Beszélgetés Markó Róberttel
2017.09.03.

Sorozatunkban a Színikritikusok díjának idei várományosait szólaltatjuk meg. Markó Róbert a Budapest Bábszínházban rendezett A csillagszemű juhásszal szerepel a legjobbak között gyerekelőadás kategóriában. STUBER ANDREA INTERJÚJA.

Revizor: 2009-ben adták át először a színikritikusok a díjaikat ebben a mostani, három várományosos, nyilvános gála formában. Azon a nyolc évvel ezelőtti esten – amelyet Tengely Gábor rendezett a Budapest Bábszínházban – Markó Róbert fiatal kritikusként és műsorszervező segéderőként vett részt. Most pedig, mint frissen végzett rendező, lehetséges, hogy díjat vesz majd át. Ez…

Markó Róbert: …ez fantasztikus. 

R: Az.

MR: Gondoltam is, hogy ez a csúcs, talán itt kellene abbahagyni, és elmenni Franciaországba, pékséget nyitni vagy egy kis éttermet, s ott magyar ételeket főzni a franciáknak. De nem gondoltam komolyan.

R: Olvastam, hogy azon a bábszínházi díjátadón fedezte fel a bábszínházat, akkor kapott kedvet a műfajhoz.

MR: Vagy talán inkább az volt döntő jelentőségű, hogy nagyon vonzó színházi alkotókkal ismerkedtem meg. Ennek folyományaként sajtós lettem a győri Vaskakas Bábszínházban, majd dramaturg, azután pedig jelentkeztem bábrendező szakra az egyetemre. Nem lett volna feltétlenül szükséges ez az ottani alkotói munkához, de nem akartam, hogy később esetleg valamiféle komplexust, frusztrációt okozzon a szakirányú diploma hiánya.

R: Bölcsészkarra járt először, majd teológiát végzett. Ez utóbbi tanulmányaiból hasznosítható valami a színházcsinálásban?  

Markó Róbert
Markó Róbert

MR: Általában érdekesnek találják a színészek, hogy teológus diplomám van. Márpedig az eleve fontos, hogy a színészek érdekesnek találják a rendezőjüket. Az is hasznomra vált, hogy beszédtechnológiai fejlődésen mentem keresztül azon az egyetemen. Megtanulhattam, hogyan lehet komoly dolgokról érdekfeszítően beszélni. Pont ez a célom a színházban is. Ahol egyébként jegyszedőként és ruhatárosként kezdtem, a Katonában, diákkoromban.

R: Felteszem, ritkán érkeznek a színházművészek a jegyszedés és a ruhatár felől.

MR: Nem példa nélküli. Móga Piroska például, aki színésznő lett, szintén ott volt jegyszedő. Nekem az a munka hozta a találkozást a színházzal. Korábban nem is igen láttam színházat – Szombathelyen nőttem fel –, a Puntila úr és a szolgája, Matti volt az az előadás, aminél rájöttem, hogy ez jó dolog. A Kazamaták pedig különösen beakadt nekem, azt talán a világon én szerettem egyedül, mind a hét előadását végignéztem. Utóbb a kritikaíráshoz vezetett az utam – Hajónapló Műhely –, élveztem ezt: színházat nézni és megpróbálni belehelyezkedni az adott előadás rendszerébe, abban gondolkodni. Rendezőhallgatóként aztán kicsit furcsa is volt, hogy pont ettől kellett elszakadnom, a mások rendszerétől. Az első években folyton azt éreztem, hogy hol Ascher-féle előadást igyekszem csinálni, hol Pintér Béla-félét, de saját stílusom nincsen, s ez kétségbe ejtett. Időbe telt, míg eljutottam odáig, hogy nekem az a jó, ami nekem tetszik. A magam ízlésére számíthatok, mi másra. Miközben megnyugtatóan van az egésznek egy manuális része. Alapdolgok: mindenkit lehessen látni és hallani, aki játszik. A kevésbé fontos szereplő ne piszkolja össze a fontosabb szereplő jelenlétét, és így tovább. Minden próbaidőszaknak van olyan pontja, amikor eszembe jut Novák Eszter egy mondata – több fontos mondatot őrzök tőle a legkülönbözőbb időszakokból –, miszerint a rendező azért van, hogy energiát adjon. Nem az a rendező, aki kint ül a nézőtéren és okosakat mond – az a dramaturg –, hanem aki kint ül és energiát ad a színészeknek. Egyébként nem vagyok kifasírozós típus, aki mindenáron ki akarja passzírozni a színészből, amit elképzelt. Nem fogok megkínozni senkit, én is jól érezni szeretem magamat a munkában.

R: Jelent az korlátot, hogy gyerekközönségnek csinál színházat?

MR: Igen. Nagyon pontosan kell tudni az alsó korhatárt. Például a flashbacket 100 ötéves gyerekből 90 nem érti. Vagy az irónia sem használható ovis közönség esetén. És az is adott, hogy mindenképpen le kell győzni a farkast. Nem relativizálhatjuk a gonoszt, mert attól esetleg traumatizálódik a kisgyereknéző.

R: És a báb? Lehet magát a bábot rendezni? Vagy a bábbal a bábszínésznek van nexusa, és rendező abba a kapcsolatba csak korlátozottan avatkozhat bele?

A csillagszemű juhász
A csillagszemű juhász

MR: Rendeztem tavaly Debrecenben klasszikus kesztyűsbábos előadást. Eleinte bementem a próbákon hátra is, a paraván mögé, hogy intézzem a közlekedést. De Schneider Jankó kiküldött: menjek csak, üljek le kint, onnan beszéljek. Hogy ő mit hogyan old meg a bábbal, az az ő dolga. A bábtechnikától függetlenül is, előbb-utóbb eljön az a drámai pillanat, amikor a színész elkezdi jobban tudni, jobban ismerni a karaktert, mint én. És ennek tudni kell örülni. De egészen más ezt tudni az agyammal, és aztán valóban hagyni, hogy a színész hozzon döntéseket. Nekem épp ez a nehéz, hogy ne okvetlenül én döntsek. 

R: Sokat és sokfélét rendezett már, gyerek- és felnőttelőadást, gyerekszínházakban, sőt operát az Erkel Színházban. A tavalyi évadban legalább hat bemutatója volt. Az nem kevés. Vagy a gyerekdaraboknál, mivel az előadások is rövidek általában, a próbaidőszakok sem olyan hosszúak?

MR: Négy, legfeljebb öt hét a próbaidőszak. De ebbe az is belejátszik, hogy nálunk a jelzés a próbán nemigen működik, ezért általában már a kész díszlettel és bábokkal kezdünk dolgozni. Az időtényező ezt megelőzően is fontos. Számomra talán a kommunikáció a legfárasztóbb eleme a munkának, de ha olyan tervező alkotótársakkal dolgozom, akikkel már gyakorlottan jók vagyunk a közös gondolkodásban, akkor minden gyorsan és gördülékenyen megy. Viszont az új ember meg inspirál. Ha ismerős társulattal dolgozom, akkor könnyebben választok új tervezőket. Természetesen az is fontos szempont, hogy maga az anyag mit követel meg, milyen alkotót kíván. Például amikor Misi mókust rendeztem Zalaegerszegen – mert a győri igazgatóm, Kocsis Rozi elenged más színházakba rendezni, ami markáns jele az ő emberi nagyságának –, akkor pont azért kértem fel Boráros Szilárdot, mert őneki nem stílusa a Misi mókus. Épp azt céloztam, hogy a hagyományos bájos misimókusságtól eltérjünk. A Budapest Bábszínházban A csillagszemű juhásznál pedig nagyszabású bemutatóra készültünk – 14 szereplő! vidéki bábszínházak társulatában összesen nincs ennyi színész! – és tudtam, hogy a monumentális, egy gesztusú díszlet tervezését Cziegler Balázs kiválóan érti.

R: A csillagszemű juhászról hosszú cikk jelent meg a legnagyobb hírportálon, evvel a címmel: „A Népszabi után a Bábszínházat is ideje lenne bezárni.” Amely címmel a szerző (ironikusan) mintegy a pártpolitikusok figyelmébe ajánlotta a bemutatót. Ennek így, ebben a formában örül a rendező? 

MR: Igen. Bármi megjelenik az előadásról, az jó. Valaki elment, megnézte, gondolkodott rajta, írt róla. Akár pozitív, akár negatív, akár míves, akár mívetlen a kritika – örülök neki. Azt jelzi, hogy nem visszhangtalan, amit csinálok. Abban a pillanatban, hogy elvárásaim lennének az előadásaimról írt kritikákkal kapcsolatban, máris egymással összeegyeztethetetlenek lennének ezek az elvárások. Mert egyfelől tetszene, ha szuperlatívuszokban fogalmaznának a munkámról, másfelől viszont a (pozitívan) értékelő kritika helyett jobb lenne elemzőt olvasni. De végül is a legbüszkébb arra vagyok, hogy a színészek, akik játsszák, szeretik az előadásaimat.

Szerző: Stuber Andrea