Annabelle 2: A teremtés
2017.08.10.

Elődjénél letisztultabb és igényesebb kiállítású dolgozat az Annabelle második felvonása, ám ez önmagában korántsem pozitívum: némely részmegoldásában impozáns, de egyébként álmosító és közhelyes démongenezist láthatunk. KOVÁCS PATRIK KRITIKÁJA.

James Wan „démonverzuma” (Démonok között, Annabelle, The Nun) keresztpozíciójú jelenség, amennyiben a műfaj két patinás ágának – az ördögűző- és a kísértethorrornak – metszéspontjában áll. Ezen opuszok ellenszegülnek az avíttas ördögűző-filmek kötött narratívájának: a túlvilági bestiákat immáron nem jól bejáratott egyházi rituálé útján eliminálják a hősök; ehelyett néhol szinte már krimibe illő nyomozásmotívumok elegyednek a kísértetmozik hatástechnikai eszköztárával. A Wan nevével fémjelzett ciklus darabjaiból azonban sosem spórolják ki a vért, s a veszedelmes természetfeletti erő rendszerint testet is ölt, megmutatkozik az avatatlan szemnek – ergo e filmcsoport a virtigli kísértethorrorok kereteit is szétfeszíti, s ha megengedőbbek vagyunk, azok egyfajta modernizációjaként is tételezhető.

Az Annabelle első fejezete eltörpült a ciklus zászlóshajójának számító Démonok között árnyékában. Mindezért több tényező is felelőssé tehető: egyrészt a direktori széket elfoglaló John R. Leonetti ereiben igazából operatőri vér csörgedezik (rendezői antitalentumát a rosszemlékű Mortal Kombat 2. bizonyítja), így az idegen erők által irányított játékbaba históriája szétfutott a kezei között, továbbá cselekményépítés és színészinstruálás terén sem csillogtatott erényeket, másrészt a B-szériát idéző képi miliő és a kapkodó, kusza ötleteket halmozó feszültségkeltés is ballasztként húzta le a produkciót a süllyesztőbe. A második rész szerencséje, hogy rendezőként egy valódi horrorspecialista, David F. Sandberg jegyzi, valamint olybá tűnik, a készítők leszűrték a tanulságokat az előd fiaskójából. Az Annabelle 2: A teremtés ettől még nem hozza el a várva várt reformációt a horrorszcénába, sőt meglehetősen fapados borzongásélménnyel szolgálja ki a nagyérdeműt, mégis, öröm az ürömben, hogy legnagyszerűbb pillanatai felvillantják egy százszorta jobb film lehetőségét. Aki azonban ettől többet vár, az csak az idejét és a pénzét pazarolja. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

A teremtés – ahogy az már jó ideje divat a főáramban – nem hagyományos értelemben vett folytatás, hanem az első részben megismert, lidércfehérre mázolt játékbaba, s egyúttal az azt megszálló fenevad eredetmítoszát vázolja fel. Évtizedekkel járunk az Annabelle eseményei előtt. Mullins, a játékkészítő (Anthony LaPaglia) és felesége összeroppan, amikor kislányuk baleset következtében életét veszti. Esztendőkkel később keresztényi missziót teljesítve a házaspár beköltöztet néhány árva gyermeket ürességtől kongó, hatalmas házába. Egyikük, a mozgássérült Janice (Talitha Bateman) különös jelenségek tanúja lesz: az egyik, a kíváncsiskodók elől gondosan őrzött szobában látni véli a rég elhunyt leányt, aki egy fenyegető, szinte életnagyságú bábu testében kezdi terrorizálni a vendégeket. Hamarosan azonban kiderül, hogy nem is a régóta halott Annabelle tért vissza a szülői házba, hanem egy szörnyűséges, nem evilági teremtmény, aki emberi lelkekre szomjazik. 

Sokat ígérő expozíció adja meg a film hangütését: a háromtagú család boldog pillanatait, majd a váratlan tragédiát elbeszélő, egymást ellentétező képsorok kíméletlenül a bőr alá kúsznak, és vizuális szempontból is ekkor szárnyal igazán az Annabelle második része. Rögtön a második jelenet örvendeztet meg az alábbi pazar gépmozgással: a kamera eleinte szuggesztíven, egy haragvó isten szemszögéből pásztázza a templomot és az alágyűlt híveket, majd néhány bukfencet hányva vészjóslón lesiklik a tömegbe, mintegy előjelezve az „égből”, az ismert világon túlról érkező borzalmakat. Sajnos azonban, ahogy kibomlik a bonyodalom, a cselekmény nemhogy nem izzik be, de a kezdeti szilaj tűz is kialszik: ahelyett, hogy hamisítatlan kísértetfilmes atmoszférát teremtene, sötétben tapogatózó, félve gyanakvó hősökkel, a démoni jelenlétet pedig csupán képi szimbólumok és a hangkulissza örvén sejtetve, Sandberg a könnyebbik utat választja, és elárasztja munkáját filléres rémisztgetésekkel. Akár a precíz jótanuló, aki mindig betéve tudja a leckét, lajstromozza az összes elavult hatástechnikai blikkfangot: rengeteg a hamis sokk és a jump scare (utóbbi talán a kortárs horror legirritálóbb, tünetértékű betegsége); a tárgyi miliő „megelevenedik”, a démon láthatatlan kezekkel bábszínházasdit játszik a halálra vált Janice számára, vagy épp a villanykapcsolót piszkálja, de nem marad el a gonosz közeledtét jelző legkínosabb motívum sem: a tornác lámpásai előbb varázsütésre kialszanak, majd szilánkokra robbannak. 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Ha már itt tartunk, az efféle jelenetek sokszor a visszájukra fordulnak, s kiadós adrenalinfröccs helyett kifejezetten komikus hatást keltenek (gondolok itt arra az epizódra, amelyben egymás után legalább háromszor nyílik ki magától az ördögi bábu „magánzárkájának” ajtaja, vagy amikor Janice barátnője, Linda játékpuskával arcon lövi a babát). Az, hogy e megoldások az eredeti intencióhoz képest teljesen más irányban stimulálják a nézőt, világosan jelzi korszerűtlenségüket. Némely jelenet pedig egészen durván kiakasztja a klisédetektort. Kiemelendő például az egyik legkínosabb momentum: amikor az Annabelle bőrébe bújt bestia úgy nyeri el a célszemély lelkét, hogy vért okád annak szájába. Mindazonáltal akad legalább egy igazgyöngyként tündöklő jelenet is a temérdek „korpa” között, mégpedig a következő: a két kamaszlány játékosan ijesztgeti egymást és a ház titokzatos úrnőjét gúnyolja a lepedő alá bújva, majd egyre erősödő csilingelésre lesznek figyelmesek, és a hátuk mögött felsejlik egy női alak sziluettje, aztán a rém egy másodpercre torkon ragadja egyiküket. Tematikai szempontból nincs invenció a képsorban, azonban mind ritmikailag, mind vizualitás és hangkulissza-használat tekintetében kisebb bravúr, ráadásul kicsit Argento Sóhajokját is megidézi. 

Ha a játékidő zöme is ennyi kreativitást tartogatna, az Annabelle második epizódja modern klasszikus is lehetne. Azonban nem lett az, de ez a legkisebb mértékben a színészek sara. Sandberg ugyanis képtelen őket tisztességesen elnavigálni nyitánytól zárlatig, a gyerekszínészek is csak botladoznak, LaPaglia és a rejtélyes betegsége miatt ágyhoz kötött felesége karakterében pedig hiába lenne potenciál, ha a forgatókönyvíró idejekorán elveszejti őket a sztori forgatagában. Szájbarágós továbbá, hogy – a két darabot összekapcsolandó - a filmvégi kóda gyakorlatilag megismétli az első rész nyitányának mészárlás-jelenetét, most épp Annabelle áldozattá váló szüleinek szemszögéből. Mintha a néző nem volna annyira intelligens, hogy könnyűszerrel összeilleszti e feledhető tucathorror valamennyi mozaikdarabkáját.   
 
Címkék: Mozipremierek 2017