Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MINTHA IDŐZÍTETT BOMBÁVAL VACAKOLNÁL

Beszélgetés Pálmai Annával
2017. szept. 11.
„Székely Kriszta hidegfejű és forró szívű rendező. Érzékenyen, kíméletlenül az emberi minőségek igazságaira törekedve rendezte meg A kaukázusi krétakört."- mondja a Színikritikusok Díja legjobb női főszereplő kategória egyik várományosa, a Grusét alakító Pálmai Anna. MARTON ÉVA INTERJÚJA.

Revizor: Távolinak tűnik eddigi szerepeidtől Gruse alkata. Energikusabb, szélsőségesebb vagy. Az ő küzdése, makacs akarása az, ami hozzád közel áll?                              

Pálmai Anna: Talán igen. Gruse valóban más, mint az eddigi szerepeim. Brecht egyik legfontosabb művének főszereplője. Sok epizódszerepet játszottam már, amikből rengeteget lehetett tanulni, de mégis másfajta fordulatszámra teszi a színész idegrendszerét, amikor egy estét a hátán visz. Azt az első pillanattól fogva éreztem, hogy nehéz munka lesz, mert Gruse olyan tiszta és erős, mint amilyenek lenni szeretnénk, de azt nem lehet eljátszani, hogy valaki jó. Inkább azt, hogy embert próbáló helyzetekben hogyan marad valaki tántoríthatatlan, hogy megy szembe legnagyobb félelmeivel. Erre próbáltam figyelni.

R: Ebben a szerepben mivel kellett megküzdened?

PA: Az olvasópróbán először mindannyian erős meghatottságot éreztünk, de Székely Kriszta rendező mindvégig ellene ment annak, hogy ez hassa át az előadást. Nem sajnáltatni akar, ő egy olyan nőt akar láttatni, aki életveszélyben van, mégis kockára teszi az életét egy másik emberért. Menekít egy csecsemőt, akit elhagyott az anyja. Nem gyengülhet el, nem állhat meg, mert utolérik és megölik. Kriszta nem áldozatot akart látni, hanem valakit, aki nehéz döntést hozott. S ahogy telnek a napok és egyre több pokolból menekül meg a gyerekkel, lassan eggyé válnak. Nem érdekli, hogy valami nehéz vagy fájdalmas, megteszi, mert nem tud máshogy működni. Az sem kérdés, hogy megvárja a háborúba induló szerelmét, Szimon Csacsavát, mert megígérte, és megtartja, amit fogadott. Nincs más, amit adhat, csak a tiszta ígéret, a „megvárlak, bármikor jössz is vissza.” Olyan erős érzelem, olyan felhajtóerővel bír, hogy a pokoli nehézségekkel is különös derűvel tud szembenézni. Így, lassan felbontogatva a szerep rétegeit kezdtem megnyugodni és rálátni arra, hogy konkrét játszanivalóm van, nem szentnek kell lenni.

R: Nagyon könnyű ebben megcsúszni, hiszen a darab erős érzelmekkel dolgozik. Székely Kriszta nagyon keményre rendezte az előadást. Mennyiben a rendező, s mennyiben a színész feladata egyensúlyban tartani az érzelmeket? Hogyan instruált titeket?

PA: A nyitó képben mi játszók körben ülünk, erős koncentrációval kezdődik az este. Lüktet a gerincvelőmben az adrenalin. Eddig sosem tapasztalt állapot. Lépésről lépésre haladunk, lassan kezdjük a történetet, messziről, látszólag nyugalomban. Aztán borul minden szét. Kriszta az első próbától kezdve higgadtságot erőltetett ránk, miközben mindannyian izgultunk, mert éreztük, jó lehet, amit csinálunk, de egy rossz mozdulat, és vége mindennek. Mint amikor időzített bomba zsinórjaival vacakol az ember. Erős önfegyelmet kívánó tudatállapot. Amitől megnyugszom, az, ha körbenézek a többieken és rájövök, óriások vállán ülök. A kisfiam, Mihel (Zsámbéki Jakab) az egyik legfontosabb társam, nélküle az egész nem menne. Összeforrasztott minket az előadás, ami vele történik, az velem is.

R: Szűk térben játszódik az előadás, a nézőkhöz nagyon közel. Az intim szféra szinte megszűnik, a nézők benne vannak a darabban, ti a nézőkben. Nagyon nehéz lehet ez a fontos dramaturgiai közelség, miközben erős távolságtartás is jellemzi az előadást. Hogyan élitek meg ezt?

PA: Nem lehet hazudni.

A kaukázusi krétakörben
A kaukázusi krétakörben

R: Más előadásokban sem.

PA: Persze, de itt hatványozott a „lebukás” veszélye. Zárt tér, nincs hova menekülni. A Kaukázusinak nagyon különleges atmoszférája van attól, hogy körben játsszuk, hogy a nézők is körben ülnek. Ezt a „varázsteret” megduzzasztja a közelség.

R: Székely Kriszta rendezése hova teszi a mű hangsúlyait? A felelősségről, a jóságról szól? Arról, hogy háborúban is lehet tisztának maradni?

PA: Péterfy Borinak van egy nagyon fontos mondata: „Szét kellett szaggatnom magam egy vadidegenért, aki nem volt az enyém, de valakinek segíteni kell.” Szól az önmagamért és másokért vállalt felelősségről, a jellem jóságáról és mocskairól, a tisztaságról. Ám számomra mégis az a mű legfontosabb vezércsillaga, hogy az ember próbáljon elsősorban magához hű maradni. Tegye, amit tennie kell, ha halálosan fél, akkor is.

R: A Katona nagyon érzékenyen reagál előadásaival a mára, társadalmi, politikai kérdésekre. Mennyiben reflektál az előadás a napi aktualitásokra? 

PA: A Katona mindig is élesen reagált a világ mindenkori helyzetére. Nem kell megerőltetnem magam ahhoz, hogy párhuzamot találjak a világban Gruse és a háború elől gyermekével menekülő anya története között. De azt hiszem, a legfőbb mondanivaló sokkal inkább az, hogyan lehet igaz embernek maradni minden körülmények között. Örömteli, hogy Kriszta, a Katona fiatal rendezője ekkora lehetőséget kapott. Hálás vagyok neki, hogy végig bennem gondolkodott, hogy közös verejtékünk gyümölcse az előadás. Volt már hasonlóan nagy lélegzetvételű közös munkánk, egyik főiskolai vizsgaelőadásában Yermát játszottam. 

R: Nagyon összesimítható a két szerep. Mintha párbeszédben lennének egymással. 

PA: Sokat beszéltünk arról, hogy valóban sok a közös pont. Gruse és Yerma is tragikus hősök. Erősek, nem adják fel. Közös még a Lorca-darabbal, hogy sok a virágos mondat, ami húzza a színészt a patetikusság felé, ha nincs minden mögött konkrét gondolat, könnyen válhat cukrossá egy-egy jelenet, de Kriszta már az egyetemi évei alatt is nagyon kegyetlen, kíméletlen volt a színpadi önsajnálattal szemben. Hideg aggyal gondolkodik, de a szíve forró, ennek a keverékétől húsbavágó és fájdalmas a Kaukázusi is. 

R: Az egyetem után rögtön a Katonába kerültél. Olykor, de ritkán játszol vendégként más előadásokban is. Vágytál már eljönni onnan? 

PA: Volt, hogy elvágyódtam. Széles a világ, az ember meg mindent akar, sokszor mást, mint ami éppen van. De a nehézséget nekem inkább az indulás jelentette, hogy engem pólyás korom óta szinte mindenki ismert ebben a színházban, meg az egyetemen is, ahol Máté Gábor osztályába jártam. Ő szintén látott még pelenkában rohangálni a büfében. Felnőtt ember lettem, de hosszú út vezetett eddig nekem is, nekik is, hogy a szemekben végre a mostani magamat lássam viszont. Másféle bizalmakat kellett kialakítani. 

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból

R: Mégsem vettek fel elsőre. 

PA: Nem vettek fel, s nagyon hálás vagyok érte, boldogtalan lettem volna abban az osztályban, így meg egy nagyon fontos évet töltöttem a Bárka Színházban. Egyébként, ha az ember a színházában jó szerepeket, jó feladatokat kap, „jól van tartva”, nem vágyik el komolyan. 

R: Számodra mi a „jól tartás”? Sok előadásban benne vagy, voltak fontos szerepeid, de voltak évek, amikor kevésbé használtak. Hogy bírod, ha éppen háttérbe szorulsz? 

PA: Érzem, ha szeretnek, érzem, ha kevésbé, ami eléggé megvisel. Előadásokhoz tudom kötni, hogy éppen hogy vagyok. Most jól. A színész persze akkor tud fejlődni, akkor gazdagszik, ha a személyiségével látszólag ellentétes szerepeket is kap, amelyek elmozdíthatják, továbbviszik. Rám sokszor a talpraesett, józan paraszti eszű nőket osztják, a cserfest, aki odamond. A csábítót. Ilyesmit játszottam a Cigányokban, a Vakondban, a Csokoládékatonában is. Szerettem a szerepeimet, de ha volt skatulyám, talán ez. A Nordost és A kétfejű fenevad felnevelt, felnőttem a súlyuk alatt. A Nordostban egy csecsen terrorista nő történetét meséltem el egy széken ülve. Hárman játszottuk, Bodnár Erika, Fullajtár Andrea meg én. Az első nagy megmérettetéseim egyike volt, és mindig belehaltam. Sokat tanultam akkor magamról és a szakmámról is. Azóta érzem ezt a nagy erőt magamban, amit érdemes terhelni. És most terhelnek is, amiért hálás vagyok. Tapasztalni és ezáltal változni nagyon fontos nem csak a színházban, az életben is. Hiszem, hogy az önismeret, az emberi minőség mindenkori állapota erősen befolyásolja a színészetet. 

Mészáros Béla, Zsámbéki Jakab és Pálmai Anna A kaukázusi krétakör című előadásban
Mészáros Béla, Zsámbéki Jakab és Pálmai Anna A kaukázusi krétakör című előadásban

R: Fontos számodra a kritika?  

P.A: Mindenkinek fontos a kritika, a pozitív visszajelzés. Mindenki szereti, ha szeretik és elismerik, amit csinál. De belehülyülni a megfelelési kényszerbe nem szeretnék. Már annyi rosszat olvastam magamról, hogy egy időben abba is hagytam. Zavart, hogy akkor dicsértek, amikor úgy éreztem, semmit se csinálok, és fájt, mikor meg sem említettek, pedig azt gondoltam, épp fontos lépéseket teszek előre. Megedződtem lélekben, kialakult bennem egyfajta belső iránytű, ami segít eldönteni, mi fontos és mi teljesen lényegtelen. Bízom magamban, a Kaukázusit nem lehetne máshogy játszani. 

R: Ebben az előadásban is együtt játszotok édesanyáddal, Szirtes Ágival. Fontos, hogy ő mit mond? Mennyiben kellett őt levetni ahhoz, hogy magad lehessél? 

PA: Nagyon szeretem az anyámat, fontos, hogy mit mond. Remek szeme van, csomó mindenről ugyanúgy gondolkodunk, de ha épp nincs igaza, már elengedem. Szakmailag van már annyi mögöttem, hogy ne sandítsak rá folyton fél szemmel, mihez mit szól. Mostanság inkább magamat figyelem.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek