Kortárs tánc a Sziget Fesztiválon
2017.08.23.

A Sziget egy hete alatt annyi és annyiféle különböző külföldi kortárstánc-előadást lehet látni a Színház- és Táncsátorban vagy előtte, mint a Trafóban negyedév alatt. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

És ezért megéri kilátogatni, még akkor is, ha a bőséges és alapvetően jó ízlésű válogatásban időnként kakukktojások is akadnak, amiknek bosszantó módon a Sziget lelkes népétől épp úgy kijár a standing ovation, mint a valóban értékes alkotásoknak. Persze, speciálisak a körülmények, az előadásoknak itt az állandó háttérzajjal és például a nézőtéren nem lábujjhegyen ki-be mászkáló nézőkkel dacolva kell helytállniuk, így egy túlságosan intim hangulatú, minimalista darab szükségszerűen halálra van itt ítélve. Szóval harsány, látványos, extrém produkciók előnyben, de megnyugtat, hogy a kivétel itt is erősíti a szabályt.

Dada Masilo: Swan Lake
Dada Masilo: Swan Lake

Kezdjük bemelegítésnek a riasztó ellenpéldákkal: olyan dilettantizmussal, mint amilyen az Y to C – Yaniv Cohen How hard it can be? című kétszemélyes holland-izraeli performansza, nagyon ritkán találkozom színházban. A két, amúgy képességes férfitáncos mindent összehord, amit csak lehet, táncról, videóról, meztelenségről, politikáról, zsidóságról, közel-keleti helyzetről. Kicsit szégyellem, de nem maradok végig, és néhány nappal később Dada Masilo Swan lake-je közben erősen fogadkozom, hogy ezt az egy órát már tényleg illik kibírnom. Így is lesz, de a fő bajom a dél-afrikai csapat világjáró Hattyúk tava-adaptációjával az, hogy bár a technikailag rendben lévő táncosok iszonyú energiákat tolnak az előadásba (a jeleneteket követő folyamatos közbetapsolás ennek, az önálló mutatványok sorozatának is szól), a nagy egész értelme mégsem lesz világos. Paródiának erőtlen, komolyan venni meg lehetetlen, én legalábbis nem tudom, sajnálom.

A táncsátor melletti füves-lankás placcon minden délután vegyes színvonalú válogatás látható rövid, gyakran kétszemélyes, legtöbbször díszlet és kellékek nélküli, ergo könnyen mozdítható táncdarabokból. Tán csak a véletlen hozta így, de több darab cirkusz és tánc nem is olyan vastag határán mozog: az előadók előszeretettel pakolnak akrobatikus szekvenciákat a mozgással elbeszélt történetek mögé és mellé. Sharon Fridman és Arthur Bernard-Bazin ¿Hasta dónde? című duettje csupa egymást kiegészítő ellentétből építkezik. Mozgó és mozgató, gép és ember, szexus és mechanika, erő és gyengeség, erőszak és gyengédség, harc és művészet kering a két fiú dinamikus táncában. Meg az odafigyelés egymásra, az óvó elővigyázatosság, amit jó érzéssel nyugtázok. 

Ez utóbbi jellemzi Joli Vyann & L’Eolienne Lance moi en l’air című bájos produkcióját is. A nagydarab, izmos férfi és a pici, törékeny nő pólós-farmeres kettősét a másik teste iránti gyengéd figyelem irányítja. Az akrobatika felé fordulás világosan kitapintható a 2012 óta működő, cirkusz, tánc és színház fúzióját célként kitűző csapat munkájában. Az egész attól válik értékessé, hogy miközben az erős férfi és a gyenge nő sztereotípiáit alaposan felforgatja a két táncos, pusztán mozdulatokkal elmesélik egy kapcsolat állomásait is. 

Némileg csalódást okozott a Cie La Migration helyspecifikus (?) Landscape(s)#1 című kétszemélyes előadása. A hegyoldalba, ligetbe, sivatagba vagy kikötőbe is bátran behelyezhető produkció magva egy fémmonstrum, ami leginkább a szántóföldeken, autóutak mentén látható hatalmas villanyoszlopokra emlékeztet. Igaz, ezt itt eldöntötték: két masszív állvány tartja a középső, vízszintes, vagy hét méter hosszúságú elemet, amin és ami alatt, fölött, mellett a két táncos előadja mutatós duettjét. Az előadás a horizontális és a vertikális fogalmával játszik, az egyensúllyal kísérletezik és a test kiterjedésének határait vizsgálja. A puha, elegáns mozdulatokkal prezentált kötéltánc, a gravitációból adódó veszélyes helyzetek vagy a súlypontáthelyezéssel elérhető meglepő kombinációk is mind szépen sorra kerülnek az idővel önismétlővé váló produkcióban. 

Ami miatt nekem idén leginkább érdemes volt huzamosabb időt tölteni a táncsátorban, az két, magyar színpadokon szokatlanul nagy létszámú táncost foglalkoztató produkció volt. Rendben, nem olyan sok a nyolc, illetve a tizenegy fő a színpadon, de vegyük észre, hogy az utóbbi években szépen lassan elszoktunk ettől a léptéktől: a kortárs tánc itthon két-három fős, low budget előadásokra redukálódott, ráadásul azokat se tudják repertoáron tartani a sokszor alkalmi csapatok. (És ezért is lepett meg és jött be annyira például Molnár Csaba Eclipse-e.) Szóval majd’ tucatnyi táncost a színpadon látni, akik ráadásul tudják is, hogy mit és miért csinálnak, nos, ilyenkor igazán hálás dolog nézőnek lenni.

Compagnie 7273: Tarab
Compagnie 7273: Tarab

A svájci Compagnie 7273 Tarabjának ismertetője a DNS-ről meg kulturális kirakósról értekezik, Laurence Yadi és Nicolas Cantillon koreográfiája azonban korántsem tudományos, inkább fantasztikus táncmű. Keménydrogos trip lehet ilyen, a színpadi történéseknek hipnotikus ereje van, a nézőtér idővel mintha lágy hullámzásba kezdene, mintegy folytatva-kiegészítve az előttünk zajló egyszerű, ám precíz mozdulatsorokat. Szépségesen építkezik az előadás, a szűk mozgástartományból induló, tekergőző szólóba lassan szűrődnek be kisebb variációk, majd beszivárog a többi táncos. Jacques Mantica felvételről szóló markáns, a fülbe és a testbe beülő gitárjátéka a tánchoz hasonlóan fejlődik és izmosodik: csalóka az érzés, nem ugyanazokat a szekvenciákat halljuk, de nagyon hasonlóakat, amik egymásba fonódnak, egymást variálják és írják tovább. 

A táncosok mintha egy silent disco vendégei lennének, lassú, óvatos áramlással közlekednek és közelednek, az álmos lüktetés pedig lassan összeáll, párok, kisebb-nagyobb csoportok születnek. A végig alulvilágított előadás egy ponton mintha a tenger mélyére ugrana, játékos hínárok tekergőznek, méla halak fogócskáznak így az örök sötét birodalmában. A testekből születő formációk változatos módokon veszik birtokba, tágítják ki és szűkítik le a teret, és közben az alkalmazkodásról, az együttlétezésről, üsse kő, még az is lehet, hogy a DNS-ről is szól ez az ínyenceknek való szépséges, monomániás előadás.

Cie Thor: Anima Ardens. Fotók: Sziget Fesztivál
Cie Thor: Anima Ardens. Fotók: Sziget Fesztivál

A belga Cie Thor társulatának Thierry Smits koreografálta Anima Ardense részben más eset, ahol a lényegről kissé eltereli a figyelmet, hogy több mint egy órán át tizenegy teljesen meztelen férfitáncost látunk. Ravasz dolog a meztelenség, egyrészt rövid idő után rájön az ember, hogy eltérő bőrszín, rassz és fizikai adottságok ide vagy oda, tulajdonképpen mindenki teljesen egyforma, másrészt meg rádöbbenünk ennek az ellenkezőjére: a kigyúrt, az átlagos, a vékony vagy az atletikus testek (tulajdonosai) elhangzó szavak nélkül is összetéveszthetetlen egyéniségekké válnak az előadás ideje alatt. A mozgások tökéletessége vagy éppen esetlensége (gyanúsan sok a nem táncos test, mintha random válogatott legények lennének), az izmok munkája az, ami többnyire leköti a figyelmet. 

Az Anima Ardensnek persze nem annyira az egyes testek olykor megrendítő szépsége vagy rútsága, hanem a sokaságban, a tömegben rejlő erő lesz a lényege. Az előadásnak nincs elmesélhető története, a sok, gyakran túlságosan elnyújtottnak érzékelt jelenet a férfiak animális, érzéki, zárt világából villant fel epizódokat. Ezek ugródeszkát nyújtanak a fantáziának, előbb egy elmegyógyintézet dühöngőjét látom artikulálatlanul üvöltő, saját mikroviláguk határait átlépni nem tudó betegekkel, majd egy állatkert egymást kurkászó majmai jelennek meg. Fegyvereiktől megfosztott, egy szál semmiben menetelő hadsereg érkezik, majd egy edzőterem öltözőjébe csöppenünk. A teremtés koronái kecses, titokzatos lényekké, imádkozó, nemtelen hívőkké változnak, máskor egy múzeum antik gyűjteményének lassan mozduló, élő szobrai lesznek. A testekben van valami csábító, máskor fenyegetően hatnak, összekapaszkodnak, gépek lesznek belőlük, emberrobotok, máskor épület vagy híd születik belőlük. A mű ugyan messze nem tökéletes, mindenesetre az alkotó most joggal pihenhet.