Beszélgetés Marton Lászlóval
2017.08.28.

A Pál utcai fiúk a Színikritikusok díjának egyik esélyese a legjobb zenés/szórakoztató előadás kategóriájában. A produkcióról, amelynek jegyeiért hónapokra előre már-már öldöklő küzdelem folyik, a rendezőt kérdeztük. LÁSZLÓ FERENC INTERJÚJA.

Revizor: Hálás dolog egy olyan előadást megrendezni, amelyet már jó előre, jelen esetben már az ősbemutató előtt biztos sikernek és sok évre szóló repertoárdarabnak könyvelnek el?

Marton László:  Én magam A Pál utcai fiúkat nagyon kockázatos vállalkozásként éltem meg. Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy sikere lesz. Persze hittem az anyagban, és nagyon értékesnek tartom a földolgozást, amit Dés László, Geszti Péter és Grecsó Krisztián, Radnóti Zsuzsa dramaturgiai segítségével, megalkotott. (Ezért is örülök annyira Radnóti Zsuzsa életműdíjának meg annak, hogy Dés Laci versenyben van a legjobb színházi zene kategória díjáért - ennél már csak annak örülnék jobban, ha mindhárom szerző díjat kaphatna.) De ezzel együtt is volt bennem kétely, hogy adva van egy legendás regény, amivel – úgy érzem – korábban nemigen tudtak még színpadon mit kezdeni. Nekem ugyanis azok az emlékeimben élő régi színpadi adaptációk nem tetszettek, például kifejezetten zavartak a nadrágszerepben szaladgáló színésznők. Sőt bevallom, én még Fábri Zoltán filmváltozatát is kevésbé sikerültnek gondolom. Mondom ezt úgy, hogy Fábrit rendkívül tiszteltem és szerettem, a Két félidő a pokolban forgatásán huszonhatodik asszisztensként dolgozhattam mellette, később pedig több előadásban ő volt a díszlettervezőm.

R: Gondolom, ebben az esetben a hitelesség-faktor jelenthet különös kockázatot.

Marton László
Marton László

ML: Kezdjük azzal, hogy A Pál utcai fiúk elképesztően nagy regény, amely vallomásos őszinteséggel képes beszélni a legfontosabb dolgokról, így a hűségről, a hazáról, az elvekhez való ragaszkodásról, vagy azok elárulásáról. A Molnár Ferenc által megírt jellemek sokkal összetettebbek és bonyolultabbak annál, hogy azokat gyerekszínészek igazán jól el tudják játszani. Színésznők esetében pedig mindig olyasfajta képzet zavar be, ami egyébként a regény világában egyáltalán nem létezik. A mi választásunk azért esett erre a csapatra és erre a korosztályra, mert ők képesek valódi színészi feladatok megoldására – és úgy gondoltuk, hogy képesek lehetnek hitelesen szólni mindarról, amiről A Pál utcai fiúk mesél. És hogy ez tényleg megtörtént, az az életem egyik nagy csodája, és nem mellesleg talán emiatt lett ekkora siker ez az előadás.

R: Nem tűnt veszélyesnek fiatal férfiszínészekre kiosztani a szerepeket? Nem féltél, hogy így veszteséglistára kerül például az emberi hamvasság, az ártatlanság?

ML: Ez teljesen jogos kérdés, de itt nekem az volt a hatalmas szerencsém, hogy mindenkit jól ismerek ebben a produkcióban. Nagy részük a saját növendékeim közül való. Ismerem a lelküket, a képességeiket. Ezért mertem például Vecsei Miklósra osztani Nemecseket, jóllehet az életben külsőre semmi Nemecsek-szerű nincs rajta. De mivel nagyon jól ismerem, tudtam, hogy legbelül van benne valami, amitől ő igazán jó választás a szerepre. És a többiekkel is hasonló volt a helyzet, Wunderlich József ideális Boka, Józan László és Csapó Attila is alkalmasak nehéz szerepeikre. Ezért sem gondolkozhatunk többes szereposztásban, mert minden lekettőzés, szerepátvétel az előadás lelkét veszélyeztetné. A regény megragadja a fiúi kamaszkor "ártatlan" korszakát. Amikor még nincsenek lányok, viszont már ott munkál a fiúkban valami elemi erejű, kirobbanó energia. Azt hiszem, ez az energia az, ami eddig egyetlen adaptációban sem tudott érzékletessé válni. Így ennek az energiának a megjelenítése volt talán a legnagyobb feladatunk, s ebben óriási érdeme van Horváth Csabának, aki nélkül ez az előadás sohasem lehetett volna olyan, mint amilyennek elképzeltük. Mert ebben a csapatban most nagyon működik ez az energia, és ezért van az, hogy a közönség egyáltalán nem akad fenn a valós életkor és a szerep életkorának különbségein.

R: A koncentrált fiúi-férfiúi csapatenergia ilyetén erőteljes felmutatása többeket egy korábbi nevezetes rendezésedre, a Kőműves Kelemenre emlékeztetett.

Jelenet az előadásból (a kép forrása: port.hu)
Jelenet az előadásból (a kép forrása: port.hu)

ML: Bevallom, nekem soha nem jutott volna eszembe A Pál utcai fiúk és a Kőműves Kelemen párhuzama. Leszámítva, hogy ott is egy zseniális koreográfussal együttműködésben hívtuk életre az előadást: ott és akkor Novák Ferenc ihlete adott szárnyakat a Kőműves Kelemennek. Ennyiben jogos lehet a párhuzam, és azt hiszem, ez Horváth Csaba számára sem bántó, hiszen egyik mesterének tekinti Novák Ferencet.

R: Az adaptációk visszatérően érzékeny pontja, s ez így van a vígszínházi előadásban is: a vörösingesek pozicionálása.

ML: A regényt újraolvasva nekem úgy tűnt, mintha Molnár Ferenc megsejtett volna valamit abból, ami aztán a huszadik században Európára és az egész emberiségre rázúdult. Molnár még nem tudhatta, hogy milyen színű lesz ez a veszedelem, hogy barna, fekete, zöld vagy vörös lesz ez a valami, de mégis a vörösingesekben sok van ebből az előérzetből. A Pál utcaiak még a 19. századból jönnek, az erkölcsük és az elveik még 19. századiak, de a lándzsával gyakorlatozó vörösingesek, akik a gyönyörű Füvészkertből a semmi kis grund elfoglalására indulnak – ők már a 20. század: az erő joga, hogy tetszés szerint bármilyen igazságtalanságot elkövessen a gyengébb kárára. Amikor az adaptáción dolgoztunk, elhatározott szándékunk volt, hogy megjelenítsük ezt a számunkra – és azt hiszem, a közönség számára is – nagyon fontos képletet. Remélem, hogy ezt sikerült is elérnünk, minden primitív szájbarágás nélkül. És hogy összességében új módon, új formában meséljük el ezt a régi történetet.

R: Befejezésül egy kérdés a kritikáról, ha már a Színikritikusok díjának apropóján beszélgetünk. Számodra miért fontos a kritika, illetve fontos-e egyáltalán?

ML: Az igényes, jó íráskészséggel megírt, szakmai kritériumoknak megfelelő kritika fontos. Az olcsó szereplési viszketegség viszont taszít.