat lenézők fejében léteznek. Csapdahelyzet, s Vékes Csaba még tovább mélyíti, hisz a színházat ukrán maffiózók fenyegetik, ezért kell a bukás. Hogy az igazgató át tudja adni az épületet a gengsztereknek, akik wellness szállót akarnak maguknak, nem színházat.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Aha, az ukránok – egy külső fenyegetés. Nos, akkor meg is érkeztünk oda, ahonnan nincs kiút, mert 2017-ben azt állítani, hogy a korrupció nem a miénk, nem belülről zabál fel mindent, kifejezetten irritáló és olcsó húzás. És bizony az egész filmet teszi feleslegessé. Egy jelenidős, elsőfilmes szatírának sok minden megbocsátható, lehet kiforratlan, vázlatos, de hogy ne a máról szóljon, hogy ennyire ne vegye észre, melyik országról is akar mesélni, azt nem engedheti meg magának. Hogy pontosan miért engedte meg mégis, nyilván nem tudhatjuk. Talán nem is akarta. Akkor ez nagy szakmai hiba. Ha meg szerette volna, de a Filmalapnál nem engedték… Akkor meg benne is vagyunk az aktuális, egy hétköznapibb abszurdban.

De akkor meg minek helybe menni a semmiért?

Címkék: Mozipremierek 2017