Beszélgetés Kocsis Gergellyel
2017.09.23.

A Katona József Színház művésze a Színikritikusok díján a legjobb férfi mellékszereplő kategóriájának várományosai között szerepel A kaukázusi krétakörben nyújtott alakításával. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.

Revizor: Jól bánik veled a kritika, voltál legjobb pályakezdő, a POSZT-on és a kritikusoknál is, most pedig a legjobb férfi mellékszereplő díjára jelöltek.

Kocsis Gergely: A Kés a tyúkban című előadásban szerepeltem, ez volt az első bemutatóm mint működő színésznek.

R: A kritikához sokfél viszonya lehet egy színésznek. Neked milyen?

KG: Nekem fontos, különösen ebben a szakmán belüli belterjességben. A pálya elején nyilván keresi az ember, hogy mit írnak róla, aztán már csak figyeli. Nálunk a színházban mindig kiteszik a kritikákat, az ember térül-fordul, beleütközik és elolvassa.

R: A belterjességnél mire gondolsz?

KG: Néha úgy érzem, hogy van néhány ezer ember, aki a színházat csinálja, nézi, fogyasztja, beszéli, fontos neki. Ha az egész magyar társadalmat nézzük, akkor úgy tűnik, hogy ez az egész a magánügyünk. Olyasmi, mint a vitorlázás. Azt, hogy mostanában milyen helyet foglal el az írott és elektronikus sajtóban a színházról való beszéd, pontosan jelzi a helyét a magyar kultúrában. Szinte alig van jelen. Ez persze egy színházcsináló nézőpontja.

R: Brecht A kaukázusi krétakörében a bíró szerepét játszod, erre kaptad a jelölést. Kívülről úgy tűnik, hogy a Katona politikusabb színház lett, még a klasszikus darabválasztásnál is jobban figyel arra, hogy válaszokat keressen a mában fölvetődő kérdésekre.

Kés a tyúkban
Kés a tyúkban

KG: Amennyire képben vagyok a színház múltját illetően, azt hiszem, ez mindig is jellemző volt a Katonára. Talán a kortárs színház, a kortárs dráma felé nyitott jobban, mint korábban. Lehet, hogy kevésbé áttételes, direktebb reflexiók születnek mai tollakból, mint korábban, de például A kaukázusi krétakör mindig minden társadalomnak a kritikája. Semmilyen korban és helyszínen nem lehet másként értelmezni, és azt gondolom, hogy minden rendszer meg is érdemli. A bíróban az opportunizmus, a szélkakasság, az emberi gyarlóság nagyon jól van adagolva, izgalmas játék színészként különböző fordulatokat, összetettebb figurát megfogalmazni. De nem szeretném elemezni, mert annyira intuitív dolog a színészet, hogy amikor elemzésbe bocsátkozom, mindig zavarba jövök.

R: Nyilván azért ennél a szerepnél is vannak hangsúlyok.

KG: Persze, meg vannak szakmai fogások, szabályok, de ebben a szakmában a kibocsájtott „munkadarab” saját magunk. Az ember magából építkezik, és nem feltétlenül racionalitásból. Soha nem úgy álltam neki egy-egy szerepnek, hogy ekkor és ekkor eljutok ide és ide, aztán a főpróbahéten majd begyújtom a rakétákat. Ez egy folyamat. Ki jobban, ki kevésbé kétségbeesik a feladat kapcsán, és jön a nagy ismeretlen hat-nyolc hét, a próbafolyamat, amikor minden a helyére kerül. Biztos ezért nem lehet megunni ezt a pályát, mert ez minden szerep esetében más.

R: Sőt minden este más, szoktátok mondani.

KG: Persze, de azért a darab alapigazságai ugyanazok. A kaukázusi krétakör egy nagy klasszikus, sokan ismerik, nyilván sokaknak van előadásélménye vagy prekoncepciója róla. Egyszer nagyon kíváncsi lennék egy olyan előadás fogadtatására, ahol senki nem ismeri a darabot, ahogy akkor és ott hat, mindenféle előzmények nélkül.

R: A prekoncepció a színész vagy a darab felé irányul?

KG: Az egész este felé. Nem nagyon szeretem azokat a megfogalmazásokat, hogy Brechtet így kell játszani, Shakespeare-t másképp, Csehovot meg még inkább másképp, és folytathatnám, nyilván megvannak ennek a hagyományai, a beszédmódjai. Én inkább azt szeretem, hogy a próbafolyamat elején az adott szöveget gondolathalmaznak tekintjük, aztán szétszálazzuk és valami lesz belőle. Nagyobb a felelőssége egy rendezőnek egy nagy klasszikust újraformálni, mert mindenkinek van, mondjuk, Hamlet-képe. Nekem is van nagy klasszikusokról jó és rossz élményem, amit láttam, vagy esetleg csináltam már. És akkor minden ahhoz képest van. Nehéz a nulláról kezdeni, mert a darab, a szerep hordoz magával valami előképet.

R: A kaukázusi krétakörből is volt?

KG: Nem, persze ismertem a darabot, de soha nem láttam előadást. Hallottam nagy alakításokról, hogy például az én szerepemet kik játszották milyen előadásokban, de ha ezzel foglalkoznék, az nagy csapda lenne.

R: Sokféle szerepet játszol a Katonában, mennyire testreszabottak ezek?

A kaukázusi krétakör
A kaukázusi krétakör

KG: Mi az, hogy testreszabott? Néha érzékelem, hogy a külső és belső alkatom miatt talál meg a szerep. De alapvetően nem szerencsés ezen meditálni, mert ha elkezdek azzal foglalkozni, hogy nagyon rám szabták ezt a szerepet, akkor nincs is dolgom vele, mert ez én vagyok. Rutinná válna. Ugyanakkor volt már olyan, hogy mindenki azt mondta, hogy ez tényleg annyira neked való szerep, hogy rögtön pánikba is estem.

R: Melyik szerepről beszélünk?

KG: Nem mondanám meg.

R: Jó, akkor milyen típusú szerepről?

KG: Attól is ódzkodnék, hogy hosszan kifejtsem, milyen vagyok. Remélem, még alakulok, és meglepem magamat is… Ilyesmit szokás mondani, ugye? Ha meg tudnám magamnak mindezt fogalmazni, akkor nagyon egyszerű lennék, pedig én módfelett bonyolultnak képzelem magam.

R: Ha már analizálunk, mennyire tudja a színész kívülről látni önmagát? Egyáltalán kell, hogy lássa?

KG: Nem tudom, mások mennyire, én nagyon tudom kívülről látni magam. Van egy nagyon hasznos és egy nagyon haszontalan béklyó, az önkontroll, ezt jól be kell tudni állítani. Tizensok év után az ember már tudja, ahogy viselkedik a színpadon, az körülbelül mit jelenthet. A pálya elején még segítség kell ehhez, nagyjából ebben a korban kezdi kapisgálni, hogy mit kell csinálni és hogyan. Mondhatnám azt, hogy én már ismerem magam és tudom, hogyan működöm, de odatenném lábjegyzetként, hogy remélem, még nem teljesen.

R: Rendeztél is, tanítasz is, nyilván ott is megfogalmazol dolgokat.

KG: Kezdetben mindig rettegtem, amikor bementem tanítani, hogy istenem, hát én nem készültem, mit kell mondani a színjátszásról. Aztán amikor tehetséges emberek vannak a színpadon, mindegy, hogy tanítványok vagy már nem, akkor ők biztos adnak olyan impulzusokat vagy élnek olyan életet a színpadon, amihez rögtön hozzá lehet szólni. Az a képesség pedig, hogy belülről szóljak magamhoz, vagy van, vagy nincs. Én szeretem, ha kell gondolkodni a színpadon, persze a helyzetnek megfelelően. Olyan is van, amikor már tudok a vacsorára gondolni, de akkor bizonyos, hogy baj van a színpadon.

R: Volt már vacsorára gondolás?

Nóra. Fotó: Puskel Zsolt
Nóra. Fotó: Puskel Zsolt

KG: Mondjuk úgy, hogy különböző színpadi jelenlétek vannak. Álldogáltam a színpadon, és közben arra gondoltam, hogy mennyi dolgom lesz másnap. Aki azt állítja, hogy folyamatos transzban létezik a színpadon, egyfolytában, feladattól függetlenül, az vagy nem mond igazat, vagy tiszteletreméltóan elhivatott. Én nem vagyok ilyen. Én nem bírok elszakadni attól a gondolattól, hogy ez játék. Azt mondom otthon a családomnak vagy az ismerőseimnek, hogy ma este játszom. Csak valahogy ennek a szónak a mi életünkben más értelme lett, sok teher rakódott rá, munkát jelent, de nekem akkor is játék. Nem akarom elkönnyíteni ezt az egészet, mert imádom és ez az életem, de amikor valami körül fölösleges feszültség van, és úgy csinálunk, mintha valakinek éppen azon múlna az élete, akkor én ezt nem nagyon szoktam érteni.

R: Sokat játszol, de kevés az abszolút főszerep. 

KG: Természetesen én is abszolút főszerepeket szeretnék állandóan játszani. Az utóbbi években az életem úgy alakul, hogy amikor éppen elkezdenék toporzékolva elégedetlenkedni, akkor jön egy majdnem főszerep. Én egy majdnem főszereplő vagyok. A többit már elengedtem.

R: Lehet, hogy ez nem is fontos, csak a néző fejében áll így össze.

KG: Nem tudom, mert közben elég fontosakat játszom. Azt meg szerintem elég tisztán látom, hogy milyen posztokon vagyok jelen, divatos sporthasonlattal élve. Kétségtelenül jobban szeretek színpadon lenni, mint az öltözőben várni. Ez tény. Jobban szalad az idő.