Csehov: Ivanov / Weöres Sándor Színház, Szombathely
2017.09.27.

Hosszan-hosszan reszketve szól egy hegedű, egyetlen ember ül a színpadon a nézőknek háttal, szinte élettelenül dőlve a széktámlának. Karja, keze lóg, ő maga meg sem mozdul. Nem lélegzik. Gunnyaszt? Bambul? Alszik? Vagy halott? SZEMERÉDI FANNI KRITIKÁJA.

Nem tudom. Nem tudom! Nem tudom - csak az elsuttogott válasz visszhangzik egyre a kérdésre, hogyan jut idáig az ember. Hogyan lehet, hogy kiég. Elveszíti az életerejét. Nem képes már tenni, harcolni, erőtlenségbe süllyed. Midlife crisis, ami mindenkiért eljön? Megunt házasság? Na de harmincöt évesen? Depresszió? Burn out? Mi a fene lehet az az erő, amitől az ember (akár egy országnyi ember) tompa lesz, fénytelen, élettelen és főleg reménytelen. Ami miatt elcsendesül, megáll, és feladja a küzdelmet. Nincs válasz. De a kérdés egyre motoszkál, nem hagy nyugodni. Sem Ivanovot, sem a nézőt. Mert ezt így nem lehet hagyni. 

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.

Lukáts Andor első szombathelyi rendezésében ez az Ivanov nevű felesleges ember érzésre nagyon mai, nagyon ismerős, nagyon hazai. Kérdése sokaké. Sokunké. Ezt a kérdést mantrázza végeláthatatlanul. Mintha körbe-körbe forogna, mintha beakadt volna a lemez. De ha jobban figyelünk: az előadás igazi kérdése, amit a nézőnek szegez, nem ez. Hanem a fenti kérdésre adott válasz (bármi legyen is az ok), vagy akár a válasz hiánya (mert bizonyos szempontból mindegy!) utáni döntés és cselekvés megválasztásának kérdése.     

A rendező és a látványtervezők olyan atmoszférát teremtenek, amiben minden viszonylagossá válik. Az idő nem időtlen, hanem inkább időkön keresztülszelő. A jelmezekben (Pető Kata) különböző korok, akár évszázadok találkoznak, az öregasszonyok fekete csipke főkötőikkel a 19. századból érkeztek, a középkorú hölgyek és urak talán az hatvanas-hetvenes évekből, a legfiatalabb lány a mai divatlapok romantikáját adja farmerdzsekijével, rojtos forrónadrágjával, csipkés blúzával. A tér (Khell Csörsz) is relativizálódik, több mindent foglal magába. Kint is vagyunk és bent is vagyunk. Terasz? Kert? Előszoba? Társalgó? Dolgozószoba? Az alkotók egy ponton a negyedik falat is kibontják. Először csak geget csinálnak abból, hogy kint vagy bent kell felkapcsolni a lámpát. Melyik a bent, melyik a kint? Aztán hirtelen felkapcsolódik a nézőtéri világítás, és a színpadon állók meglepve, hitetlenkedve, de érdeklődéssel figyelik a nézőtéren folyó színházat. Egy hosszú-hosszú pillanatra ők a nézők, és mi vagyunk a vizsgált tárgy, az előadás. (Legközelebb akkor néznek egyfelé tablóba merevedve, mikor egy ember - tőlük üvegfallal elzárva - a szemük láttára lövi főbe magát.) 

Bányai Kelemen Barna
Bányai Kelemen Barna

A színészi játékmód is többféle, így stílusmozaikot hoz létre. Sokfelé ágazó, de van benne rendszer: groteszk, elrajzolt figurák találkoznak lélektanilag hitelesen felépített, apró rezdülésekre hangolt alakokkal. A környezet élesen elüt a főszereplőktől. Két külön világ. Fehérre mázolt arcok veszik körül Ivanovot. Kik ezek az élőhalottak? Mit jelent, hogy nincs bennük élet? Mintha kiszívódott volna belőlük. Persze nem tűnnek erőtlennek, látszatra élő, mozgó, érző, gondolkodó, szenvedő emberek. Harsányak, durvák, jókedvűek, isznak, nevetnek, unatkoznak. Csak valahogy üresek. Kit mi tart össze? Mi adja az élet látszatát? 

A doktort (Kenderes Csaba), aki haldokló betegébe szerelmes titokban, a becsület ideájának görcsös elképzelése élteti, egyébként olyan, mint maga a rosszkedvű halál. Állkapcsa mindig megfeszül, indulatokon kérődzik, a szavakat köpi, sziszegi, mintha karót nyelt volna, olyan egyenes, az arca piszkosfehér. Csak egy gondolat körül forog rögeszmésen. A mániája viszi előre: ítélkezni és büntetni a becsület nevében. Borkin (Kálmánchelyi Zoltán) vékony tagjait, behúzott nyakát, felhúzott vállát a haszon reménye tartja össze. Mindig van egy ötlete a gyors és könnyű pénzszerzésre, ha a téma szóba kerül, szakértőként adna tanácsot, de sunyi nevetése elárulja: nyilván kispályás. Babakinának (Nagy Cili) a kényszeredett mosoly fagyott az arcára, rikító, “divatos” göncei éltetik, (látszik, hogy roppant gondot fordít összeállításukra), majd reménye, hogy nem lesz belőle besavanyodott vénkisasszony, hanem grófnéként tud kiemelkedni a pórnép közül. Avdotya Nazarovna (Fekete Linda) fehér hajával egyenesen úgy néz ki, mint egy száz évvel ezelőttről itt ragadt vámpír. Férfi lovaglóruhában férfimód táncol, fogatlan nevetése öblös, falat rengető. 

Ezeknek a kiüresedett embervázaknak, zombiknak erős ellenpontja a huszonéves napbarnított Szása (Hartai Petra), aki egészséges, életerős, csupa lendület, csupa érzés, mintha az erdőből-mezőről, akárha rohanásból-vágtázásból érkezett volna. Egy kiscsikó. Maga az életenergia. Egyedül szembeszáll az egész enervált bagázzsal. Tüzes szemében világmegváltó gondolatok. Vagyis inkább egyetlen férfi megváltása, megmentése. Ivanovból (Bányai Kelemen Barna) éppen most szívódik ki az élet. Ennek vagyunk szemtanúi. Alapvetően vonzó jelenség, ereje teljében lévő férfi, válla széles, hangja lágy, mély, szinte bársonyos, tekintete éjsötét, lassan, higgadtan, megfontoltan beszél, maga a biztonság. Lenne. Ha épp nem csak nézné, hagyná, ahogy szép lassan folyik el az életereje. Ha karjai nem lógnának, ha kezeit nem arra használná, hogy a falat kapargassa elmélyülten, mint egy befordult, szorongós kamasz. Megérzései, ösztönei élnek még: tüdőbeteg, haldokló feleségétől zsigerből húzódik el, nem tehet róla; a huszonéves lány vonzza, mint a mágnes. Működik. És mégsem. És senki nem tud rajta segíteni. Sem az életbe őt és magamagát is visszarángatni akaró, saját tragédiájával keményen küzdő feleség (Bánfalvi Eszter), sem a mindig reflektív Sabelszkij (Szerémi Zoltán), akire bár ráragadt a cinizmus álarca, mégis ki-kikukucskál mögüle valaki, aki még érez; sem az így vagy úgy, de mindig tanácsra, segítségadásra kész Lebegyev (Endrődy Krisztián) - ők hárman még nem adták át teljesen magukat az apátiának, agyhalálnak.

Bánfalvi Eszter. Fotó: Mészáros, Weöres Sándor Színház
Bánfalvi Eszter. Fotó: Mészáros Zsolt, Weöres Sándor Színház

A drámaiatlan dráma egyáltalán nem feszültség nélküli dráma, ezt régóta tudjuk. És ebben központi fontosságú kérdés, hogy a néző hogyan viszonyul Ivanovhoz. Az erőtlenségéhez, tehetetlenségéhez. Földes Anna Zsámbéki Gábor 1977-es kaposvári rendezéséről értekezve így ír (nem mellesleg abban az előadásban Lukáts Andor játszotta Jegoruskát): „Zsámbéki Gábor illúziótlan értelmezése fosztotta meg a nézőt az Ivanovval való azonosulás megnyugtató élményétől és kényelmétől. Az új Ivanovnak azóta már azt sem hisszük el, hogy nem olyan régen még csodálatos ember lett volna, ha egyáltalában szándékában állt valaha a kizökkent idő helyretolása. Rajhona Ádám viszont kopott és koszlott környezetében, kisszerű társak között, önmagától is elidegenedve vegetált, vergődését ennek következtében könyörtelen kritikával kényszerültünk nézni.” 

Ascher Tamás 2004-től 2012-ig műsoron lévő, és az egész világot bejárt, Katonás előadásának vége felé Szása és Lebegyev is öklendeznek Ivanov magáról szóló monológjai közben, mintha valami dögletes bűzt árasztana, mintha elszívná a levegőt előlük, megbetegítené őket. Erre a Fekete Ernő játszotta Ivanov is rájön, és régi, emlegetett lendületét egy utolsó fellángolásra visszanyerve megpróbálja megszabadítani mérgező magamagától környezetét és a világot. Bányai Kelemen Barna Ivanovjában nincs ekkora folyamata a felismerésnek, az elszánásnak: miután csak körbe-körbe futott maga után, ugyanazt ismételgetve, egy pillanat alatt hozza meg a végső döntést. Már felveszi a nyakkendőt, már menne az újabb esküvőre, mikor hirtelen visszafordul, magára zárja az ajtót, nem sokat teketóriázik, halántékra céloz és lő. Persze nem megy. De másodikra már igen. Paradox, hogy most az egyszer nem adta fel, és cselekedett végre. Egyetlen céltudatos döntése és cselekedete azonban nem az élet felé vitte, hanem ki abból. 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt érhető el.