Beszélgetés Znajkay Zsófiával
2017.08.19.

Egy ideje gyanakszom már, és ez az interjú határozottan meg is erősített abban az elképzelésemben, hogy Znajkay Zsófia munkáit teljes képtelenség elválasztani Znajkay Zsófia személyiségétől. A szerző él, azonos a műalkotással, Roland Barthes nem számolt minden eshetőséggel. PUSKÁS PANNI INTERJÚJA.

Revizor: A Nyílt Fórumról ismerlek téged, és először a Rendezői változat című drámáddal találkoztam, amely a második szöveged. Mit jelent, hogy Rendezői változat?

Znajkay Zsófia: A rendezői változat a rendező eredeti elképzelése, amelyet a producerek elvettek tőle. Igazából az a fura, hogy létezik nem rendezői változat.
 
A dráma pedig arról szól, hogy többféle változatban képzelhető el az élet. A főszereplő lány például kétféle változatban jelenik meg: egyikben lúzer, másikban winner, a kérdés pedig az, hogy melyik változata a rendezői változat.
 
Mikor az Aurórában dolgoztam rajta, Szabó Erdélyi Mihály odajött hozzám, beszélgettünk, és segített kitalálni a címet, ami utólag is úgy gondolom, nagyon passzol ahhoz, amit megírtam.

R: Elmész otthonról írni az Aurórába?

ZZs: Jó elmenni otthonról, és az Auróra ideális hely volt a munkához, mert el lehetett szeparálódni másoktól, és kint még zene se szólt, ami nagyon szokott idegesíteni. Kifele is lehetett figyelni, de befelé is lehetett fordulni.

R: Mi a baj a zenével?

Fotó:
Fotó:Andráska Gábor
ZZs: Ötödik éve kutakodom a témában, és minél többet olvasok róla, annál biztosabb vagyok benne, hogy rajta vagyok az autisztikus spektrumon. A felvégén, valószínűleg, még egy relatíve magasan funkcionáló ponton, de rajta vagyok. A zenével való viszonyom például visszás. A zenék nagy részét gyűlölöm, viszont nagyon erősen hat rám a dallam, a ritmus és a szöveg, elég kétszer meghallgatnom valamit, hogy örökre emlékezzek rá, és bármikor visszajöjjön kísérteni. Előfordult, hogy valami annyira beakadt, hogy egy hétig nem tudtam tőle aludni. 
 
A szöveg maga is zene, szöveget írni pedig hasonlít a zeneszerzéshez, ha a háttérben zene szól, akkor az diktálja a leírt szöveg ritmusát. Nem kockáztathatom meg, hogy Cserháti Zsuzsa vagy a TNT zenekar legyen az új darabom zenéje.


R: Azt mondod, rajta vagy az autisztikus spektrumon. Gondolod, hogy ennek van bármi köze ahhoz, ahogy te dolgozol?

ZZs: Minden működésemhez köze van. Az emberek, mikor azt mondom, hogy autisztikus vagyok, akkor azt gondolják, hogy én megsértem azokat, akik komolyabban autisták, például: "az unokahúgom fia nyáladzik és dülöngél, az az autista, nem te!" Pedig ez egy spektrum. A különbség valójában neurológiai eredetű, arról van szó, hogy az autisták extra szenzoros érzékenységgel rendelkeznek, látásban, szaglásban, hallásban, tapintásban sokkal érzékenyebbek. Minden érzelmi és érzéki hatás túl erős, erre való reakcióként jelentkezik, hogy magadba zárkózol. Az antiszociálisság nem maga az autizmus, hanem az a módszer, ahogyan a legtöbben megbirkóznak ezzel a problémával.
 
Női autistáknál például állítólag nagyon gyakori megküzdési mechanizmus az írás, hiszen ez egy emberi kapcsolatokkal foglalkozó tevékenység, amely során nem kell valódi emberekkel találkozni.
 
Minél több ember van körülöttem, annál bonyolultabb megértenem az egyes helyzeteket. Most, mikor beszélgetünk, kicsit küszködök azzal, hogy a szemedbe nézzek, megpróbálom, mert így udvarias, de nehéz. Ráadásul a nőket sokkal nehezebben értem…

R: Miért?

ZZs: Nem értelek benneteket. Ha egy nő odajön hozzám, és azt mondja, hogy jaj, de szép a ruhád, akkor nem tudom eldönteni, hogy ez jó vagy rossz, kedves vagy bánt, utál, meg akar alázni, vagy tényleg tetszik neki a ruhám.

R: A nők szerinted inkább képesek az alakoskodásra, mint a férfiak?

ZZs: Lehet, hogy csak velem szemben, mert rajtuk kevésbé látom, hogy mi van. Mindig elrontom. Ha azt hiszem, értem őket, akkor mindig jön utána valami, ami azt bizonyítja, hogy mégsem értettem. Így is írok nőalakokat: mivel nem értem pontosan, hogy mit miért csinálnak, ezért időnként beleírok a női karakterekbe számomra teljesen érthetetlen dolgokat.

R: Ebből az következik, hogy te nem érzed magad nőnek?

ZZs: A Facebookon kiírta egy ismerősöm, hogy mindenki írja le komemntben az identitásának az alapköveit. Mindenki írta a nemét, és mikor belegondoltam ebbe, rájöttem, hogy nekem nem képezi az identitásomat a nemem. Se férfi, se női, se gender neutral nemi identitásom nincs, nem szoktam arra gondolni, hogy nekem van nemem. Szexualitásom persze van, de az más kérdés.

R: A női szerepeken belül az anyaszerep egy sokat tárgyalt probléma. Vajon kapcsolatban áll ez azzal, amit most mondtál?

Znajkay Zsófia, Laboda Kornél. Fotó: Jankovics Péter
Znajkay Zsófia, Laboda Kornél. Fotó: Jankovics Péter
ZZs: Biztosan azért van ez így, mert nem értettem az anyámat. Hiszen ő az első nő, akivel megismerkedsz, ha őt nem sikerül megértened, akkor lehet, hogy elveszíted a fonalat. Az én anyám egy káoszgenerátor volt, gyerekként rossz esélyekkel indultam, hogy megértsem.
 
A Rendezői változat egyik nőalakját, Idát, úgy írtam, hogy végig értettem, a másikat, Ilkát, pedig úgy, hogy egyáltalán nem.

R: Idáról sokat megtudunk a szövegből, Ilkának nincs is nagyon terepe kibontakozni.

ZZs: Persze, de rettentő korlátolt helyzet az, ha valakinek mindig minden sikerül. Ilka egyértelműen győztes minden helyzetben, míg Ida mindig a vesztes. Ha mindig nyersz, hogy lehet egyáltalán személyiséged? Hogyan alakulhat ki benned bármi, ha nincs soha semmiféle közegellenállás?

R: Ez egy valódi figura?

ZZs: Dehogy. Egy álombeli figura, ugyanakkor ismerek egy csomó embert, aki ezt hordozza magában. Egyébként tök kínos, de elmesélem, hogy én régebben szerettem volna, hogy legyen egy barátnőm, és bulikban részegen próbáltam barátkozni lányokkal, mintha csajozni akartam volna. Hogy most berúgok, bátor leszek, odamegyek egy lányhoz, és beszélgetni fogunk, és barátnők leszünk. Ez egy projekt volt az életemben elég kínos eredményekkel, de arra jutottam, miután egy csomó lánnyal megismerkedtem, hogy vannak huszonéves, értelmiségi lányok, akik lenyűgözően intelligensek, de olyan szépek, hogy soha senki nem igényelte tőlük, hogy használják a nagyon jó agyukat. És az eszük, a humoruk szociális sikké változik, pedig a humorérzék nagyon durva intellektuális tevékenység. De ha nem várnák el tőlem, hogy használjam az eszemet, én se használnám, mert teljesen fölöslegesnek érezném. Gyönyörű vagy, mondasz valamit kedvesen, és az lesz. Egyszerűen megnyomorították a személyiségüket az állandó, egyszerű győzelmek. Pont ilyen az általam megírt Ilka is.

R: Mindkét szövegednél az volt az érzésem, hogy az álom logikai rendszere strukturálja őket. Egyetértesz ezzel?

ZZs: Az autistáknak van úgynevezett special interestjük, az enyém kicsi koromtól fogva az álmok  voltak. Mindig felírtam az álmaimat, és nagyon kiterjedt gyűjteményem van belőlük, ismerem őket. Egy-egy szimbólummal több évtizedes viszonyom van már. Jó találkozási terepnek tartom az álmot és a szürrealista színházat. Az álom teljesen hétköznapi gondolatmenet, ami lezajlik a fejedben, csak mindenhez képeket talál. Nádas Péter mondta a Csillogásban, amikor a haláláról beszélt, hogy mindenkinek van egy olyan élménye halálakor, hogy a fény felé halad egy alagútban, és ez emlékeztet minket a szülőcsatornabeli élményre. De akkor még nem látunk, tehát nem tudhatjuk, hogy ez hogy néz ki. Azt mondja, hogy az emberi agy ilyen: érzetekhez képeket tud rendelni, olyanokat is, amelyek nem is valódi tapasztalatok, hanem a kollektív tudattalan képei, amelyeket az evolúciós fejlődés következtében mint faj hordozunk.

Ha például van egy olyan érzésed, hogy rossz a pasiddal beszélgetni, mert hasonlít ahhoz, ahogy apáddal beszélgettél, és aztán azt álmodod, hogy csörög a telefon, azt hiszed, hogy a pasid hív, de az apád szól bele, de nem hallod rendesen, amit mond, mert rossz a vétel, az egy mindnyájunknak ismerős, nagyon őszinte metafora. És ez a fajta őszinteség szerintem nagyon jól áll a színháznak.


Fotó: Bredán Máté
Fotó: Bredán Máté
R: A drámaírásnál kevésbé jellemző, de nálad határozottan azt érzem, hogy saját magadat írod a papírra.

Igen, nagyon alanyi, amit csinálok. Írtam korábban sokat megrendelésre, reklámszövegeket és darabot is, és mindig a tökéletes megrendelést vártam, majd rájöttem, hogy feleslegesen várok, mert ez soha nem fog eljönni. És akkor jutott eszembe, hogy én megírhatok, amit akarok, és akkor nincs megrendelő, csak megírom, ami szerintem a legizgalmasabb a világon. Öt perc múlva már írtam Az ölében ént.

Nehéz olyat írni, ami nem én vagyok, vagy ami nem kapcsolódik hozzám szorosan, mert befordulva, a saját agyamban töltöm a legboldogabb óráimat, mióta írok, nem pedig sok ember társaságában, mert az nagyon félelmetes, ezért az írás az egyik legélvezetesebb dolog számomra. Az egy nagy kérdés, és aggódom is miatta, hogy vajon van-e, lesz-e elég aspektusa a személyiségemnek ahhoz, hogy egy életre kitartson drámaírási alapanyagként.

R: Megkaptad a Vilmos-díjat, jelöltünk a Színházi Kritikusok Díjára. A hirtelen jött siker inkább motivál, vagy azt érzed, hogy új elvárásoknak kell így megfelelned?
 
ZZs: Nem az elvárások érdekelnek most, hanem az, ahogy megváltozik a képem saját magamról. Én soha nem voltam sikeres semmiben eddig, ovi óta lúzer vagyok, általános iskola elsőtől tizenvalahány éves koromig azt gondolták rólam, hogy szellemi fogyatékos vagyok. Minden tantárgyból rossz voltam, még azokból is, amikből valójában jó vagyok, szorongtam, folyton bűntudatom volt, alsóbbrendűnek gondoltam magam mindenki másnál. Az egyetemen is rosszul teljesítettem, ki akartak rúgni, végül nem is diplomáztam le, nem tudtam elhelyezkedni, éjszakai portásként dolgoztam, anyámhoz nem mertem hazamenni, mert féltem tőle, apám nem tudott büszke lenni rám. Aztán elkezdtem írni, és sikeres lettem benne, de ez számomra egy teljesen új dolog. Azt volt nehéz feldolgozni, hogy van egy olyan énem, akit menőnek érzek, és még azonosulni is tudok vele. Egy egészen új identitást kellett így kialakítanom, de közben nagyon jó, hogy vannak ilyen megerősítések, mert ha a hétköznapi munkám során megaláztatások érnek, akkor nagyon jó arra gondolnom, hogy van egy díjam, és valaki már azt mondta, hogy jó vagyok valamiben. Sok üres polc van az önértékelésemben, ahova jól jönnek az ilyen díjak.

Szerző: Puskás Panni
Címkék: Znajkay Zsófia