A remény másik oldala
2017.09.07.

Aki Kaurismäki a menekültválság kapcsán mesél egy fanyar viccet. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Aki Kaurismäki az európai filmművészet magányos hobója. Egy rendületlen láncdohányos, aki a kocsma sarkába húzódva poharazik, nem nagyon szól hozzá senki, de nem is bánja. Egyedül járja az útját, a többieket csak néha méltatja figyelemre, de azok se szólnak hozzá, inkább csak a távolból csodálják. Úgyis tudják, mit mondana, mert évről évre ugyanazt a filmet csinálja, csak a történet módosul kissé.

A kilapított, mozdulatlan képek, a mohazöldre kopott falak, a nyolcvanas évekből itt ragadt szocreál világ nem változik. És a lecsúszott, kirúgott, sorsverte finnek sem, akik szótlanul, slukkonként szívják el az életüket, a depresszió, a magány, vagy épp részegesen szórakozó fiatalok verik őket, de azért lépdelnek előre törhetetlenül. Csak néha szólnak, és akkor is abszurd vicceket. Mindent, amit tudni kell róluk, az arcukra véste az idő, baltával faragta ki torzonborz fejüket, amikből mégis kisugárzik az empátia. Kaurismäki filmjei sohasem a nyomorról, a tespedésről szólnak, hanem a másik felé nyújtott kézről, a reménytelen helyzetben megmutatkozó emberségről, amit olyan kellemetlen történetekbe tud ágyazni, hogy az ne hasson giccsesnek.

És közben szórakoztat is a maga keserédes módján. Kaurismäki olyan vicceket mesél, amin nincs kedvünk nevetni. Most éppen a menekültválságról: nem arról, milyen kínkeserves az ideút Európába, hanem hogy milyen megérkezni, kiábrándulni, és talán a csalódás ellenére is új hazára lelni. Olyan ez a film is, mint akármelyik Kaurismäki: fanyar, abszurd, méltóságteljes. Úgy beszél a menekültválságról, ahogy a finn rendező tud hozzá kapcsolódni: ő arra fűzi fel a témát, milyen lehet újrakezdeni az életet, akár a lebombázott Aleppóból menekülő szírnek, akár a középkorú ingügynöknek, aki egy nap otthagyja feleségét, ledobja gyűrűjét a viaszosvászon asztalra, és kisétál az ajtón, hogy megvalósítsa régi álmát, és éttermet nyisson.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Khaledtől azt a történetet halljuk, amit a híradókból, újságokból ismerünk, a háborúban odaveszett családról, a pár ezer dollárból kivitelezett vándorlásról, útközben elvesztett rokonokról, a határzáron kibontakozó dulakodásból, fogva tartásról, éhezésről, menekültügyi procedúráról, aminek a végén mehetne vissza oda, ahonnan elindult. De hiába a napi aktualitás, amit látunk, az nem a valóság, hanem Kaurismäki világa, amit vezetékes telefonok, írógépek és Jimi Hendrix-plakátok népesítenek be, és amiben megállt az idő, hogy a finn fenegyerek a kedvére viccelhessen vele. A nácik sem újszülöttek, nem a migránsválság ugrasztotta ki őket a bokorból, ugyanilyen agresszív süvölvények verték szét A múlt nélküli embert a cannes-i nagydíjas film legelején.

Tetszik, hogy elpárolgott a Kikötői történet tündérmesei hangvétele, és Kaurismäki visszatolta a szatíra felé a menekültekről szóló trilógiáját. Aki értékeli a finn humorát, annak lesz miből csemegézni, és nem csak az olyan metapoénokat, hogy Kaurismäki pókerarcú figurái tényleg pókereznek, és egymás fapofáját vizslatják, persze eredménytelenül.

A keserű viccek csattannak a legnagyobbat, a tanács, amit egyik menekült ad a másiknak, hogy mosolyogjon merészen, mert a szomorúakat küldik először haza, de az utcán azért ne, mert ott őrültnek, nota bene, terroristának néznék. Vagy az a nekiveselkedés, amikor szusiétteremnek fazonírozzák át a helsinki lokált, tradicionális japán ruhában várják a póló-farmeres japán turistákat, de elfogy a kaja, így sózott heringet szolgálnak fel szusi gyanánt. Ártalmatlan gegnek tűnik, de sokkal több van benne arról, hogyan nem lehet adoptálni egy másik kultúrát, hogy empátia és törődés nélkül nem is érdemes próbálkozni vele, mert akkor csak sózott hering lesz az egészből.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Az ilyen jelenetek miatt zárhatjuk a szívünkbe A remény másik oldalát, a fanyar bemondásokkal, a finom vizuális gegekkel együtt ezek hallgattatják el bennünk a kételyt, hogy talán nem olyan egyszerű ez az egész, mint a végletekben gondolkodó Kaurismäki láttatja, nem csak jószívű kamionosok és késelős nácik vannak a világon, mert a mai helyzetben épp az a tragikus, hogy az átlagemberből szakít fel gyűlöletet és frusztrációt.

Ezek a jól irányzott, csípős poénok feledtetik a dramaturgiai döccenőket is, hogy ez már nem A múlt nélküli ember vagy A gyufagyári lány világa, amin nem lehetett találni egy deka sallangot sem, a történetet pedig a sziklaszilárd logikája hajtotta előre, nem kellett suta mankókra támaszkodnia. Akkor még volt benne provokáció, hogy Kaurismäki a kirúgottakban, a hobókban látta meg az élet szépségét, és csendes alkoholisták képviselték a humánumot, manapság viszont már nincsenek nehéz életű és rossz arcú emberek a filmjében, csak jobb sorsra érdemes, tisztességes jótét lelkek, akiknek – ha nem jön a deus ex machina – szépen elrendeződik a sorsuk.

Kaurismäkiről ma már a nagybácsi juthat eszünkbe, akiről tudjuk, mit fog mondani, mégis hagyja mindenki, hadd beszéljen. A különbség csak annyi, hogy őt ma is érdemes meghallgatni, mert szórakoztatóan mesél, és amit szolidaritásról, emberségről mond, annak soha nem kopik el az érvénye. A remény másik oldalát is így érdemes nézni: nem a válság komplexitásáról megfeledkező menekültdrámaként, hanem az idős Kaurismäki szép és érzékeny meséjeként, amelyben a Kikötői történet után a humorérzékét is visszanyerte.

Az idei Berlini Filmfesztiválon, ahol Ezüst Medvével díjazták, azt mondta, ez volt az utolsó filmje. Öreg már, és inkább élni szeretne, mint rendezni. Azóta meggondolta magát. Talán rájött, hogy nincs is olyan nagy különbség a kettő között. 
 
Szerző: Soós Tamás