Megtorlás / 14. CineFest
2017.09.18.

A Bibliában leírtak néhány olyan dolgot, ami egy hívő számára igazolhatja a legperverzebb bűnöket is, legalábbis emellett érvel a Megtorlás című véres western. CSIGER ÁDÁM KRITIKÁJA.

Hollandia, Franciaország, Németország, Belgium, Svédország, USA, Egyesült Királyság: ezen országok koprodukciója a Megtorlás (Brimstone), ami a hazai mozikba is megérkezik majd novemberben. Ha valamelyik országhoz mégis kötni lehet a filmet, az Hollandia, és nem csak azért, mert az író-rendező egy igencsak nagyképű húzással magáénak deklarálja a filmet azáltal, hogy a főcím Martin Koolhoven’s Brimstone. Nem egy Coppola vagy Scorsese még a direktor, de így legalább tudjuk, ki a film szerzője, kit kell hibáztatni vagy épp isteníteni. 

Máskülönben ez a film pontosan azt hozza, amit egy holland westerntől várnánk, főleg, ha ismerjük leghíresebb rendezőjük, a szép hollywoodi karriert befutott Paul Verhoeven munkásságát (Koolhoven még a zseniális Fekete könyv női főszereplőjét, az azóta a Trónok harca Vörös papnőjeként nevet szerzett Carice van Houtent is felvonultatja egy mellékszerepben). Az Elemi ösztön rendezője botrányfilmesként híresült el, munkái tele vannak szexszel, erőszakkal és progresszív társadalomkritikával, amiből bőven jutott a Megtorlásba is. 

Kezdjük az erőszakkal: a film megérdemelte a 18-as karikát, és hogy a CineFesten is késő este vetítették. Ami a szexet illeti, az nem holmi látványosság a filmben, inkább tabudöntögetésként és társadalomkritika vonatkozásában jelenik meg. A film antagonistája egy szexuálisan erőszakos tiszteletes, és ilyen karaktert nem nagyon látni a javarészt keresztény középosztálybelieknek készített hollywoodi blockbusterekben.

Ezek az előnyei annak, hogy európai filmről van szó, ám ezzel hátrányok is járnak. Az archaikusnak szánt dialógusok papírízűek és szájbarágósak, az alakítások manírosak, és bár a látványvilággal láthatóan nem spóroltak, az egész atmoszféra hamis. Erőltetett az is, ahogy a holland nép bekerül a képbe: Guy Pearce tiszteletese egy holland emigráns kolóniából jön, ezzel magyarázható az ausztrál színész akcentussal beszélt angolja, ami viszont csak hozzáad ahhoz a kellemetlenül zavarbaejtő érzéshez, hogy koppintást látunk. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Koolhoven kvázi ugyanolyan törten beszéli a western nyelvét, mint antihőse. Zsánerfilmjéről lerí, hogy nem amerikaiak csinálták. Ez a műfaj náluk őshonos, az ő eredetmítoszuk, mi Európában inkább filmekből tudjuk, amit tudunk róla, nem organikus történelemből és kultúrából. Épp ilyen műviek voltak az olasz spagettiwesternek is, amiket teljes egészében hollywoodi elődeik másolatának szántak (elég az angolos hangzású művésznevekre gondolni a stáblistán), viszont Leone és követői látványos stílussal kompenzálták, hogy bóvliban utaznak. 

A Megtorlás ezzel szemben inkább a narratíva terén erős, nem a képi világban. Valláskritikájáról és szexábrázolásáról nem lehet spoiler nélkül írni, de ami a cselekményszövést illeti, nem túlzás olyanokat emlegetni, mint Tarantino vagy éppen annak kedvenc dél-koreai rendezője, Park Chan-wook. A filmet négy fejezetre osztották, ami azért is találó, mert a modern mainstream forgatókönyvírásban dívik a négyfelvonásos struktúra, aminek lényege a középső felvonás kettéosztása, mivel az Act 2 minden történet veleje, és sok írónak túl kevés az alapelv a megalkotásához. Az első fejezetben megismerjük a főhőst, Lizt (Dakota Fanning jellegtelen alakításában), aki néma családanyaként egy lányt és egy mostohafiút nevel új férjével. Bábaként dolgozik, de csak addig, amíg össze nem kap a falu igencsak markáns új tiszteletesével, miután egy sérült gyermek szülésének levezetésekor úgy döntött, hogy az anyát menti meg. Ezzel a pap szerint istent játszott.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

A felvonás végén kiderül, hogy nem egészen ez a kettejük összetűzésének alapja, hanem igencsak rendhagyó közös történelmük van. A második fejezetben visszautazunk az időben: Liz ekkor még hajadon, a nyelve is megvan, de akkora bajban van, hogy hajlandó egy bordélyban dolgozni. Ez a flashback leleplezi mindkét karaktert, jópár kérdést megválaszol a pap és a bába konfliktusáról, de korántsem mindent, arra a harmadik fejezet hivatott, ami elmeséli kettejük teljes eredettörténetét a kezdetektől. Eddig az információvisszatartás működtette a filmet, a néző egyszerűen kíváncsi volt rá, mi a fene baja lehet a tiszteletesnek Lizzel. A negyedik, záró fejezet újra a jelenben játszódik, és a nagy fináléban persze összecsap a hősnő és az antihős, életre-halálra. 

A két és fél órás eposz a háromnegyedéig tökéletesen működik, és nem csak a rejtély-dramaturgia miatt, hanem mert a néző érzi, hogy a karakterek jó okkal cselekszenek, a jelenetek javarészt izgalmasak és fordulatosak, a bordélyházban játszódó második felvonás például még éjfekete humortól sem mentes. A negyedik fejezetre viszont csalódást okoz a film, nem tudja teljesíteni az alaposan felsrófolt elvárásokat, jónéhány csavarja pedig kimondottan mondvacsinált. Persze úgy is vehetjük, Koolhoven itt is okosan strukturálta a filmjét, mert a gyenge pontjait hagyta a végére, így a mozi két órán keresztül könnyedén nézeti magát, csak a végén derül ki, hogy ez egy narratív kártyatrükk, mondjuk, annak egészen szórakoztató, és szatíraként sem gyenge.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található. 

Szerző: Csiger Ádám