Revizor: Milyen színházi élményeid, előképeid vannak? Kérdezem ezt úgy, hogy a Színikritikusok díjára Különdíj kategóriában jelölt Sajátszínház Projekt elsősorban nem művészeti vállalás, te pedig nem színházcsináló vagy, hanem kutató, aki jó régóta dolgozik együtt színháziakkal.
Horváth Kata: Nagyon fontos szerintem, hogy igenis művészeti vállalásról és színházcsinálásról is szó van a Sajátszínház esetében. Bár való igaz, hogy esetünkben a színházcsinálás nem annyira cél, mint inkább eszköz. Ennek megfelelően inkább a színháznak azon irányzatai felé tájékozódunk, amelyek konkrét és akut társadalmi kérdések megjelenítésén dolgoznak, kísérleteznek ezek hiteles formáival, és ennek érdekében akár civil embereket is bevonnak a színházi munka valamely fázisába. Most úgy látom, hogy ezek szükségszerűen transzdiszciplináris vállalkozások, amelyekben (leegyszerűsítve a folyamatot) kutatók, érintettek, segítő szakemberek és művészek együtt megpróbálják szisztematikusan megérteni a társadalmilag legkiszolgáltatottabb csoportok tagjainak tapasztalatait, majd közösen artikulálni ezeket a nyilvánosság számára. E kooperációból olyan produktumok születhetnek, amelyek hitelesek az érintettek perspektívájából, érvényes társadalmi tudást hoznak létre és egyben művészeti értékük is van. Illetve – és hát ez lenne itt a lényeg – változást generálnak, különféle léptékben és különböző színtereken. Nem csak a cigánytelepen, illetve a faluban, ahol készülnek, hanem reményeink szerint akár a színházi mezőben is.
 Horváth Kata |
Abban egyébként teljesen igazad van, hogy Magyarországon valóban nem a színházi szakma felől indulnak ezek a kezdeményezések. Én sem efelől a szakma felől jövök. A magyar színházi munkákat elsődlegesen fogyasztóként ismerem. Nyilván sokféle nézői tapasztalatom van, de van egy olyan naiv alapélményem a színházról, hogy érzékeny és rendkívül tehetséges embereknek van valamilyen fontos mondanivalójuk a világról, én pedig nézőként ennek szerencsére tanúja lehetek. A mai eszemmel furcsa, de éppen ezt szerettem sokáig a színházban, hogy szuperbiztonságos, hogy ülök a sötétben és úgy kapok valamit, hogy közben semmit sem kell adnom.
R: Miből jött mégis, hogy a színházzal dolgozzál?
HK: Azt hiszem, három meghatározó élmény és az ezeket követő tájékozódás volt az, ami társadalomkutatóként a színházcsinálás felé mozdított. Rögtön az első, hogy antropológusként együtt élve roma családokkal sok rendkívül kiélezett helyzettel találkoztam, ahol nagyon sok múlott a bennük helytálló emberek hiteles szerepalakításain. Szerettem volna, ha ezeket a valóságos drámai helyzeteket többen is látják és átélik, ha a benne szereplő drámai hősöket megismerik. Sok kísérletet tettem, hogy leírjam ezeket a hétköznapi drámákat. Létezik egy performatív antropológia nevű terület a mi szakmánkban, ami egy elég kidolgozott nyelvet kínál ehhez. De két dolog nagyon zavart: egyrészt, hogy legfeljebb egy szűk tudományos szakmai nyilvánossághoz jutnak el ezek a tanulmányok, de ami még sokkal bosszantóbb, hogy a tanulmányok szereplői nemhogy nem szólnak hozzá, de még elolvasni se igen tudják az általam leírtakat. Így utólag beazaonosítva, a színház hiánya volt az első élményem: a frusztráció, hogy én láttam, én ismerem ezeket a drámákat, amik színpad és nyilvánosság nélkül maradnak.
A második, hogy (leginkább egy véletlen folytán) kezdő kutatóként a Káva Kulturális Műhelyben kezdtem dolgozni. Itt egyrészt találkoztam a színháznak egy addig számomra teljesen ismeretlen formájával: a részvételi színházzal, illetve annak különböző változataival. Másrészt a Kávában ki kellett találni, hogy mi is lehet a kutatás értelmes szerepe, feladata egy drámapedagógiai/színházi nevelési folyamatban. Ez elindított egy tájékozódást a művészetalapú-, részvételi- és akciókutatások irányába. Magyarországon ezek nem tartoznak a kutatási mainstreamhez, de azért léteznek. Ráadásul a Kávában inkább a kísérleti programokban vettem részt, amelyekben gyakran marginalizált csoportok tagjaival dolgozott a társulat. Például a drámapedagógia módszereit alkalmazva a Dráma Dromban roma fiatalokkal, vagy a közösségi színház lehetőségeit keresve, a Krétakörrel közös, borsodi Új Néző programban. Vagyis én kutatóként léptem be és voltam jelen eredetileg a színházban.
A harmadik fontos epizód a Moreno-féle „színházzal”, a pszichodrámával és különösen a szociodrámával való találkozás volt. Ez annyival vitt közelebb a színházcsináláshoz, hogy ebben a módszerben képződve átéltem és megértettem, hogy egy csoport hogyan teremti meg a maga hiteles színházát a saját témáiból, a saját viszonyaiból, a saját feszültségeiből és fantáziáiból. A szociodráma egy fantasztikus módszer, ezt a Sajátszínházban a roma nőkkel folytatott munka szintén bizonyította, nagyon szeretném, hogy itthon elterjedtebb legyen.
R: Ebből a történetből, amit itt elmondasz, a Sajátszínház Éljen soká Regina! című előadása nagyjából egyenesen levezethető. Hiszen a Reginában – ahogy említed is – egy szociodrámás folyamaton alapul a színházi munka, és az előadásban roma nők viszik színre élettörténetük meghatározó epizódjait. De a Sajátszínházban bőven dolgoztok másféle részvételi művészeti módszerekkel is: fotóhanggal, digitális történetmeséléssel, a részvételi képzőművészet és a részvételi film pedagógiáival, fórumszínházzal. Illetve feltűnik egy közös tematika vagy inkább irányelv, amit több helyen „intézménykritikai fókusznak” neveztek. Ez hogyan kapcsolódik az eddig elmondottakhoz és egyáltalán a színházhoz?
 Jelenet az Éljen soká Regina! című előadásból. |
HK: A Sajátszínházat Oblath Marcival kezdeményeztük, akivel a magánéletben egy pár vagyunk, és mindketten társadalomkutatók. 2010-ben a Káva és a Krétakör Akadályverseny, illetve Új Néző programjaiban dolgoztunk először együtt. Ezek kapcsán fogalmazódott meg, hogy érdekes lenne olyan színház létrehozása, ami pontosan körülhatárolható és aktuális társadalmi problémából indul ki, az e problémákban leginkább érintettek perspektíváját és tapasztalatait tükrözi, sőt ők maguk, az érintettek, játszanak benne. Az első ilyen kísérlet a Hiányzó padtárs volt. Ez az iskolai szelekciós mechanizmusok és szegregáció témájával foglalkozott. Benne a rendszer kárvallottjai, roma fiatalok, maguk mutatták be kudarcos iskolai karriertörténeteiteket a nyertes oldal képviselőinek, elit középiskolák tanulóinak. A jónevű iskolák dísztermeiben tartott részvételi színházi előadás azt kérdezte az ott tanuló diákoktól, hogy „Vajon nektek miért nincsenek roma osztálytársaitok?” A Hiányzó padtárs szerintem jó példa arra, hogy mit értünk ezen az intézménykritikai megközelítésen. Egy olyan politikai színházat, amelyben a kiélezett személyes élethelyzetek, illetve élettörténeti események a szisztéma működésének drámai csomópontjai. A Sajátszínházban ez úgy jelenik meg, hogy a cigány anyák az intézmények apatikus, diszkriminatív működésével szemben gyermekeikért folytatott hétköznapi küzdelmeivel szembesülünk, illetve egy aprófalu fiataljainak azon aktivitásával, hogy a hiány mindennapos tapasztalataiból kiindulva, kitalálják településük és ott saját maguk jövőjét. Ez utóbbi baranyai munkában egyébként nem csak színházi előadás, hanem közösen visszanézhető filmek is készültek. És itt válaszolnék a kérdés másik részére, ami a különböző részvételi művészeti, művészetpedagógiai és művészetterápiás módszerek alkalmazására vonatkozik a Sajátszínházban. Korábban mondtam, hogy a színház a mi tevékenységünkben nem cél, hanem eszköz. Az pedig egyáltalán nem biztos, hogy minden terepen a színházi forma a legmegfelelőbb eszköz a közös gondolkodáshoz. De még ha színházi előadást készítünk is végül, a hozzá vezető folyamatban mindig különböző művészet-alapú módszereket kombinálunk, attól függően, hogy melyek segítik leginkább a bekapcsolódó embereket a témáik beazonosításában, feldolgozásában, artikulálásában.
R: Fontosnak gondolom, hogy kidolgoztátok azt a nyelvet is, amellyel e művészeti beavatkozások folyamatát leírjátok. Tehát nem csak az előadás nyilvános, hanem gyakorlatilag a munka egész folyamata nyomon követhető.
HK: Igen, és bár ez nagy erőfeszítést követel, nagyon fontosnak tartom. Egyébként nem csak szakmai vagy módszertani hozadéka miatt, hanem mert ezzel felelősséget is vállalunk az általunk életre hívott folyamatokért.