Beszélgetés Nagypál Gáborral
2017.09.10.

A Színikritikusok díjának egyik esélyese a legjobb férfi főszereplő kategóriában Nagypál Gábor a Stúdió K Színházban bemutatott Peer Gynt címszerepében. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.

Revizor: A rendezők időről időre előveszik a Peer Gyntöt, ami szép, költői, filozofikus kérdésekre próbál választ keresni, csak éppen nehéz megszólaltatni a mának úgy, hogy tényleg legyen közünk hozzá.

Nagypál Gábor: Lehet, hogy először nekem is ez jutott eszembe, amikor Hegymegi Máté elmondta, hogy megrendezné. A darab egyike azoknak a hatalmas nagy meséknek, amik benne vannak a színházi köztudatban. Amikor először beszéltünk róla, lekaptam a polcról az Áprily-fordítást, és nagyon jól éreztem magam az asztalnál, mert gyönyörű, de persze dől rád a falról a festmény… Aztán jött az új fordítás és az aha élmény. Ez egy nagy találkozás lett egy életközepi helyzetben lévő embernél, mint amilyen én vagyok. A Kúnos László-Rakovszky Zsuzsa újrafordítás erős kortárs fröccsöt ad a történetnek, jóval nagyobbat, mint én föltételeztem. És persze óriási közhely, de sok megválaszolhatatlan kérdést kap az ember az arcába, amit nem nagyon lehet megkerülni. Ez nyilván a darabnak, illetve a benne levő gondolatiságnak is a diadala, ugyanakkor van ennek egy színházra szabott praktikus lehetősége is. Zubek Adriennel már évek óta tervezzük, hogy kimozdulunk a Stúdió K-ból. Tök jó az a hatszor öt méter, amin játszunk, de nagyon vágytunk már arra, hogy valami más térben szólaljunk meg, és ez a darab abszolút alkalmas erre. Aztán mindenféle kitérők után végül ez a kőbányai Peer Gynt lett belőle.

R: Mennyire zökkenti ki a nézőt vagy akár a színészt a másfajta színházi tér, a másfajta mozgás, miközben súlyos létproblémákról van szó?

Fotó: Stúdió K
Fotó: Stúdió K

NG: Nekem nem tud más nézőpontom lenni, mint a belső. Van egy nagyon egyszerű párhuzam: Peer Gynt végigmegy az életén, és mi végigmegyünk vele. Pontosan a maga egyszerűségében erősíti a road movie-t, az utazást. Nem mindig a legbonyolultabb szimbólumok működnek jól, ennél az egyszerűség működteti az utazás érzetét. Én bentről nyilván másképpen élem meg az egészet. Tudom, hogy az első mondat kimondása után négy és fél órával jön az utolsó mondat, mégis, amikor elkezdjük, az ember tele van kétségekkel, hogy mi lesz ebből, holott tudja, hogy mi. Ezt is végig kell csinálni, mint az életet. Őrületes utazás, és utána, amikor megpróbálom felidézni azokat a pillanatokat, hogy közben hol jártam, nem biztos, hogy emlékszem rájuk. Csak tudom. Ha most túlbeszéltem az egészet, azért van, mert nem volt hasonló élményem az eddigi pályafutásom alatt. Nem a jó és a rossz, hanem maga a játékélmény, az utazás, a megyünk, a caplatunk.

R: Mert a Stúdió K beszorít? Vagy egyszerűen csak más?

NG: A K speciális tere létrehoz a színész és néző között egyfajta terápiás helyzetet. Olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy a színész érzékel minden rezdülést, és ezt megszokja. A néző is. Aztán amikor beszabadul egy ilyen nem színházi térbe, helyzetbe, egészen más eszközöket kell előhívnia magából. És persze közben sok mindent meg kell tanulnia, amit eddig nem tudott vagy nem használt magából.

R: Itt is közel van a néző, csak másképpen.

NG: Ez az előadás másféle energiákat követel a nézőtől is, hiszen a négy és fél óra alatt nem csak a színész amortizálódik. A néző figyelmének is változó a dinamikája, nyilván fárad, elkalandozik közben. A K-ban már látom, amikor valaki a falat nézi, itt nem, de az előadás lüktetését lehet érezni. Az egész valami egészen furcsa komplex élmény, más, mint egy klasszikus színházi előadás.

R: A kritika nagyon jól fogadta, szoktál figyelni rá?

NG: Fontosnak tartom, olvasom. Sokkal több kritikát olvasok, mint amennyi előadást látok vagy szeretnék megnézni. Az estéim többnyire foglaltak. Nagyon sok előadásról kritikákból tájékozódom. Nemigen volt, hogy valamiről lebeszélt a kritika, amit meg akartam nézni, de olyan már igen, hogy megnézős lett valami.

R: Bánt az esetleges rossz kritika?

Peer Gynt. Fotó: Slezák Zsuzsa
Peer Gynt. Fotó: Slezak Zsuzsi

NG: A személyeskedést és a prekoncepciót nem szeretem, amikor azt érzem, hogy a kritikusnak valamiféle kész elvárása van a színésszel, az előadással kapcsolatban. Nem cserélnék azzal, aki évi két-háromszáz előadást megnéz. Nagyon nehéz a profi nézőnek, nevezzük kritikusnak, megőrizni azt az attitűdöt, hogy próbáljon meglepődni minden egyes alkalommal. Mint ahogy nekem minden egyes alkalommal frissnek, lazának, profinak kell lennem a másik oldalon. Nekem sem sikerül mindig, neki sem, és persze jó esetben mindketten tudjuk magunkról, hogy ez nem a mi esténk volt.

R: Amikor a színész kap egy ekkora szerepet, elgondolkodik azon, hol tart? Vagy ez független a személyes életétől?

NG: Elég sokat gondolkodtam az elmúlt időszakban saját magamon, az életemen, most ér utol valami mérlegelési fázis. Mi az, amire vissza lehet nézni, mi az, ami még vár az emberre? Nagyon sok olyan dolog van, amiről azt gondolom, hogy találkozhattam volna vele, vagy már meg kellett volna történnie valaminek, akár szakmai, akár magánéleti területen. És mégsem. Közben viszont rengeteg olyan dologgal is találkoztam, amiről álmomban sem gondoltam, hogy valaha is közöm lesz hozzá. Nem vagyok csalódott, de megelégedett sem.

R: Ha már visszanézés, a pályakezdet viharos volt. A Délvidékről jöttél: háború, Jugoszlávia szétesése. 

NG: Tizenöt éves vagyok, amikor ez az egész kezdődik, és abban az életkorban minden nagyon más. Később tényleg hullottak a bombák, de nekünk a színpadon volt dolgunk… Beletemetkeztünk a színházcsinálásba, húszévesen másképpen gondolkozik az ember. Beveri a fejét és föláll, nem is érzékeli a történések súlyát. De visszagondolva sem cserélném el sem a tapasztalatot, sem az élményeket, sem az egymásra utaltságot, sem az emberi kapcsolataimat, sem a találkozásaimat mással. És ha most átlépek ebbe a nagyon elszomorító magyar valóságba, ami körülvesz, másképpen élem meg, mint a többiek, mert máshol van az ingerküszöböm. Engem már nehéz meglepni, azok után, amit húszéves koromban átéltem. Vannak folyamatok, tendenciák a közbeszédben, a politikai gondolkodásban, amin fölháborodok, de meglepődni nem tudok, mert ezeknek sokféle verzióját láttam már.  

Rosenkrantz és Guildenstern halott. Fotó: Puskel Zsolt
Rosenkrantz és Guildenstern halott. Fotó: Puskel Zsolt

R: Holott te a saját bőrödön sokkal intenzívebben érzékelsz mindent, a kisebbségi léttől a színházcsinálásig.

NG: Van egy jó szerb közmondás: „znam te pusko kad si pistolj bila”, vagyis „ismerlek, puska, még pisztoly korodból.” Szóval nagyon sok mindent láttam már, hogy milyen hatással van a hatalom emberekre, milyen következményei vannak. Nem teszem föl a kérdést, amit mások gyakran megfogalmaznak, hogy juthattunk idáig. Elég pontosan lehet látni, hogyan. De ami talán még frusztrálóbb, az ember húszévesen azt gondolja, hogy csinálja a dolgát, mert igazából a körülötte zajló eseményekre nincs ráhatása, aztán negyvenévesen is ugyanezt látja, és legfeljebb reménykedik, hogy hátha, de itt már rezeg a léc. Miközben olyan helyzetekért vagyok felelős a K-ban mint művészeti vezető, amelyek fölött nem diszponálok. Ígéretek, tervek, ötletek, ezek kitalálása a dolgom, felelős vagyok valahol az eredményességért is, de hogy mindezt milyen helyzetek előzik meg, az más kérdés. Amit az elmúlt években Zubek Adrienn és Balázs Anna a színházért tett, az leírhatatlan. Persze, a kultúra körüli helyzet mindenkit erodál, ezt magamon is érzem, és nem gondolom, hogy ez egy nyugdíjas állás. Ha nem változik a helyzet, az szétforgácsolja az embert. Nemrég döbbentem rá, hogy körülbelül egykorúak vagyunk a K-val. 

R: Ki bírja tovább?

NG: Szerintem a Stúdió K, kibírt már korábban is sok mindent. Én meg próbálom naponta megfogalmazni, hogyan tudom ezt érvényesen csinálni. Talán ezért is volt annyira fontos találkozás ez nekem Peer Gynt szerepével.