27. THEALTER
2017.08.15.

A Régi Zsinagóga és a Kisszínház között ingáztam néhány napig, aztán egy ideje azon gondolkodom, hol és hogyan lehetne a kritikus szemszögéből kijelölni a THEALTER helyét. CSÁKI JUDIT ÍRÁSA.

Választhatnám az emlékezetes pillanatot, mintegy támasztékul. Akkor azt mondanám, hogy Horváth Csaba Concertója a középpont, amely bármely, jelző nélküli fesztivál díszelőadása lehetne. Persze, több emlékezetes pillanat, vagyis előadás is volt; ezekhez már jelző is járna, de kérem az olvasót, hogy hierarchiát ne társítson hozzá.

Mert akkor mit is kezdene azzal, hogy a 27. THEALTER díszvendége a Mentőcsónak volt; egy megszűnt független műhely, egy "hajózási társaság" maradéka, amely speciális előadásokkal hívja játékba a közönséget. Nem egyszerűen interaktív - bizonyos kritikusok, köztük én is erősen ódzkodunk az interaktív színháztól, sőt többnyire ellen is állunk neki erővel -, hanem maga a játék, társasjáték. A Szociopoly volt az első - még mindig játsszák, mondom figyelmeztetőn és buzdítón -, Szegeden pedig a Menekülj okosant lehetett játszani. Mi van, ha a háború sújtotta hazából menni kell, van pénz, de kevés, van esély, de mérsékelt, van akadály, de sok - játsszunk. Játsszuk azt, hogy a csapat egy részét hátra kell hagyni, a határőrt le kell fizetni, és ha nagyon ügyesek vagyunk, hát sikerül egy távoli helyen nemkívánatos elemnek lennünk (nekem még egyszer sem sikerült).

Menekülj okosan!
Menekülj okosan!

De el lehet játszani Boross Martin vezényletével azt is, hogy hajléktalanok vagyunk. Lakhatunk az utcán, mehetünk szállóra. Dolgozhatunk is, feketén vagy szürkén. Koldulhatunk, dönthetünk, hogy eszünk-e, s ha igen, mit - minden döntés hónapokat jelent, az életünkből, az egészségünkből. Meghalhatunk a végére, persze csak játékból.

És lehet, hogy csak nézünk és nem játszunk: a Pass Andrea írta-rendezte Újvilág lehetne akár szappanopera a királyi tévében, már ha arrafelé lenne igény valóságos alakokra, valódi élethelyzetekre. Az Újvilággal vándorolni lehet - lakótelepi iskolákba akár, hiszen a történet is egy lakótelepen játszódik -, az előadás után pedig beszélgetni a fölvetődő gondolatokról. Fölvetődik ugyanis, hogy miért lehet vonzó a kamaszkori káoszban a rend; az a világ, ahol elvágólagos szabályok tartják kordában a viselkedést - és a gondolkodást.

Ez már a Néma tartomány, a Mentőcsónak orwelli példázata. A közösség diktatórikus ereje, a vakhit, az agymosás. A Mentőcsónak meglehetős direkten reflektál a társadalmi problémákra, a színházi forma segédeszköz, a cél a közönség szellemi aktivizálása és az elgondolkodtatás. Közös gondolkodásnak mondanám inkább, hiszen a látleletek bemutatása csak az első fele a produkciónak, amely csak a másodikkal, a beszélgetéssel együtt lesz kerek egész.

Manapság, amikor bátorságnak mondják azt, ha egy színház egyszerűen teszi a dolgát, vagyis jelenidőben létezik, nem szenved népnevelői szereptévesztésben, és rákérdez a környező társadalom problémáira, mit mondjunk vajon a Mentőcsónakra, vagy mit mondjunk a THEALTER-re; a fals szóhasználatot követve ez már halált megvető vakmerőség lenne?

Leszámolás velem
Leszámolás velem

Vagy hogy is címkézzük Orlai Tibort, aki a magánszínházában, saját kockázatra producereli egyik "forró krumplit" a másik után? Szegeden a Leszámolás velem című előadást láttuk, Nagy Dániel Viktor előadásában és Rába Roland rendezésében egy feltuningolt monológot a melegség családi és társadalmi kontextusáról - a fentiek fényében evidens helye és megérdemelt sikere volt a fesztiválon.

Ahogy a 2015-ös díszvendég, a k2 Színház előadásának is: a Sömmi - Cserna-Szabó András regényének színpadi változata - lehetne fergeteges komédia Rózsa Sándorról, a rózsaszínűre és magyarmagyarra festett betyárvilágról; fogjuk is a hasunkat a nevetéstől sokszor, de mert k2, csak bekanyarodik az egész a komor színvilágba, hiszen a "sömmiből" felfutó díszbetyár egyszercsak elhiszi, hogy ő a világ ura, és ezzel elköveti azt a bizonyos tragikus vétséget. Az vessen magára, aki áthall, amikor hallani is elég.

Egyenes, ugyancsak áttételek nélküli beszéd az alapja a szentesi Horváth Mihály Gimnázium Szüfrazsisztek című előadásának (megjegyzem, a cím a produkció egyetlen gyönge pontja, erőltetett, mesterkélt). Olyan egyszerű, akár a faék: az élet legbanálisabb, leghétköznapibb helyzeteiben fölcseréli a nemeket, a szokásosan férfiak most szokásosan nők, és alig telik el tíz perc, máris a szívünk szakad meg a szerencsétlen pasikért, miközben a normális üzemmenetben észre sem szoktuk venni a kiszolgáltatottságot, az alárendeltséget. Ne a szokásos mozgalmi feminizmusra gondoljunk, mert a "gyerekek" - Csapiné Matos Ibolya vezetésével - sem gondolnak erre; a közhelyes szituációk kifordításával rámutatnak csupán a hétköznapi elnyomásra, a többit, a következtetéseket ránk hagyják. A szentesi gimnázium szintén állandó vendége a fesztiválnak.

Akárcsak Pintér Béla és Társulata, akik idén a Szívszakadtig című előadással szerepeltek.

És ahogy többeknek, nekik sem jutott idejük arra, hogy részt vegyenek a másnapi szakmai beszélgetésen; úgy tűnik, a fesztivál szervezőinek előbb-utóbb tenniük kell valamit annak érdekében, hogy a szereplők a kritikusok vezette nyílt beszélgetést is a szereplés részének tekintsék. Nem tudom, anyagi, szervezési vagy egyéb oka van annak, hogy több csapat elhárítja ezt a lehetőséget, de a THEALTER-nek ez is fontos része. A szakmai beszélgetések mellett ifjú színházi bloggerek szemlézik a produkciókat; gyors és friss szemű visszajelzések ezek a rövid, és persze hogy nem profi írások.

Sömmi. Fotók:
Sömmi. Fotók: Thealterphoto2017

Ha a Régi Zsinagóga udvarának kerítésére applikált régi fesztiválplakátokat nézem, kis magyar fesztiváltörténetet látok: nemzetközi, független, szegény, nyitott és makacs fesztivál ez, egyik-másik tulajdonság össze is fonódik, pontosabban következik egymásból. Idén éppen vannak támogatói, de volt már, hogy nem voltak; fesztivál akkor is volt.

Nem tudom, ki válogatja a programot (a honlapon sem találtam), ki jelöli ki a díszvendéget; fönn tudnék akadni ezen, ha bármilyen (szakmai, szervezeti) irányban elfogultságot látnék, de nem látok. A politika mint szempont meg föl sem merül, annyi pénzt úgysem fognak kapni soha, mint egy kétnapos kolbásztöltő fesztivál vagy egy lekvárfőző verseny. Igyekszem óvatos lenni, megsaccolni, mennyi figyelem jön jól, és mennyi a túl sok, amitől ki- vagy elbillen a fesztivál, rátelepszik a protokoll, vagy épp ellenkezőleg, eluralja a belterj.

Délutánról estére és másnap délutánra látok visszatérő arcokat a közönségben. Mindig tömörülünk (a jegyek nem helyre szólnak), tehát van idő nézelődni, beszélgetni. Rendszerint fölbukkan a tömegben a fesztivál művészeti vezetője, az "örökdarab" Balog József, aki a MASZK Egyesület elnöke lévén producerként is "sáros" egyik-másik előadásban; ha nem tudnád, meg nem mondanád, hogy ő itt a főnök.

"Olyasmit látunk a THEALTER-en, amit partra sodor a lassú folyású, komótos mainstream színház", mondja egy hódmezővásárhelyi tanár, miközben várunk a kezdésre. "Csak ne tolják túl." Magam sem mondhattam volna pontosabban.
Szerző: Csáki Judit
Címkék: THEALTER 2017