Socìetas, Romeo Castellucci: Democracy in America / Wiener Festwochen 2017
2017.09.29.

A politikai filozófia, a politikatudomány és a szociológia XIX. században írt, de máig megkerülhetetlennek számító alapművét, Az amerikai demokráciát Romeo Castellucci a képek nyelvén fogalmazó lírai színpadi esszévé fordította le. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.

1831. május 10-én két fiatal francia nemes érkezett New Yorkba azzal a céllal, hogy az Egyesült Államok börtönviszonyait tanulmányozza. Alexis de Tocqueville és Gustave de Beaumont 1832. február 20-án hagyta el az országot.  Tapasztalataikat közös tanulmányban írták meg, amely 1833-ban jelent meg. 

Tocqueville-ben azonban tovább munkált az élmény – valahogy úgy fogalmaz, többet is látott Amerikából, mint Amerikát, és abban bízik, hogy ez példaként állhat előttünk akár azért, hogy elrettentsen, akár azért, hogy kövessük –, s ennek eredménye egy kétkötetes munka, az 1835-ben és 1840-ben kiadott Az amerikai demokrácia. Az első, rövidebbik rész alapvetően megfigyel és leír: milyen az Egyesült Államok, kik, milyen körülmények között élnek itt, honnan jönnek, mit jelent a hatalom decentralizációja és a sajtószabadság, milyen pártok és politikai szervezetek vannak. Ezek „iktatása” után szó esik a következményekről és a hatásokról, illetve az Egyesült Államok jövőjéről. Az európai Tocqueville számára a – nem athéni mintájú – demokrácia jelentette a legnagyobb meglepetést, és ez keltette fel leginkább az érdeklődését. Meggyőződése volt, hogy ez az a folyamat, ami megállíthatatlan, hiszen a demokrácia nem elsősorban politikai rendszer, hanem egy társadalmi-kulturális forma, amelynek legfontosabb ismérve az egyenlőség. 

Democracy in America
Democracy in America

A második, négy könyvből álló kötet fő kérdése az, hogy a demokráciából következő többségi hatalomgyakorlás milyen hatással van az amerikai társadalomra általában és annak különböző csoportjaira, különösen a szabadságot illetően, és mindehhez a puritanizmus képez vallási-morális alapot. Tocqueville első alkalommal járt a fiatal demokrácia földjén, Amerikában, az újdonság iránt érdeklődőként, nem analitikus tudósként, lejegyezte, amit látott, és szubjektivitástól nem mentesen vont le következtetéseket, az általa látottakból inkább intuitív módon, mint objektíven általánosítva. Helyenkénti egyszempontúsága és felszínessége, az ebből következő tévedései ellenére azonban mégis ott van benne a próféta, aki a majd’ két évszázaddal későbbit, a demokrácia, a többségi hatalom korlátait, az egyén és a közösség érdekeinek összeütközésének vagy a populizmusnak a veszélyeit előre jelezte. Olyan művet írt, amit par excellence lehetetlen színre vinni. 

Romeo Castellucci a nyelvtől indul. Recsegő felvételen hallunk egy 1980-as esetet a glosszolália jelenségéről. Megidéznek egy 1901. január 1-jei történetet is, amikor egy bibliaiskolában az alapító metodista lelkész egy nő fejére tette kezét, és az ima hatására Agnes Ozman különböző nyelveken kezdett beszélni. De mitől/kitől függ, hogy a rendelkezésünkre álló hangkészletből milyen sorrendben válogatunk a kimondott és a leírt szóhoz? A nyelv jelenti a szentség adományát, ahogyan a 20. század elején a fent említett kansasi lelkész, Charles F. Parham hirdette? 

2017-ből nézve azért eléggé véleményes ez a szentség, gondolja Castellucci, és a Democracy in America betűit fehér zászlókra applikálja, hogy azokból random, értelmes és értelmetlen, vicces és nyomasztó, egy mondat-scrabble-ben igazán sok pontot érő kifejezések álljanak össze. Aerodynamic ceramic. Car comedy in America. Cocain army medicare. Ice Canada memoir cry. Carcinoma creamy die. Decay crime macaroni. A nők ténye és mozgása egyszerre idéz meg archaikus varázslást, bakkhánsnőket – akkor a legplasztikusabban, amikor a ruhát levetik, a testeket pedig vörös festék borítja csak –, boszorkányságot, néptáncokat, cheerleader-koreográfiákat. Egyetlen gyors asszociációs (és néhány gyors jelmez)váltással a zászlók betűiből országneveket lehet kiolvasni, a rúd fordított fogásával pedig a kellék fegyverré alakul át.

Amerika közvetlen jelene és történetének európaiaktól mentes évei sűrűsödnek ezekben a tüll mögötti képekben. Amik elmosódottak – ez szinte végig jellemzi az előadást –, ködös a múlt, nem láthatjuk tisztán, mi történt. Castellucci kihasználja a színpadmélység és a világítás lehetőségeit, hogy a múlt fel-felbukkanó árnyai hirtelen tűnjenek elő a semmiből, és valóban kísértőek legyenek például azzal, hogy a fényeknek köszönhetően a testek helyett nyomasztó torzók villannak elénk. Ez a sfumatoszerű technika egyszerre távolítja és teszi megfoghatatlanná, konkrétumokat nélkülözővé az eseményeket. Ez a rémálmok ígéretének földje.

És amikor élesek a fények és a kontúrok, akkor nő és férfi, Erzsébet (jelentése: Isten az én esküvésem) és Nátán (jelentése: Isten ajándéka) áll Isten erőpróbája előtt. Van-e joga az asszonynak egy zsák krumpliért meg szerszámokért eladni a lányukat? Várja, hogy Isten beavatkozzon, és megmentse a csecsemőt ettől, mint egykor Izsákot is megmentette. Isten azonban nem tesz semmit, helyette a puritánok közössége maga ítél. 

A zsák krumpli nekik és a csecsemőnek is a túlélést jelenti. A pár az éhínséget átvészeli, a gyerek biztos körülmények közé kerül. De mi történik, ha elfogy a zsák krumpli, és hiába a szerszámok, ha nem sarjad ki a földből semmi? Mi lesz a lányból az új családnál? Mintha Ábrahám dilemmájának parafrázisa elevenedne meg, a sátáni kísértést pedig horrorfilmeket megszégyenítően plasztikussá teszi, ahogyan a színésznő értelmetlenül és összefüggéstelenül beszél, miközben joghurt sűrűségű fehér anyag ömlik ki a száján, és tépi magáról a ruhát. Erzsébet dilemmái érdeklik Castelluccit, az, ahogyan démonjaival megküzd, ahogyan azokkal szemben alulmarad (mert a két tüll közé szorulva nem éri el a gyereket), és ahogyan Isten mégsem hagyja teljesen magára (mert a tüll és a színpad között marad annyi hely, hogy egy tál étel átfér alatta). A XIX. század első harmadában-felében a nőknek a közéletben nem volt szava. Castellucci színpadán pedig kizárólag nőket látunk, Nátán – akit nő játszik – jelentősége eltörpül Erzsébet mellett. 

Fotó: Forrás: Wiener Festwochen
Fotó: Guido Mencari. Forrás: Wiener Festwochen

Az egyes ember döntésének vizsgálata azonban nem csupán a puritán morál primátusából fontos, hiszen az áttételesen a közösséget is érinti, Isten döntései rájuk is hatással lesznek; Amerikában nem csupán ők ketten építhetnek új Izraelt. Az egyén hübriszének következménye beláthatatlan. Így lesz logikusan helye a tüllre vetített, évszámokkal is megerősített történelmi eseményeknek, csatáknak, paktumoknak, kongresszusoknak, nyilatkozatoknak, amit ismét csak ünneplő-varázsló (politikacsináló?) tánc kísér.

Castellucci a demokrácia születésének azokat a pillanatait metszi ki az időből, amikor az egyénnek a legtöbb kétellyel kellett szembesülnie, a politikai berendezkedést illetően pedig a változások új típusú képviselet igényét vetítették előre. Az más kérdés, hogy ez a képviselet hogyan valósult meg például az indiánok esetében, akiknek a földjét a hódítók fegyverrel, kisajátítva vagy pénzért cserébe vették el, elűzve az őslakosokat otthonukból. A – maszktól – rezzenéstelen arcú indiánok az elvett földért és a semmibe vett kultúráért cserébe angol nyelvleckét kapnak. Röhögnek a hülyén hangzó szavakon, amelyek nem az ő világukat írják le, arra nem alkalmazhatók, de ismerniük kell azokat. Abszurd és megalázó jelenet, amelynek brutalitását fokozza, egyúttal a szürrealitásba tolja, ahogyan a két indiánt játszó színész lefejti magáról a gumiszerű jelmezt, ami az árulástól a népirtás kínzásain át az ön-élveboncolásig ismét csak széles asszociációs skálát kínál.

Castellucci nem korrajzot ad, nem a történelmet demonstrálja, nem panoptikumot elevenít meg. Józansága, higgadtsága a rítusok érzelmi telítettsége ellenére is megmarad. Ez az előadás nem a demokrácia elmélete és gyakorlata, azoknál – a görög tragédiákhoz hasonlóan –  sokkal zsigeribben, archetipikusabban fogalmaz. Az időtlenségbe veszik, nem foglalkozik napjaink politikai eseményeivel, nem Trump Amerikájának és demokráciájának kritikája. Mindössze annyiban utalhat erre minden színpadi konkrétum nélkül, hogy vannak országok, ahol a vezetők a Bibliára esküsznek. Isten bennünket így segél. A demokrácia hajnalán egyelőre nem kel fel a Nap.

Szerző: Papp Tímea