Ige-Idők: A reformáció 500 éve / Magyar Nemzeti Múzeum
2017.09.26.

A Nemzeti Múzeum Ige-Idők című tárlatán Kossuthot lájkolják a legtöbben, a második Weöres Sándor, a harmadik Beniczkyné Bajza Lenke. KÁNTOR VIOLA KRITIKÁJA.

Derekuknál elfűrészelt csónakok. Nem vízen fekszenek, hanem állnak, orrukkal az ég felé mutatnak. Egy 1951-es eseményre utal az installáció, amelyet mind a mai napig exodusként emlegetnek református berkekben.

Történt ugyanis, hogy állami nyomásra a református egyház vezetői bezáratták a pápai és a sárospataki teológiát, kettőt az akkor működő négy intézmény közül, a hallgatókat pedig a pesti vagy a debreceni szemináriumba küldték, jobban mondva terelték. Csakhogy a központi akarat helyi ellenállásba ütközött: a Tiszáninneni kerület elöljárói és lelkészei fenn akarták tartani saját hittudományi karukat, a Debrecenbe kényszerített hallgatók pedig vissza akartak ülni a pataki padokba. A fiatalok titokban megszervezték saját exodusukat, a hazatérést a számukra egyiptizálódott cívisvárosból saját földjükre. Tenger helyett folyón keltek át, a Tiszán, ahol híd híján révész vitte át őket csónakokban. A debreceni kivonulást azonban a hatalom végül letörte, a pataki campust erővel bezárták, az autonóm hallgatókat kicsapták. A hazatérésre még évtizedekig várni kellett, ám több száz év hagyományát, a szabadsághoz ragaszkodást adminisztratív eszközökkel nem lehetett eltörölni. 

Képek a kiállításról
Képek a kiállításról

E történet feldolgozásával és a huszadik századi protestáns életutakról szóló oral history anyag bemutatásával zárul a Magyar Nemzeti Múzeum Ige-Idők című tárlata, amely sajátos módon igyekszik megemlékezni az európai, azon belül is elsősorban a Kárpát-medencei reformáció ötszáz éves történetéről. Ahogy az egykori diákok akciója - még ha akár öntudatlanul is - a múlt hagyományaira épített és egészen a máig ér, a kiállítás kurátorainak is az lehetett az alapvető célja, hogy ez a tárlat ne a befejezett múltról, hanem egyfajta folyamatos jelenről szóljon.

Azon túl, hogy a kurátorok a tárlat létrehozásába a legkülönfélébb módokon próbálták a jelenleg működő gyülekezeteket is - több-kevesebb sikerrel - bevonni, ezt a törekvést legsikerültebben a tárlat címe szolgálja, a gondolatjeles szókapcsolat többrétegű asszociációs térbe helyezi a kiállított anyagot. Ha János evangéliumának kezdő sorait magunk elé idézve járjuk be a kiállítást – „Kezdetben volt az Ige...” –, a tárlat rögtön több lesz pusztán történeti kiállításnál, mert ezzel a diszpozícióval folyamatosan kettős figyelmet igényel a befogadás: az Ige, a Logosz, a Verbum mint origó és mint viszonyítási pont világíthatja meg az ötszáz év történetéből kiemelt vallási eseményeket, politikai történéseket, kulturális folyamatokat.  Persze pusztán grammatikai játékként is felfoghatjuk a címet, amely egyszerűen félezer év változásaira, cselekedeteire vonatkozik. De közvetetten egy harmadik lehetséges olvasatra is utalhat a sajátosan írt szókapcsolat: a nyugati kultúrát meghatározó állandó viszályra a kép és a szó között, amelyben, tudjuk, a reformáció az utóbbira helyezte a hangsúlyt, igaz, a közvélekedéssel ellentétben nem kizárólagosan.

Az első terembe lépve rögtön hátrahőkölhet a látogató. Egy reformációt a középpontjába állító kiállításon különös élmény kezdőimpulzusként a kisszebeni késő gótikus főoltár Utolsó ítélet táblájával, a szentbenedeki szárnyas oltár Napba öltözött asszonyt ábrázoló képével, egy Szent Márton albengai miséjét mutató oltárfestménnyel, egy kassai Fájdalmas Krisztussal vagy egy hervartói oltárral találkozni. Gondolhatjuk, hogy porszem került a gépezetbe, pedig csak arról van szó, hogy minden nagy változásnak megvan a maga előszobája, és az első teremben az előszobában járunk. Az 1514-es hervartói oltár magánhasználatra készült, amiben már felsejlik az igény az intimebb vallásgyakorlatra, ahogy a 16. század fordulóján készült képek esztétikája is egy emberközelibb ábrázolásról tesz tanúbizonyságot. 


Hans Belting művészettörténész írta: „A művésznek a reformációban el kellett döntenie, hogy evangélikus vagy katolikus módon akar-e festeni.” Nagyon izgalmas gyakorlati példát láthatunk erre a választási kényszerre a tárlat második termében: az eredetileg 1519-ben készült nagyszebeni oltár Kálvária-tábláját a templom első protestáns lelkésze ugyanis 1545-ben „lutheránus módon” átfesttette. Az eredeti képen a kereszt tövében két alak állt, nyilvánvalóan Mária és János, de az átfestés után szöveg került a helyükre, Máté evangéliumából és Ézsaiás egyik Krisztusra vonatkozó próféciájából: a Krisztus-központú kép és a textus már az új gondolkodást képviseli.   

Luther – szemben Kálvinnal – egyébként is megengedőbb volt a képek használata terén, gondoljunk csak barátja, Lucas Cranach műveire, amelyeket amolyan képes magyarázat gyanánt a wittenbergi reformátor is szívesen alkalmazott. Egy ilyen példára is bukkanhat az éles szemű látogató az egyik vitrinben, igen csípős munka Luthertől és Melanchthontól, szövegüket metszetek kísérik, amelyek párba állítva hasonlítják össze Krisztus életét és szenvedését a pápa mint Antikrisztus életével és az egyház visszaéléseivel. De találhatunk egy másik, nagyon finom átvezető utalást is a tárlaton a képtől a szöveg felé való eltolódás illusztrálására, a kurátorok egy 1514-es, munkásságával a Verbum fontosságát hangsúlyozó Szent Jeromost ábrázoló Dürer-metszetet állítottak ki közvetlenül azon tárló mellé, amelyben a magyar nyelvű Biblia-fordításokat mutatja be a kiállítás. A tárlat nyilván nem képzőművészeti kiállítás kíván lenni, de ha már festményeket szerepeltet felütésként, és több műtárggyal is jelzi azt az alapvető váltást, amely a képi ábrázolástól eltávolodva a szöveg elsőségét hangsúlyozza, szerencsésebb lett volna, ha egyszersmind - a reformáció egy alapvető és igen izgalmas aspektusáról lévén szó – magyarázó szövegekkel könnyebben hozzáférhetővé, érthetővé is teszi e folyamatot és a modern ember megszületésében betöltött szerepét.


Akár olyan alapossággal, ahogy egyébként a reformáció hajnalának vallási-intézményi, társadalmi, politikai és művelődési, sokdimenziójú koordinátarendszerét megrajzolja a kiállítás. Mert azt széleskörűen megteszi. Először a tágabb európai kontextusra, majd a Kárpát-medencére zoomol, így a helyi viszonyokat, kiváltképp a mohácsi vész utáni összetett helyzetben a reformáció gyors hazai elterjedésének miértjeit ismerhetjük meg. Vagy ahogyan a korabeli nemzetközi vérkeringésbe bekapcsolódó magyar protestáns gondolkodók szellemi eredményeit is felmutatja: Heltai, Károli, Szenczi Molnár, Dévai Bíró Mátyás, Melius Juhász Péter, Bornemisza Péter és mások munkáival találkozhatunk. Több százra tehető a tárgyi emlékek száma, melyek arról tanúskodnak, hogyan haladt a magyar protestantizmus az öndefiníció útján, de megismerhetjük, hogyan hódított magának teret a mezővárosokban vagy a későbbiekben is protestáns központként megmaradó respublikákban, legfőképp Debrecen sajátos világában, vagy hogy milyen különös játszmák alakították a török hódoltsági területek keresztény/keresztyén kettős magyar világát. 

A kiállítás külön termet szentel a reformáció és a politikum kapcsolatának. Bár elsősorban Bocskai, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György és Thurzó György széles körben ismert politikai tevékenységére összpontosít a terem, két általánosabb horizontot nyitó, elegáns és csöndes kurátori döntésre külön felhívnám a figyelmet. Az nyilván nyitott kérdés, hogy az új erőre kapó katolikus egyház e korszakban betöltött szerepét mennyire emeli be egy kifejezetten a reformációról szóló tárlat a kiállítási anyagába. A döntés jelen esetben az volt, hogy csak kísérőszöveg szintjén emlékeztek meg a rendezők a tényről, amúgy tökéletesen halkan, például Pázmány nevét meg sem említve, de ez legitim megoldás. Amit viszont fontosnak tartottak kiemelni, az a következő: „a század politikai kultúrája és közélete a korábbihoz képest emelkedettebb szintű, többnyire magyar nyelven folytatott vitakultúra volt, amely a magyarországi művelődés virágzásához sok tekintetben hozzájárult. Nem lehet eléggé hangsúlyozni” – írják a kurátorok -, ”hogy (…) az ország sorsát jobbítani igyekvők felekezeti és politikai ellentéteik ellenére egymással vitatkoztak, vállalva ezzel a többféleképpen felfogott haza érdekeinek eltérő eszközökkel elgondolt szolgálatát.” Persze azt már csak mi tesszük hozzá, hogy minderről lehet, hogy máshogy gondolkodtak a század harmadik harmadában felerősödő vallási üldöztetést elszenvedők, de kétségtelen, a kiállítás ezen pontján a kortársi reflexió sávja jelentősen kiszélesedik - volna a jelennek mit tanulnia a 17. századtól. De felfigyelhetünk a terem közepén elhelyezett tárlóra is, amelyben két díszserleg látható. Mindkettő a fiatalon elhunyt Thurzó Imre özvegyének, Nyáry Krisztinának a tulajdonába került a 17. század elején a prágai kincstárból. A provenienciájuk is érdekes, de még érdekesebb az, amit ábrázolnak. Az egyiken Prudentia alakja látható. A másikon egy nőalak, jobbjában sassal, baljában jogarral, lábánál kutya. Míg előbbi a Bölcs Előrelátás, utóbbi a Jó Kormányzás allegóriája. Az asszociációknak köszönhetően ismét csak párbeszédbe kezdhet a múltunkkal a jelenünk.

A tárlat a nagy folyamatok, a mentalitásbeli változások vagy a hétköznapi életben a reformáció hatására jelentkező új formák némelyikének bemutatásán túl nagy teret szentel a 19-20. század kiemelkedő protestáns történelmi személyei, politikusai, gazdasági szakemberei, művészei, tudósai rövid, lexikonszerű bemutatásának. A névsor széles és igen impozáns, bár néhol elég önkényesnek tűnik. Szórakoztató, hogy lájkolni is lehet történelmünk nagyjait egy interaktív felületen, friss adat: jelenleg Kossuth Lajos áll az élen, éppen csak lemaradva Weöres Sándor követi őt, majd beszakad egy kicsit a mezőny, a dobogó harmadik fokára Beniczkyné Bajza Lenke került, igen, ezt mutatják a számok, neki pedig csak a hátát nézheti a negyedik Görgey Artúr. Nagyon izgalmas lenne, ha a lájkokat indoklással is elláthatnák a látogatók.


Az egyik legizgalmasabb mediális változást, jelesül a könyvnyomtatást programszerűen felhasználó korszakot bemutató tárlat maga is törekszik arra, hogy korszerű legyen. Bár szinte minden teremben találhatunk olyan digitális megoldásokat, amelyek kicsit megmozdítják az amúgy statikus, néhol még kartonra nyomtatott tablókkal is operáló tárlatot, valójában két olyan alkalmazást lehet kiemelni, ami igényességével vagy szellemességével valóban új minőséget képvisel. Az egyik Hans Kammer Megváltás allegóriája című festményének animált változata. A Szépművészeti Múzeumban letétben őrzött festményt, amelyen Mózes és Keresztelő János magyarázza el az egyszeri embernek a hitigazságokat, analóg formában is láthatjuk a tárlaton, a számítógépes alkalmazás segítségével pedig végigkövethetjük azt a teológiai programot, amelyet az Ószövetség és az Újszövetség két nagy alakja próbál Akárki fejébe verni. A másik érdekes alkalmazás fantázianeve: Igeképző, amely azt mutatja be, hogy a Biblia milyen sokfajta érzelemre reflektál, passzív-aktív, negatív-pozitív ellentétpárok mentén generálhat a látogató egy-egy érzelmet, majd a képernyőn megjelenik az adott érzelemmel kapcsolatban egy szentírási ige, amelyet e-mailben is elküldhetünk bárkinek. Azonban két olyan megoldással is él a tárlat, amelyek kifejezetten megnehezítik a befogadók dolgát: a tárlók áttetsző üvegfalára ragasztott kisbetűs szövegeket szinte alig lehet kibogarászni, az átfogó kísérőszövegeket pedig több méteres magasságba függesztették a rendezők, tehát alacsonyaknak nyakmerevítő, gyengénlátóknak nagyító használata a kiállítás-látogatás során erősen ajánlott.

De összességében mégiscsak fontosabb e hibáknál – legalábbis számomra - például a pataki teológusok exodusa. Megpróbáltak nemet mondani és szabadnak lenni. Eszembe jut a friss Kommentárból Kósa László professzor írása, amelyet az ELTE idei születésnapjára, de végtére a reformáció ötszázadik évfordulója kapcsán írt. Dióhéjban és roppant mód leegyszerűsítve a Kárpát-medencei protestáns-katolikus kulturális kettősségről és ezek egymásra hatásáról, egymást alakító, megtermékenyítő voltáról értekezett. Magam nem protestáns, katolikus lennék, de a Nemzeti Múzeum kiállítása is meggyőzött, hogy nyomokban reformációt is tartalmazok. Ideje van a visszaemlékezésnek, és ideje van a reflexiónak is.

A kiállítás megtekinthető 2017. november 5-ig.

Szerző: Kántor Viola