A színház, zene és halászlé mellett a legnépszerűbbek a városi séták voltak, zárásként pedig a Kortárs Építészeti Központ DANUrb projektjének szervezésében workshop és kerekasztal beszélgetés kutatta, mit is kellene kezdenünk a fővárost átszelő hatalmas víztömeggel. Minta van bőven, akár a múltban keressük, akár a jelenkor Budapestnél innovatívabb működésű vízparti városaiban.
A Duna ugyanis korántsem csak ürügy, nagyon is élő, helyenként sokszáz méter széles topográfiai valóság, meghatározó eleme Budapest horizontális és vertikális struktúrájának. Pillanatnyilag azonban nem több közlekedési folyosónál, és ami fájó, ezen nem a vízi közlekedés értendő, mint az várható lenne. A Duna kihasználatlanságával kapcsolatos sztereotípiákkal nemhogy Dunát, de valószínűleg az Amazonast is el lehetne rekeszteni. Nem része a város mindennapjainak, nincs a vízen tömegközlekedés, a partok a belvárosi szakaszon megközelíthetetlenek, az A38-ra igyekvő gyanús ifjakért persze nem kár, de az impozáns szállodahajókon érkező turisták sem csak a pénzüket hagyják a fővárosban, hanem kis híján a fogukat is, míg átkelnek a Belgrád rakparti kikötőkből a Belváros felé.
 Római-part |
Az alsó és felső rakparton megállíthatatlanul özönlik a budapesti forgalom, és nincs annyi ficánkoló hulláma a folyónak, ahány terv, javaslat, program és elképzelés született már ennek visszaszorítására. Az utóbbi két évben több nyílt ötletpályázat is foglalkozott a Dunapart belvárosi szakaszának hasznosításával, egy éppen most zajlik, de míg a gépkocsi-áradat elvágja a várost a folyótól, addig hiába a sok stég, ponton, gyalogoshíd és lakóhajó, kosaras strand és kollektív napozóágy, a gordiuszi csomó átvágatlan marad. A jelenlegi városvezetést ismerve autós polgártársainkat ily hátrányosan érintő, merész lépés megtételéig még sok víznek kell a Dunán lefolynia. Maradnak a spontán és szervezett fesztiválok, melyek életben tartják a városlakók és a Duna történelmi gyökerekbe kapaszkodó, forgalmas rakpartokon átívelő mély lelki kapcsolatát.
Előrelátó szakemberek, vízióval rendelkező városvezetők, és vízió nélkül szimplán a vízre áhítozó civil városhasználók egyaránt érzik: nem jól van ez így. A mai nagyváros lakója fizikailag már nem szorul rá a víz közelségére, de egyvalamit megőrzött ősei folyóhoz kötődő igényeiből: szereti bámulni. A pecázás érthetetlen szokásának mélyén is valószínűleg ez a vágy gyökerezik: büntetlenül meredni a nagy semmibe, ami mégis minden pillanatban változik, bámulni a füstöt a víz felett, meg ahogy a nagy halak megeszik a kis halakat. A modern ember még valamit szeret a vízparton: fogyasztani. Ha történetesen befektető, akkor építeni is szeret, lehetőleg olyan helyeket, ahol mások fogyasztanak. Budapest ez utóbbit többé-kevésbé teljesíti, sőt túl is teljesíti – gondoljunk csak a Belvárostól északon és délen húzódó, közvetlen vízparti kapcsolatukat még őrző területek sorsára: a Kopaszi-gát idilli hobótanyából kulturált és zsúfolt szórakozóhellyé avanzsált, amit épp most készülnek hazavágni egy lakóparkkal és a főváros első magasházával, a Római-partot pedig elszántan igyekeznek egy gáttal elindítani a Kopaszi-gát sorsához vezető úton. Pedig a Római az utolsó hely a fővárosban, ami a fent említett két 21. századi kívánalmat maradéktalanul kielégíti: lehet láblógatva fogyasztani. A Főváros mégis már az ikszedik szakértői véleményt vétózza meg, amely a természetes viszonyok megőrzése mellett érvel. A Népsziget és a Hajógyári sziget egyelőre elkerülte a befektetők figyelmét, az utóbbiban nagy szerepe volt a szakemberek állásfoglalásainak. Hiába van Budapestnek 2030-ig fejlesztési stratégiája, hiába készült vizsgálat külön a dunaparti területek hasznosítására a belvároson kívüli pihenőhelyekkel, valahogy mindig győz a befektetői érdek, nincs a fejlesztési koncepciót konzekvensen betartató irányító gépezet – de ez is a vízcsapból folyó sztereotípiák sorába tartozik.
 Kopaszi-gát |
Míg a perifériákon a természetes folyópart megőrzése, addig a belvárosi szakaszon az innovatív épített beavatkozások lennének kívánatosak. Tervekben itt sincs hiány, volt már szó gyaloghídról, vízen átívelő plázáról, siklóról a Duna felett, de minimum a Lánchíd gyalogosításáról – ezzel szemben az utóbbi jövőre beütemezett felújításának tervei lehangolóak, bár az abszurditást éppenséggel nem nélkülözik. A kétszer egy sávban nemhogy megszűnne az autóforgalom, de még a bicikliket is az úttestre terelik, biztosítva ezzel a sűrű anyázás népszokásának fennmaradását a jövendő évszázadban is. Az egyszeri városlakó beérné persze kevesebbel is, a bringásokat úgyis utálja, valamivel jobban, mint a globálcápákat, aki víziplázával kecsegtetik. Neki elég lenne a felhasználóbarát rakpart, ahol sétálhat az árnyas fák alatt, megpihenhet a padokon, fagyit nyalogatva. Volt is erre pénz meg esély a vizes VB kapcsán felújított észak-pesti rakparti szakaszon, de kevés beruházást mondhat magáénak a Főváros, ahol ennyire elszalasztotta volna a lehetőségeit, a Várbazárt is ideértve. Túlzás nélkül ki lehet jelenteni: itt még a fű se nő, és a napot sosem látó udvarok hősei, a pistikék is feladták. Le se merjük írni, hogy mi van helyette (burkolókő), tűző nap és a dizájntól görcsbe merevedett padok. Nem tudja a hely, amit Graztól Ljubljanáig a világ sok nagy és kis városában, kis és nagy folyók partján a Szajnától a Visztuláig megoldottak az elmúlt évtizedekben: teret kínálni a civilizáció terhei alatt roskadozó városlakónak arra, hogy pusztán csak legyen. Luxus, de épp erre a luxusra van leginkább szüksége a folyton pörgő, folyton éhes, soha ki nem elégíthető városi nomádoknak. Ráadásul ez a luxus igazán kis költséggel megvalósítható, nem igényel mást, mint kreatív tervezést, és a városlakók érdekeit szem előtt tartó döntéshozást.
Erre hívták fel a figyelmet a Dunapest Fesztivál egyik záróprogramjaként rendezett kerekasztal beszélgetés résztvevői, akik arra keresték a választ, mit tehetnek a civil közösségek a Duna birtokba vételéért. Egyáltalán: közösségi feladat-e a Duna bevonása a város életébe? Hol a határa a hatalommal, közigazgatással történő egyeztetésnek és egyezkedésnek, mik egy civil kezdeményezés korlátai, és hogy törheti át a bürokratikus gépezetet? Kikkel és hogyan érdemes kooperálnia, és milyen típusú beavatkozásokat hajthat végre sikeresen? A fentebb összefoglalt, megvalósult és tervezett projektek fényében nagyon is indokoltak a kételyek, ám a csodafegyvert ezúttal sem sikerült megtalálni, továbbra is a cső végén keresgéltük a lyukat.
 A38 |
A DANUrB meghívását egyetlen önkormányzati hivatalnok sem fogadta el – nyilván nem a helyszínül szolgáló A38 életveszélyes megközelítése vette el a kedvüket. Az életveszély itt szó szerint értendő, közel-távol nincs zebra az alsó rakparton, ellenben szalagkorlátot kell mászni – a beszélgetés témáját erősebben nem is lehetett volna felvezetni.
A civil oldalról csupa olyan szereplő vett részt a vitában, akik sikeres kezdeményezéseket tudhatnak maguk mögött. A VALYO (Város és Folyó Egyesület) sokadik vízparti akciója után a Szabadság-híd idei megnyitásával vitte el a pálmát. A tavalyi spontán hídfoglalás után decemberben kezdek gondolkozni azon, hogy idén is le kellene zárni a hidat, majd hirtelen merészséggel, minden előzetes egyeztetés nélkül már kész tényként kezdték az eseményt kommunikálni. Ennek az lett az eredménye, hogy a főváros végül támogatta az akciót, igaz, csak az utolsó nap kapták meg a végleges engedélyt. Következő tervük, hogy a hidat nem bulihídként, hanem a tömegközlekedés meghagyásával gyalogos köztérként használhassa a város jövő nyáron – ezt a BKK idén nem merte bevállalni. A népmozgalmat felkaroló akció jó példa a civil szervezetek proaktivitására, amely vírusként férkőzhet a tehetetlen bürokratikus gépezet szervezetébe. Arra azonban nem ad választ, miképp lehet a hatalommal törvényes keretek között kommunikálni.
A Kortárs Építészeti Központ Shared Cities: Creative Momentum projektvezetője, Szemerey Samu azt emelte ki, hogy a civilség nem rekedhet meg az idealizmus szintjén, politikai misszióként kell saját munkájára tekintenie, muszáj profi módon üzemelnie egy nonprofit szervezetnek is. El kell tanulni a kommunikáció és a menedzsment fogásait, a kulturális örökséget pedig a gazdaság részeként szabad csak kezelni, ahogy ők teszik Shared Cities programjukban, melyben 7 országból 11 partnerrel dolgoznak együtt, és a közösségek szerepét vizsgálják a városfejlesztésben. Stratégiai tanácsadóként székházzal rendelkező kulturális szervezeteket, illetve gazdasági szereplőket, például a Csepel Művek területén működő cégeket ösztönöznek a közvetlen környezetükkel erősebb szomszédsági kapcsolat kiépítésére.
Németh Nóra a Budapest100 programkoordinátoraként a tanulási folyamat sikerét igazolta mára valóban profi szervezésű programjukkal, melynek idén a dunai rakpartok voltak a helyszínei. Ugyanakkor rámutatott a szervezeti profizmus veszélyeire is azzal, hogy elmondta, az idei programban sokkal kevesebb valóban civil helyi lakó – a néni az ötödikről – vett részt, inkább intézmények jelentkeztek, és ezzel a bp100 karakterét adó kezdeti gondolat, hogy mindenki érdekes, a néni is az ötödikről, némileg elhomályosult.
 Piknik a Szabadság-hídon |
Mind a civil szervezetek képviselői, mind a beszélgetés önkormányzatokkal szoros kapcsolatot ápoló résztvevői – pl. Alföldi György, a BME Urbanisztika Tanszék tanszékvezető helyettese, aki korábban a nyolcadik kerületi Magdolna programot bonyolító Rév8 vezetője volt – erősen szkeptikusak voltak az önkormányzatok rugalmas befogadóképességével kapcsolatban. Alföldi György találóan fogalmazta meg a paradoxont: alulról jövő kezdeményezést kellene felülről beépíteni. Ehhez az önkormányzatoknak sem a kapacitása, sem a mechanizmusa nem megfelelő. Ugyanakkor kiemelte, hogy általános hiba a hatalom gyakorlóit hatóságnak tekinteni, valójában közszolgákról van szó, akikre nekünk kell nyomást gyakorolnunk, és nem fordítva. Ettől ma még messze vagyunk, és a beszélgetésből úgy tűnt, mintha a praktikus eredményekre vágyó ifjú civilek is alkalmazkodnának a beidegződéshez, és próbálnának a hatalom fejével gondolkodva számukra is elfogadható alternatívákkal előállni. Érthető, ám veszélyes vizekre eveznek ezzel, mert könnyen visszájára fordulhat a civil magatartás, melynek hálátlan feladata, hogy irritáló viszketegséget okozzon a hatalom tunya testén: közvetítse az egyes közösségek érdekeit és szempontjait a mechanikus szabályok szerint működő hatalom felé.
Konkrétan a Dunáról alig esett szó, bár a résztvevők jólesően megállapították, hogy a Duna „témává vált”, nem csak a szaporodó ötletpályázatok, a rakparti bp100, hanem a beszélgetés keretéül szolgáló, a Főváros együttműködésével megvalósuló Dunapest Fesztivál 2. évadja is erre példa. Ahogy a VALYO fogalmazta küldetésüket: nem a döntéshozók figyelmét kell felhívni a Duna értékeire, hanem a városlakókét – ők majd birtokba veszik a folyót a maguk szájíze szerint. A hatalom pedig természeténél fogva kedvez a választóinak – ha úgy hozza az élet, történetesen épp egy lezárt híddal kedveskedik népének. Nem tehetünk mást, mint bízunk a Dunával együtt hömpölygő időben és abban, hogy unokáink már ugyanúgy online foglalnak grillezőhelyet a városi parkban, mint kicsivel feljebb a folyón a sógoraink Bécsben.