Cirkuszi előadások a Sziget Fesztiválon
2017.08.20.

Biztos ciki, de idén sem jártam semmilyen koncerten a Szigeten. Az ok egyszerű: olyan mennyiségű és minőségű nem zenei programot kínálnak a szervezők, ami mellett nekem már eszembe se jut, hogy koncerteken ugráljak. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Sok, amúgy képben lévő ismerős még mindig úgy néz rám, mint egy elmeroggyantra, amikor elárulom, hogy a Szigeten én (szinte) kizárólag színházban, táncban, cirkuszban utazom. Érdemes tehát elmondani, hogy a világ tényleg minden pontjáról ideszállított, nem zenében utazó előadó-művészekre a Sziget legalább annyit költ, mint egy magyar vidéki színház éves költségvetése. Ekkora merítésbe beleférnek mellényúlások – a minden évben elsősorban és kizárólag látványszínházként értelmezhető nagy utcaszínházi sorozatnak idén kifejezetten a Szigetre készült produkciójáról például a totális érdektelenségen kívül nem sok jut eszembe –, de azért az ember jó eséllyel fut bele delikát programokba, amiket amúgy esélye sem volna látni.

Machine de Cirque. Fotó: Sziget Fesztivál
Machine de Cirque. Fotó: Sziget Fesztivál

Az utóbbi évek egyik legfontosabb nem zenei helyszíne a Cirque de Sziget komplexuma lett, ami idén egy nagy sátorral és egy szabadtéri színpaddal működött. A töretlen érdeklődést jól mutatja, hogy hat napon keresztül ugyanaz a kilenc műsor váltotta egymást kint és bent, türelmesen kígyózó sorok és folyamatos teltházak mellett. Ez nem is csoda, ha olyan magas minőséggel találkozik az ember, mint a 2013-ban alakult québeci Machine de Cirque csapatának hasonló című előadásában. Trükkös amúgy a négy cirkuszművészből és egy mindentudó zenészből álló fiatal csoport, mert nagyító alatt vizsgálva semmi különöset nem csinálnak a színpadon, a dramaturgia is lötyög kicsit, nincsenek világra szóló trükkjeik, sőt kis bénázás is belefér az egyórás show-ba.

De akkor mégis mitől lettem elfogult rajongójuk néhány perc után? Az ajánló posztapokaliptikus világról és a benne egyedül maradt fiúk túlélési kísérletéről ír okosakat, én azonban a gépalkatrészekből eszkábált többemeletes műszaki brikolázst inkább elhagyatott padlástérnek érzékelem, ahová csintalan kölykök szabadultak be, hogy random trükkökkel szórakoztassák magukat és minket. Állványok, rudak, oszlopok között mintegy véletlenül születnek a mutatványok, és legyen szó kínai rúdról vagy buzogányszámról, valahogy folyton mind a négyen belesodródnak minden számba, és közben a lehető legváltozatosabb módokon nehezítik meg egymás dolgát. Egy nézőt nyílt színi randira vonszol egyikük, miközben a többiek szolgálatkész éttermi bútorokká, chopper motorrá vagy épp moziszékké változnak. Nem reprezentatív felmérésem szerint sokan hosszúnak találták a törülközős számot, és tényleg, amit négy tökpucér pasi négy aprócska fürdőlepedővel meg tud csinálni, azt ők végigcsinálják, és aztán újra és megint, de pironkodva vallom be, hogy engem még a végén is megnevettetnek. Aztán a négy főre komponált ugródeszkaszámnál leesik, hogy mitől néztem őket végig ámulva: olyan emberi és esendő, amit megosztanak velünk, a számok közben és között olyan mély és testvéries barátságot mutatnak fel, ami őszintén megérint. Mintha csak azt folytatnák a színpadon, amit a próbateremben elkezdtek, és innen máris érthetővé válnak az időnkénti üresjáratok, de a látottak személyessége is.

Cirque Alfonse. Fotó: a társulat
Cirque Alfonse. Fotó: a társulat

A bő tíz éve alakult, szintén kanadai Cirque Alfonse Barbu című előadásához jóval ambivalensebb módon viszonyulok. A mutatványok komolyabb technikai felkészültséget kívánnak, mint az előbbi műsornál, és a steampunk panoptikumból szalajtott figurák elképesztő állóképességgel uralják a színpadot, de a körítéssel nagy a baj. Röviden: pocsék ízlésre vall egy jógiszerű, hórihorgas kopasz figura kvázi főszereplővé avatása, aki intermezzóival összekötni hivatott a változatos trükköket. Ízléstelenségből jut még bőven a végére is: az egy szál gatyában ütemesen riszáló szőrös-szakállas fickókat kétszer meg kell néznem, hogy egyszer elhiggyem, amit látok.

És igen, amúgy ez a koncepció: négy jókötésű, szakállas pasas, akik a hipstertől a favágóig terjedő széles skálán mozognak, meg két nő szórakoztatja a nagyérdeműt egy méretes zsebkendőnél alig nagyobb alapterületű, kifutóra emlékeztető színpadon, miközben hátul élő rockzenekar fokozza a hangulatot. Rögtön az elején keményen belecsapnak, amikor életveszélyes görkoriszámmal robbannak be a színpadra. Az általam látott estén némileg indiszponáltan indult a műsor, a buzogányokból is mintha több landolt volna a földön, mint a kézben, de a művészek becsületére legyen mondva, hogy mentették, amit csak lehetett. Kár, hogy a látványos erőmutatványokban, a cyr kerekes vagy az ugródeszkás számban felmutatott szakmai biztonságot folyton lerombolta az álfakír közönséges közbeavatkozása. A Barbu a bizarr humorérzék, a groteszk pillanatok show-ja, igazi trash-cirkusz. 

Circus Raj. Fotó: Sziget Fesztivál
Circus Raj. Fotó: Sziget Fesztivál

A Sziget olyan, mint bármelyik komoly metropolisz: elég néhány sarkot menni, hogy az ember a hipermodern felhőkarcolók után a komfort nélküli szoba-konyhák világában találja magát. Amit az Indiából érkezett Circus Raj művelt minden este az oldschool vidámparkokat megidéző Vándor Vurstli területén, aköré gyorsan a filmekből ismerős indiai forgatagot vizionáltam, és máris helyben voltunk. A tradicionális, pompás indiai ruhákban, harsány színvilágú textilfalak előtt szabadtéren prezentált háromnegyedórás műsor valóságos felüdülés az újcirkuszhoz szokott szemnek. Egészen biztos vagyok benne, hogy a Circus Raj trükkjei sok évszázados, ha nem több évezredes hagyományhoz nyúlnak vissza. És ennek ellenére, vagyis hát éppen ezért nagyon is működik a dolog a szerethető karakterekkel, akik a gyermeteg poénoktól sem riadnak vissza, közben mellesleg olyan mutatványokat hajtanak végre, hogy leesik az ember álla.

Ki hinné például, hogy egy cirka negyven centi átmérőjű karikán képes átbújni egy ember? Pláne azt, hogy kettő? Hogy egy mindössze egyetlen ponton rögzített bambuszrúd tetején vagy két pózna közé kifeszített kötélen is lehet egyensúlygyakorlatokat végrehajtani mindennel, ami a kezünk ügyébe akad? Díszes külsőségekkel prezentált szegénycirkusz ez a javából, ahol az artisták mindenből rekvizitet csinálnak a biciklikeréktől a serpenyőkön át a vizeskancsóig, közben meg maguk játszanak a hangszereiken, és a végén még egy kis indiaitánc-tanfolyam is belefér az idejükbe. Ezt nevezem én hiánytalan szórakoztatásnak.

Limbo. Fotó: a társulat
Limbo. Fotó: a társulat

Ennyiből is kitetszhet, hogy a cirkusz műfaj már rég kinőtte a Szigeten kifejezetten neki dedikált területet. Érdemes volt ellátogatni például a Magic Mirrorba, ahol hibátlan revüvel kápráztatott az ausztrál Limbo. És bár szomjazom a színpadi profizmust, itt a nézősereg random tagjainak címzett, tökéletesen időzített széles mosolyok és kéjes kacsintások, a pontos terv szerint elővillanó, kidolgozott hasizmok és felpumpált mellek gyakran csupán makulátlan végrehajtó személyzetet mutattak valódi egyéniségek helyett. Hát ja, nekem semmi sem jó, el kellene fogadnom, hogy ilyen a showbusiness, amiben tényleg nincsenek véletlenek és minden másodpercre kiszámítva zajlik. 

Itt mindenki gyönyörű, és ezzel pontosan tisztában is van. Mintha a két nő és a négy férfi egy modellfotózásról ugrott volna be a Sziget melegsátrába, hogy az extravagáns kosztümökbe bújtatott háromfős zenekar és a mindannyiukat dróton rángató „fehér mágus” kimondatlan parancsait is teljesítse. Nyaktörő mutatványokból nincs is hiány: az egyik fiú testében valószínűleg egyáltalán nincsenek csontok, a kard- és tűznyelő lány számaiba azóta is beleborzongok, ha csak eszembe jutnak, a fejünk fölött több méter magasságban egy-egy oszlopon állva lengő-hajló artistákat meg soha nem felejtem el. Többször érzem, hogy szándékosan agyonbonyolított, mondjuk úgy, manierista cirkuszi számok ezek, amik közben végig rettentő szexik. Már frivol, de még nem ízléstelen. Éppen, amilyennek lennie kell.